Félegyházi Hírek, 1989 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1989-01-10 / 1. szám
1989. január 10. Hétköznapi látogatás a Dózsa György Általános Iskolában Pirulva hallgattam egyszer egy Kiskőrösről sugárzott műsort, és helyettük is szégyenkeztem, amikor a megkérdezett iskolások közül egy se tudott elmondani egy Petőfi költeményt. Az utcán járókelő felnőttek is hasonló járatlanságot igazoltak. Pedig az egész hazában minden magyarnak illene ismerni néhány versét, de még inkább a „szülővárosban”. Nálunk, a Dózsa György utcai iskolában bizonyára nem esnek ilyen hibába, mert — Vőneki Ottó igazgató szerint is — nem elég egy névadót kiválasztani, annak szellemében kell élni, munkálkodni, ezért meg kell ismerni és ismertetni a kiválasztott személyiség életét és halálát is. A Dózsa György utcában, négy lebontott öreg családi ház telkén kilenc évvel ezelőtt felépült iskola már kezdettől úgy dolgozik, hogy ne csak utcájuknak, hanem iskolájuknak is az 1514-ben vérbefojtott parasztlázadás vezéralakja: Dózsa György legyen a névadója. Azt hiszem, erre a kitüntetésre máris rászolgáltak, de arra is, hogy Dózsa György szobra — a jelenlegi nem megfelelő helyről — iskolájuk mellé kerüljön. Közönséges hétköznap volt, amikor váratlanul betoppantam az iskolába, és körülnéztem a máris szűknek bizonyult épületben, ahol pedáns rendet tapasztaltam, hogy akár a miniszter is megnézhetné. Legszembetűnőbb, hogy az alsó tagozatosok az aulát és minden helyet elfoglalnak a tornaórákon, mivel nagyon liliputi „tornacsarnokot” kaptak, amit a felsősök minden órában igénybe vesznek. Őszintén megmondom, az épület tervezése sem tetszik. Kár volt az emeleteket „foghíjasan” hagyni. Néhány helyiséget még elbírt volna az alépítmény, és a tornaterem is lehetett volna duplája, mint most. De nem csak a hibákat kell észrevenni. Azt hiszem, a városban nincs párja számítástechnikai termüknek, ahol a korszerű felszerelés egyik részét kapták, másikat versenyeken nyerték, vagy saját erőből vásárolták. Tervszerűen készülnek a számítógépes szakosításra. Külön meg kell említeni a jól felszerelt sportszertárt, ahol többek között még sílécek ésbakancsok is sorakoznak a különböző tornaszerek mellett. (Szöveg és képek: Tóth Miklós) A legkisebbek is illedelmesen köszöntik a látogatót Az aulában is lehet erősödni... (fent) rtucmin Him HONISMERET Valóra váltott remények A felszabadulás utáni évek paraszti útkeresésének, a nagyüzemi szocialista mezőgazdaság kialakításának kezdete, a termelőszövetkezeti mozgalom hősi korszaka ma már történelem, így történelmi évszám 1949. január 12. is, a Selymesi Tszcs, megalakulásának időpontja. Ki gondolta volna akkor a kezdeményező tíz ember: Börcsög István, Fekete József, Hadik Ferenc, Kiss József, ifjú Kiss József, Koczka Sándor, Mészáros Balázs, Pintér Balázs, Rigó István és Vakulya Károly közül arra, hogy egyesülő szándékuk 55 holdas történelemalakító erejéből terebélyesedik ki egykor a 8 ezer hektárnál nagyobb Lenin Mezőgazdasági Termelőszövetkezet korszerű mezőgazdasági nagyüzeme, megyénk egyik legnagyobb termelőszövetkezete. Az alapítók kétkedéssel vegyes bizakodó reménysége abból a hitből táplálkozott, hogy az az út, amelyet választottak, a jövő útja, amely boldogulásukhoz vezet. Elvárásuk fényesen igazolódott. Ma már az alapító bátor kis csapat vállalkozásából kinőtt és megerősödött Lenin Termelőszövetkezet tagsága az igazolt reménység büszkeségével és tiszteletével emlékezhet a tszcs-alapítók személyére, személyes példájuk történelemalakító jelentőségére. A 40. évfordulón köszöntjük az alapítók emlékét, a terveket és álmokat megvalósító Lenin Termelőszövetkezet tagságát, akiknek eredményes munkája hozzájárul mindanynyiunk boldogulásához. Példájuk városunk lakói számára is történelmi tanulság, amit tisztelni kell, amelyet nem árt gazdaságilag nehéz körülményeinek közepette példaképpen felmutatni. Az összefogás ereje a szorgalomnak és kitartással végzett célratörő munka előbb-utóbb sikert arat. Fekete János Nem lehet elég korán elkezdeni Újsághír: A megyei mesemondó versenyen első díjat nyert Kis Ferenc Félegyház. A mesevilág csodája, úgy tartják, egész kicsi korban képes legmélyebben beágyazódni a gyermekek lelkébe, későbbi alkotásokra késztető emléknyomokkal. Bizonyítja ezt, egy alig 9 éves kisfiú, Kis Ferike, a Platán Utcai Általános Iskola negyedik osztályos tanulójának példája, aki igazán korán elkezdte az ismerkedést a mesékkel. Édesanyja — aki magyar tanár — tudatosan plántálta belé a mese szeretetét, a mesealakokkal való mindennapi találkozást. Megajándékozta ezzel fiát a legnagyobb gyermeki örökséggel, a meséhez kapcsolódó anyai gondoskodó szeretettel. Kis Feri negyedik születésnapjára kapta az első mesekazettát — Demján Edit esti meséit — és szülei meglepetésére, néhány nap múlva azzal állt elő, hogy már ő is tud mesélni. Az alkotás egészen új élménye tetszett neki. Mivel ekkor olvasni még nem tudott, iskolás koráig kétféleképpen tanulta a történeteket. Édesanyja fölolvasásaiból — az éppen legjobban tetszőt többször el kellett ismételni, vagy magnetofonra mondani — és kazettáról. Az elültetett és az édesanya által tudatosan ápolt mag hamarosan szép gyümölcsöt hozott. Ferike „fellépései” az óvodában kezdődtek, ahol már hosszú mesékkel szórakoztatta társait. Később a Platán Utcai Általános Iskolában már elsős korától lehetőséget kapott tehetsége kibontakoztatására. Az iskolai versenyeket — szavalásban, szépolvasásban is — sorra megnyerte, s második osztályos volt csupán, amikor már mesemondásban első lett a városban. A legszebb sikert azonban 1988-ban aratta. Miután ismét megnyerte a városi mesemondó versenyt, a megye legjobbjai között is bizonyíthatta tehetségét. A pletykás aszszony című bukovinai székely népmese elmondásával megnyerte a megyei mesemondó versenyt. Kóka Rozália, a népművészet mestere által vezetett zsűri elismerő szavakkal méltatta teljesítményét. „Egyszerűen meghajolok a legény nagysága előtt” — fejezte be az elnöknő a zsűri értékelését. Az itt kapott könyvajándékkal Kis Feri már huszonkettedik jutalomkönyvét nyerte. Iskolánkban mindig ünnepszámba megy Kis Feri egy-egy újabb eredménye. Büszkék vagyunk rá, tanárok és diákok, tanulmányi eredményeiért is, mosolygós szerénységéért, — mondta Meizl Ferenc igazgató. A kiváló mesélő fiú kitűnő tanuló is, aki a magyaron kívül több tárgyból is rendkívüli képességű — mondja róla tanító nénije, Preisz Istvánná. Érdeklődése sokirányú, elsősorban a természettudomány vonzza, főleg ilyen témájú könyveket olvas szabadidejében. Ha teheti, tanyán élő mamájánál az erdőt járja. Ügyesen bánik a számítógéppel, egyszerűbb programokat önállóan is elkészít már. Szeret sakkozni, németül tanul és bélyeget gyűjt. Eddigi sikereivel kiérdemelte, hogy elmúlt karácsonykor részt vehetett a parlamenti fenyőünnepen. Butiksor vagy színházterem? Megtelt a butikosok csónakja — olvashattuk nem is oly túl régen, a HVG-újság egyik nagy feltűnést keltő interjújában. Nos, azóta bebizonyosodott: a lakossági ellátás színvonalával, a magánkereskedelem jövőbeni kilátásaival foglalkozó írás kissé elhamarkodottan vont le következtetéseket. Mint kiderült, a fizetőképes kereslet visszaesése nem sokat változtatott azon az alapigazságon, hogy „nincs az a szekér, amelyre még nem férne”. Gomba módra szaporodó üzletcsodák jelzik a gerjedő vállalkozói kedvet, miközben csak úgy „repes” a vásárlók szíve az újabbnál újabb, csillogó-villogó kirakatok láttán. Igaz, ebbe a nagy általános örömbe — legalábbis itt Félegyházán — némi üröm is vegyült. Nem a világért sem a tartósan fogyókúrára ítélt pénztárcánkkal szándékozom most előhozakodni. A keserűség oka merőben más természetű. A hír futótűzként terjedt el a városban: a tanács, az Építőipari Szövetkezet lebontott székháza helyén, — jó pénzért — megkezdte a parcellák kiárusítását. Az emberek — noha tudják, hogy a városatyákra is vonatkozik: „nehéz messzibbre tekinteni, mint ameddig ellátunk” —, mégsem akarják elhinni: butiksor, s nem pedig a beígért színházterem díszeleg majdan a jó öreg Hattyúház tőszomszédságában. Persze a hír hallatán nemcsak azok kapták fel a fejüket, akik egyébként is szívügyüknek tekintik a város közművelődését. Azokból is ellenérzéseket váltott ki a szóbeszéd, akik elvétve sem szokták orrukat beleütni várospolitikai kérdésekbe. Kérdezik: maradunk továbbra is a „fröccsszagú kapualj, a főzelékszagú lépcsőfeljáró” — a kultúra iránti áhítatunk e sokat mondó kellékeinél? Pedig — mondják a szellemiség, a kultúra elkötelezettjei — kínálkozna ám, egy frappáns megoldás: az országgyűlési képviselő választás. Az ígéretekben oly serény, ám tettekben oly szerény jelöltek ismét zászlajukra tűzhetnék a jelszót: Művelődési Otthont a városnak. No, a választás egyelőre odébb van. Addig azonban szívesen vennénk, ha a városi tanács elnöke tájékoztatná a „Hírek” olvasóit arról, mi igazat tartalmaz a szárnyra kelt szóbeszéd. S aki talán nem arra fog hivatkozni, amit amúgy is gyanítunk mindannyian: a tanácsi költségvetés éppoly csehül áll a pénz dolgában, mint a butik előtt üres zsebbel ácsingózó honpolgár. i K. E. (Mi igaz a szóbeszédből?) 3. oldal