Félegyházi Hírek, 1989 (2. évfolyam, 1-25. szám)

1989-01-10 / 1. szám

1989. január 10. Hétköznapi látogatás a Dózsa György Általános Iskolában Pirulva hallgattam egy­szer egy Kiskőrösről sugár­zott műsort, és helyettük is szégyenkeztem, amikor a megkérdezett iskolások közül egy se tudott elmon­dani egy Petőfi költe­ményt. Az utcán járókelő felnőttek is hasonló járat­lanságot igazoltak. Pedig az egész hazában minden magyarnak illene ismerni néhány versét, de még in­kább a „szülővárosban”. Nálunk, a Dózsa György utcai iskolában bizonyára nem esnek ilyen hibába, mert — Vőneki Ottó igaz­gató szerint is — nem elég egy névadót kiválasztani, annak szellemében kell él­ni, munkálkodni, ezért meg kell ismerni és ismertetni a kiválasztott személyiség életét és halálát is. A Dózsa György utcá­ban, négy lebontott öreg családi ház telkén kilenc évvel ezelőtt felépült isko­la már kezdettől úgy dol­gozik, hogy ne csak utcá­juknak, hanem iskolájuk­nak is az 1514-ben vérbe­­fojtott parasztlázadás ve­zéralakja: Dózsa György legyen a névadója. Azt hi­szem, erre a kitüntetésre máris rászolgáltak, de arra is, hogy Dózsa György szobra — a jelenlegi nem megfelelő helyről — isko­lájuk mellé kerüljön. Közönséges hétköznap volt, a­mikor váratlanul betoppantam az iskolába, és körülnéztem a máris szűknek bizonyult épület­ben, ahol pedáns rendet ta­pasztaltam, hogy akár a miniszter is megnézhetné. Legszembetűnőbb, hogy az alsó tagozatosok az aulát és minden helyet el­foglalnak a tornaórákon, mivel nagyon liliputi „tor­nacsarnokot” kaptak, amit a felsősök minden órában igénybe vesznek. Őszintén megmondom, az épület tervezése sem tetszik. Kár volt az eme­leteket „foghíjasan” hagy­ni. Néhány helyiséget még elbírt volna az alépítmény, és a tornaterem is lehetett volna duplája, mint most. De nem csak a hibákat kell észrevenni. Azt hi­szem, a városban nincs párja számítástechnikai termüknek, ahol a korsze­rű felszerelés egyik részét kapták, másikat versenye­ken nyerték, vagy saját erőből vásárolták. Tervsze­rűen készülnek a számító­­gépes szakosításra. Külön meg kell említeni a jól felszerelt sportszer­tárt, ahol többek között még sílécek és­­bakancsok is sorakoznak a különböző tornaszerek mellett. (Szöveg és képek: Tóth Miklós) A legkisebbek is illedelmesen köszöntik a látogatót Az aulában is lehet erősödni... (fent) rtucmin Him HONISMERET Valóra váltott remények A felszabadulás utáni évek paraszti útkeresésé­nek, a nagyüzemi szocia­lista mezőgazdaság kiala­kításának kezdete, a ter­melőszövetkezeti mozgalom hősi korszaka ma már tör­ténelem, így történelmi évszám 1949. január 12. is, a Selymesi Tszcs, megala­kulásának időpontja. Ki gondolta volna akkor a kezdeményező tíz em­ber: Börcsög István, Feke­te József, Hadik Ferenc, Kiss József, ifjú Kiss Jó­zsef, Koczka Sándor, Mé­száros Balázs, Pintér Ba­lázs, Rigó István és Vaku­­lya Károly közül arra, hogy egyesülő szándékuk 55 hol­das történelemalakító ere­jéből terebélyesedik ki egy­kor a 8 ezer hektárnál na­gyobb Lenin Mezőgazdasá­gi Termelőszövetkezet kor­szerű mezőgazdasági nagy­üzeme, megyénk egyik leg­nagyobb termelőszövetke­zete. Az alapítók kétkedéssel vegyes bizakodó reménysé­ge abból a hitből táplálko­zott, hogy az az út, ame­lyet választottak, a jövő útja, amely boldogulásuk­hoz vezet. Elvárásuk fé­nyesen igazolódott. Ma már az alapító bátor kis csapat vállalkozásából kinőtt és megerősödött Le­nin Termelőszövetkezet tagsága az igazolt remény­ség büszkeségével és tisz­teletével emlékezhet a tszcs-alapítók személyére, személyes példájuk törté­nelemalakító jelentőségére. A 40. évfordulón kö­szöntjük az alapítók emlé­két, a terveket és álmokat megvalósító Lenin Terme­lőszövetkezet tagságát, akiknek eredményes mun­kája hozzájárul mindany­­nyiunk boldogulásához. Példájuk városunk lakói számára is történelmi ta­nulság, amit tisztelni kell, amelyet nem árt gazdasá­gilag nehéz körülményei­nek közepette példaképpen felmutatni. Az összefogás ereje a szorgalomnak és kitartással végzett célratö­rő munka előbb-utóbb si­kert arat. Fekete János Nem lehet elég korán elkezdeni Újsághír: A megyei mesemondó versenyen első díjat nyert Kis Ferenc Félegyház. A mesevilág csodája, úgy tartják, egész kicsi korban képes legmélyeb­ben beágyazódni a gyer­mekek lelkébe, későbbi al­kotásokra késztető emlék­nyomokkal. Bizonyítja ezt, egy alig 9 éves kisfiú, Kis Ferike, a Platán Utcai Ál­talános Iskola negyedik osztályos tanulójának pél­dája, aki igazán korán el­kezdte az ismerkedést a mesékkel. Édesanyja — aki magyar tanár — tudatosan plántálta belé a mese sze­­retetét, a mesealakokkal való mindennapi találko­zást. Megajándékozta ezzel fiát a legnagyobb gyermeki örökséggel, a meséhez kap­csolódó anyai gondoskodó szeretettel. Kis Feri negyedik szüle­tésnapjára kapta az első mesekazettát — Demján Edit esti meséit — és szü­lei meglepetésére, néhány nap múlva azzal állt elő, hogy már ő is tud mesél­ni. Az alkotás egészen új élménye tetszett neki. Mi­vel ekkor olvasni még nem tudott, iskolás koráig két­féleképpen tanulta a törté­neteket. Édesanyja fölolva­sásaiból — az éppen leg­jobban tetszőt többször el kellett ismételni, vagy magnetofonra mondani — és kazettáról. Az elültetett és az édesanya által tuda­tosan ápolt mag hamaro­san szép gyümölcsöt hozott. Ferike „fellépései” az óvodában kezdődtek, ahol már hosszú mesékkel szó­rakoztatta társait. Később a Platán Utcai Általános Iskolában már elsős korá­tól lehetőséget kapott te­hetsége kibontakoztatására. Az iskolai versenyeket — szavalásban, szépolvasás­ban is — sorra megnyer­te, s második osztályos volt csupán, amikor már mese­mondásban első lett a vá­rosban. A legszebb sikert azon­ban 1988-ban aratta. Mi­után ismét megnyerte a városi mesemondó ver­senyt, a megye legjobbjai között is bizonyíthatta te­hetségét. A pletykás asz­­szony című bukovinai szé­kely népmese elmondásá­val megnyerte a megyei mesemondó versenyt. Kóka Rozália, a népmű­vészet mestere által veze­tett zsűri elismerő szavak­kal méltatta teljesítmé­nyét.­­ „Egyszerűen meg­hajolok a legény nagysága előtt” — fejezte be az el­nöknő a zsűri értékelését. Az itt kapott könyvaján­dékkal Kis Feri már hu­szonkettedik jutalomköny­vét nyerte. Iskolánkban mindig ün­nep­számba megy Kis Feri egy-egy újabb eredménye. Büszkék vagyunk rá, taná­rok és diákok, tanulmányi eredményeiért is, mosoly­gós szerénységéért, — mondta Meizl Ferenc igaz­gató. A kiváló mesélő fiú ki­tűnő tanuló is, aki a ma­gyaron kívül több tárgyból is rendkívüli képességű — mondja róla tanító nénije, Preisz Istvánná. Érdeklő­dése sokirányú, elsősorban a természettudomány vonz­za, főleg ilyen témájú könyveket olvas szabad­idejében. Ha teheti, tanyán élő mamájánál az erdőt járja. Ügyesen bánik a számító­géppel, egyszerűbb progra­mokat önállóan is elkészít már. Szeret sakkozni, né­metül tanul és bélyeget gyűjt. Eddigi sikereivel kiérde­melte, hogy elmúlt kará­csonykor részt vehetett a parlamenti fenyőünnepen. Butiksor vagy színházterem? Megtelt a butikosok csónakja — olvashattuk nem is oly túl ré­gen, a HVG-újság egyik nagy feltűnést keltő interjújában. Nos, azóta bebizonyosodott: a lakos­sági ellátás színvonalával, a ma­gánkereskedelem jövőbeni kilá­tásaival foglalkozó írás kissé el­hamarkodottan vont le következ­tetéseket. Mint kiderült, a fize­tőképes kereslet visszaesése nem sokat változtatott azon az alap­igazságon, hogy „nincs az a sze­kér, amelyre még nem férne”. Gomba módra szaporodó üzlet­csodák jelzik a gerjedő vállalko­zói kedvet, miközben csak úgy „repes” a vásárlók szíve az újabbnál újabb, csillogó-villogó kirakatok láttán. Igaz, ebbe a nagy általános örömbe — legalábbis itt Félegy­házán — némi üröm is vegyült. Nem a világért sem a tartósan fogyókúrára ítélt pénztárcánkkal szándékozom most előhozakodni. A keserűség oka merőben más természetű. A hír futótűzként terjedt el a városban: a tanács, az Építőipari Szövetkezet lebontott székháza helyén, — jó pénzért — meg­kezdte a parcellák kiárusítását. Az emberek — noha tudják, hogy a városatyákra is vonatko­zik: „nehéz messzibbre tekinteni, mint ameddig ellátunk” —, még­sem akarják elhinni: butiksor, s nem pedig a beígért színházte­rem díszeleg majdan a jó öreg Hattyúház tőszomszédságában. Persze a hír hallatán nemcsak azok kapták fel a fejüket, akik egyébként is szívügyüknek tekin­tik a város közművelődését. Azokból is ellenérzéseket váltott ki a szóbeszéd, akik elvétve sem szokták orrukat beleütni város­­politikai kérdésekbe. Kérdezik: maradunk továbbra is a „fröccsszagú kapualj, a fő­­zelékszagú lépcsőfeljáró” — a kultúra iránti áhítatunk e sokat mondó kellékeinél? Pedig — mondják a szellemi­ség, a kultúra elkötelezettjei — kínálkozna ám, egy frappáns megoldás: az országgyűlési kép­viselő választás. Az ígéretekben oly serény, ám tettekben oly szerény jelöltek is­mét zászlajukra tűzhetnék a jel­szót: Művelődési Otthont a vá­rosnak. No, a választás egyelőre odébb van. Addig azonban szívesen vennénk, ha a városi tanács el­nöke tájékoztatná a „Hírek” ol­vasóit arról, mi igazat tartalmaz a szárnyra kelt szóbeszéd. S aki talán nem arra fog hivatkozni, amit amúgy is gyanítunk mind­annyian: a tanácsi költségvetés éppoly csehül áll a pénz dolgá­ban, mint a butik előtt üres zseb­bel ácsingózó honpolgár.­ ­ i­­ K. E. (Mi igaz a szóbeszédből?) 3. oldal

Next