Félegyházi Hírlap, 1887 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1887-09-11 / 37. szám

V. évfolyam Előfizetési ár: Egész évre 4 frt, félévre 2 frt, negyedévre 1 frt. Megjelenik minden vasárnap. Lapvezér: Dr­. Holló Lajos. 37. Félegyháza, 1887. szeptember 11. Laptulajdonos : A Petőfi könyvnyomda részvény­társaság. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szabó Imre-féle házban. Hirdetések díjszabály szerint. Felelős szerkesztő: Fehér Antal. Szövetkezetek. Az újabb idők történetében neve­zetes szerep jutott a t­á­r­s­u­l­á­s el­vének. A tudományos és szépirodalmi egyesületek, a kaszinók és sportegyle­tek, kereskedelmi társaságok és jóté­kony egyletek, melyek rendre a jelen század vívmányai, csak különböző té­ren nyilatkozó és különböző irányu­ alakzatai ezen elvnek. És mintha varázserő rejlenék a társulásban, korunkban oly mesés könnyűséggel valósíttatnak meg a szá­zad elején még elérhetlennek látszott nagy ideák az érintett egyesületek által. Különösen a kereskedelmi társa­ságok, s ezek között főkép a rész­vénytársaságok és szövet­kezetek, napjainkban a társulás leg­kedveltebb ala­kzata­i. E kettő egyesíti magában a ke­reskedelmi társaságok összes előnyeit, s e két, formája a társulásnak képes megfelelni a legfokozottabb igényeknek is, ha a maga helyén a nagy keret­nek megfelelő nagy czélok elérésére létesíttetik. A részvényt­á­r­s­a­s­á­g k­i­­v­á­l­óa­n a­l­k­a­lm­a­s a tőké­k e­g­y­b­e­g­y­ű­­­­t­é­s­é­r­e, s azok jövedelmező befektetésé­re. És a társulás ezen formá­ja— az­ál­tal, hogy a magán­tőke által meg nem valósítható nagy czélok elérésére eszközt szolgáltat, viszont hogy az egyesek kezében felhalmozódott, s az egyévi tevékenység körében jövedel­mezően már fel nem használható tőke értékesítésére módot nyújt. — tagadhat­­lanul rendkívüli szolgálatokat, tesz a szellemi előh­aladásra törő, de az ide­vezető után hatalmas anyagi eszkö­zökre is szoruló emberiségnek. A szövetkezetek ép úgy, mint a részvénytársaságok, első­sorban anyagi érdekeket szolgálnak, a r­é­s­z­­v­é­n­y­t­­á­r­s­a­s­á­g­o­k­tól m­i­n­d­­azonál­t­a­l n­a­g­y­b­an k­ü­l­ö­n­­böznek. Különböznek nevezetesen lényegileg abban, hogy míg a rés­z­vénytársaságok a nagy tőke fölényét vitatják a kis tőke és a m­unka felett, addig a szövetkezetek a kis tőkét, a m­u­n­kát védelmezik az e­l­­n­y­o­m­ás elle­n. A részvénytársaság meg a­ szövet­kezet is hasonlítanak a csatornához,d­s csakhogy az egyik a, m­­agán­t­ők­ét, a­ másik meg az egyéni m­u­n­k­á­t vezeti le s egyesíti nagy feladatok meg­oldására. A részvénytársaság nagy nyereségre törekszik s részvényeseinek rendszerint nagy dividenciát ad. A szövetkezet czéljaira tőkét igényel, de nem nyerészkedés czéljából és nem azért, hogy tagjait részjegyeik arányá­ban nagy nyereségben részeltesse. A szövetkezet c­z­é­l­j­a e­r­k­ö­l­c­sil f­e­g t­á­m­­o­g­a­t­n­i tagjait, s az, a­ki csak egy részjegygyel bír, és úgy részesül a szövetkezet nyújtotta elő­nyökben, mint az, a­kinek 100 rész­jegye van. A részvénytársaság a g­a­z­d­ago­k, a szövetkezet a­ szegények e­g­e­g­y­e­s­ü­l­é­s­e, s a­ki gazdag létére a szövetkezet, tagja, azt nem nyerészkedési vágy, hanem emberiességi érzelem inspirálja. Ennyi az, a­mit a szövetkezetek jellemzésére, egy vezérczikk keretében, átalánosságban elmondani lehet. Azt hisszük, közönségünk előtt, a­hol a ke­reskedelmi társaságok válfajai kevésbbé ismeretesek, de azok egyik alakzata, a részvénytársasági forma többszörösen képviselve van, a szövetkezetekről szól­va, nem volt felesleges folyton tekin­tettel lennünk a részvénytársaságokra. Ezek után ide iktatjuk még a ke­reskedelmi törvénynek a szövetkeze­tekről szóló következő fogalommeg­­határozását: „S­zövetkezetnek ezen törvény értelmében m­e­g n­e­m h­­atár­ozott­ s­z­á­m­ú tagokból álló azon t­á­r­s­a­­ság tekintetik, mely tagjai hitelének, keresetének, vagy gazdálkodás­á­n­a­k közös üz­letkezelés mellett, illető­leg a kölcsönösség alapján e­l­ő­m­o­z­d­í­t­á­s­ár­a a­­­­a­k­u­l.“ A szövetkezetek közé tartoznak tehát az előlegezési és hitelegyletek, a nyers­anyag közös beszerzésére, közös raktár tartására, vagy közös termelés­re alakult egyletek, a fogyasztási egy­letek, stb. Mindezek az országban nagy szám­mal állíttattak és állíttatnak fel. Nálunk is alakulóban van egy ilyen szövetkezet, az ipartestület akar­ja megalakítani. Javaslat alakjában már az alapszabályok is készen van­nak, s rövid idő múlva kibocsájtatnak a részjegyek jegyzésére szolgáló ívek. E helyen okvetlenül szólandunk az alakulóban levő szövetkezetről, s méltatni fogjuk azt érdeme szerint, ez alkalommal azonban, egy más szövet­kezetre kiváltjuk felhívni közönségünk figyelmét. „A gazdák és iparosok általános hitelszövetke­zet­eh­e­z. Tudvalevőleg ügynökök járnak vá­rosunkban, s széltében igyekeznek pro­pagandát csinálni egy a fővárosban alig néhány hóval ezelőtt — az érintett czím alatt —megalakult szövetkezetnek. Volt alkalmunk betekinteni az ér­demes szövetkezet prospektusaiba, sőt vettük magunknak azt a fáradságot is, hogy alapszabályait elolvastuk, mert igyekezett megnyerni benőnket a szö­­v H-rvpt pártolására, annak egyik bu­dapesti megbízottja. Mindezek után azonban nem ajánl­hatjuk „a gazdák és iparosok általá­nos hitelszövetkezetiét közönségünknek, sőt ellenkezőleg óvunk attól mindenkit, ta­nácsolván, hogy részjegyeket ne vegyen. Azt mondhatnák erre, hogy mi ellenségei vagyunk a szóban forgó szö­vetkezetnek s azért ítélünk róla ked­vezőtlenül.­­Úgy de mi ítéletünket megfontol­va hoztuk meg, s azoknak, a­kiket ér­dekel, elmondhatjuk azon indokokat is, a­melyek ítéletünkben vezetnek. Nem ajánlhatjuk a „gazdák és iparosok általános hitelszövetkezeté“-t, először azért, mert, bár Károlyi Sán­dor gróf nevével köszönt be s szövet­kezetnek nevezi magát, mi úgy tudjuk, hogy az nem Károlyinak az alapítása, de még csak nem is szövetkezet. Károlyi ugyanis a „pestmegyei mezőgazdasági hitelszövetkezet“-et te­remtette, s „a gazdák és iparosok ál­talános hitelszövetkezet“-e a Károlyi hitelszövetkezetének konkurrense, ellen­lábasa. A szövetkezet továbbá, tagjai jólétének emelését s a szegényebb osz­tály támogatását, czélozná, még­is „a gazdák és iparosok általános hitelszö­vetkezetbe a nagy osztalékot, tehát a gazdagok érdekét tartja szem előtt. A Károlyi-féle hitelszövetkezetnek sem voltunk hívei — mint ezt annak idején indokoltan kifejtettük,­­ annál kevésbbé lehetünk a szóban forgónak. Azon tényből kitű­nőleg, hogy részjegyeket mindenki korlátlanul ve­het; az alapszabályok azon intézkedése folytán továbbá, hogy igazgatósági tagokká csak budapesti tagok választ­hatók, kik­b­en korlátlan urai a szö­vetkezetnek,; végre azon szabályokból, melyek a szövetkezet működését kö­rülírják , nyilvánvaló, hogy „a gazdák és iparosok általános szövetkezete“ nem a lentebb érintett s a közönség előtt folyton hangoztatott szövetkezeti czélok megvalósítása végett szervezte­tek, hanem azért, hogy az országot takarékpénztárakkal, kereskedésekkel stb. behálózva, a nagy vállalaton na­gyot is nyerjen, tehát hogy bármi áron — nem tagjainak, hanem rész­vényeseinek — dús osztalékot fizessen. Az ilyen szervezetű, az ilyen ezé­­lú szövetkezet pedig nem érdemel bi­zalmat. Nincs arra szükség, hogy szö­vetkezetnek nevezze magát, — s ezzel hizelegjen a közönségnek — a­ki­­seftel­­ni akar. Adja olcsón a portékáját s megveszik tőle, ha részvénytársaságnak nevezik is. Úgy de a „gazdák és iparosok általános hitelszövetkezetek drágán akar Töprengések. A zengő madárkák bevégezték esz­imájukat, a virágok illatos fejecskéjükkel álmosan bólintgatnak, a mint a dévai szellő elsurran felettük s a lombok titokszerű édes regéket suttognak. Az egész falu csendes. A nyugalomra térő s csak előbb is pezsgő életnek lassú elhaló moraja beverődik nyitott ablakomon s betéved szivembe is, e­­ régi szép em­lékek csendes temetőjébe, hol fájdalmas visszhangot keltve elmosódik. Mélázó tekin­tetem kisurran a nyitott ablakon, fel az égig, mely ezer csillagszemmel tekint le rám a m­egmérhetlen magasból. S nekem oly jól esik ilyenkor elme­rengeni a letűnt boldogabb időkön, a­me­lyekből nem maradt egyebem-egy fájó em­léknél; égeti, kínozza lelkemet és mégis ugye szeretek vele foglalkozni, mikor az esti szellő körülöttem suttog jól ismert han­gokon, mintha attól a virágos sírtól jönne édes üzenettel, és sir,­panaszkodik fü­­j­­embe, tán fáj neki, hogy nem­ tudja szó­­v­a­l kifejezni . . . Kitekintek a sötét éjbe s lelkem előtt jelenem és füvöm, mintha az enyészet szel­leme lebegne feli­ttem, kopár, letarolt siva­tagként tűnik fel. Sehol egy fa, sehol egy árva fűszál, mely juj virulást, vigasztalást engedne sejteni; kietlen, örömtelen puszta­ság az én egész életem. Olyan kimondhatlanul nehéz is az a­­­ lassan élő kin, az a fájdalom, ha az ember egyszer már boldog volt. Érezni a vágyat, s tudni azt, hogy a­mit elvesztettünk, e földön soha többé föl nem leljük. Nehány futó perezig érezni a menyország minden üdvösségét s aztán a legkínosabb valóra­­ ébredve, kénytelenek vagyunk e hitvány s rögön tovább vonszolni megunt életünket, mig tenger bánatunknak véget vet a jóte­vő halál s aztán csodálkoznak, sőt gyakran r élerelődnek azon mások, hogy miért va­­­­gyunk mi elfogultak a legvidámabb körben is. Ne vessetek követ a szenvedőre. Szent az a fájdalom, mely őt élőhalottá tette ; kímé­letet érdemel, ne érintsétek azért durva kézzel a rejtegetett sebet, melyet nem szok­tak piaczra hurczolni, a profán szemek ] vizsgálódásainak kitenni. Megvonul az Csen­desen a szív fenekén, s ott megközelithet­­len jégburkot alkot maga körül, megfagy tőle a lélek s a kinek szive szeretni, fájni és remélni birt, lassanként maga is hideg jégdarabbá válik. Jégdarabbá, kit nem ér­dekel senkinek a fájdalma, még a magáé sem, mert: „K­i már egyszer a menny­be szállt, nem látja azt a föld többé s­o­h­a“. Voltam már én is a mennynek boldog lakója, midőn egy drága léleknek legszen­tebb vonzalmát bírtam, a kit szerettem, imádtam s a kié volt minden gondolatom. De korán, nagyon korán letépte szivemről a hal­ál s utolsó csókommal, melyet hűlő ajkára leheltem, búcsút vett tőlem minden örömem és boldogságom s midőn utoljára borultam hideg keblére, elsírtam minden könyemet. Azóta vagyok én is élőhalott. Jégszo­bor, ki a közöny hideg álarczával lép­­ a világ elé s halad tovább kijelölt életútján, hideg szívvel, lélek nélkül . . . Én sejtem­, érzem szomorú rendelteté­semet. Tudom, hogy szenvedni szakadtam e világra s hogy bölcsöm felett ott virrasz­tott a szenvedés angyala, védő szárnyai alá vett, gondoskodik is rólam a sírig. És mégis mikor igy egyedül vagyok és elgondolko­zom, fájdalmas érzés vesz erőt rajtam, . . . hisz a jégszobornak is van szive és a sziv a súlyos megpróbáltatások terhe alatt is fájni kezd s a száraz szemekben rég nem látott vendég — néhány fényes könycsepp jelenik meg. S ilyenkor önkénytelenűl a szenvedők reménye, a halál gondolata ragad magával s a mint téveteg tekintetem a szürke bildet éri, eszembe jut, hogy az a barna rög, mely lábunkhoz simul, az emberi test bölcsője és koporsója, a néma symbolum­a a vidám, pezsgő életnek s a zord, fagyos halálnak. S valahányszor megnyílik durva keble, a­, emberiség nagy családja helyet nyit egy uj tagnak, de mindanyiszor búsan kondul a lélekharang is egy megtérő életnek. És ta­lán ezért van, hogy a halál se nem leverő, se nem vigasztaló. A múlandóság örök tör­vénye ellen nem lázad fel sem ember, sem állat, érző lények és érzéketlen tárgyak el­­lenállás nélkül hajolnak meg a nyomás alatt, mely az alakká formált anyagot millió és mullió atomra osztva adja vissza a semmi­ségnek. Minden, minden ki van békülve a fel­­oszlási proc­essus eszméjével, csak én gyöt­rődöm, engem kínoz e gondolat. Mert mig mások életének a természet törvénye szab határt, addig nálam a fájdalom végzi előbb romboló munkáját s csak mikor már kifa­csart belőlem minden életkedvet, nyílik meg a föld számomra, a hol majd meg pihen hideg megkövesült szivem s békés nyugvó helyet talál az én­ korán letört v­i­­rágo­m porló hamvai mellett. Plautusz. Fényes csillag . . . *) Fényes csillag, nap, holdvilág, Merész sas, mely egekig vágy, Üstökös, meg . . . nem tudom mi — Nem kíván a dalom lenni. Legyen az csak kis pillangó — Olyan szerény, oly múlandó. Megszületett — tova szálljon, Tűnjék . . . múljék . . . mint az álom. Legyen gyermek’ játszótársa, Lány s a legény róla lássa, Róla, jusson az eszébe, Hogy az ember életébe —­­ ágy, szerelem, öröm remény, Mind csak egy röpke tünemény. És a vénnek és az aggnak, Jutassa eszébe annak tízerény dalom, kis pillangó Ifjúságunk mily múlandó! Somogyi János. ) Mutatvány szerzőnek „Kis pillangók“ czimű­ sajtó alatt levő költeményeiből. (Lásd e lap irodalmi rovatát. — Szerk.)

Next