Félegyházi Hírlap, 1888 (6. évfolyam, 3-53. szám)

1888-09-16 / 38. szám

VI. évfolyam. Előfizetési ár: Egész évre 4 frt. fél évre 2 frt. negyedévre Hirdetések díjszabály szerint. Lapvezér: Dr. Holló Lajos. frt. 38. vál. Félegyháza, 1888. szeptember 16. Félegyházi Hírlap. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal : Banczay József könyvkereskedésében (Vasúti főutcza Heinrich-féle ház.) Felelős szerkesztő: Fehér Antal. Lapunk érdekében. A Petőfi-könyvnyomda-részvény­társaság feloszlott. Lapunknak nincs többé Maccenása. Az a lelkes társaság kitartott nemes czélja mellett addig, mig pénze utolsóig el nem fogyott. Most szélnek ereszt bennünket, mint a vidéki szinigazgató szélnek ereszti a truppot, ha elfogy a pénz és^ nincs g..jzsj­ __ Hogy fennállhassuk, immár az. közönségtől függ! Ha megérde­meljük a támogatást, ha h­iven, önzet­lenül és bátorsággal küzdöttünk vá­rosunk javáért, úgy kérjük városunk elfogulatlan közönségének támogatását. Ha nem, úgy hat évi pálya­futás­ban bevonjuk vitorláinkat, beevezünk a révbe, és leszerelünk. Támaszsza fel a jövő nemzedék a halottat a mikor jó­nak látja és öntsön bele önzetlenebb, elevenebb lelket, mint a minőt mi belé önteni bírtunk. Hogy fennállásunk alatt mindenkinek támogatását és tet­szését nem nyertük meg, az természe­tes. Nem férfi az, a­ki mindenkinek tetszését hajszolja. Mi azon nem cso­dálkozunk, ha átnézve most az elő­fizetők névsorát — abban sok nevet nem találunk. Bizony nagy elfogulat­lanság és emelkedettség kell ahhoz, hogy egyesek belássák, miszerint mi sohasem támadtunk személyt, hanem mindig valamely helytelen, czéltalan, vagy törvénytelen tettet és eljárást, és a­hol megszűnik a törvénytelenség és helytelenség, ott megszűnik a mi tá­madásunk is. Mennyi tér és alkalom lett volna nálunk a gúnyra, a csipke­désre, és vágásra, mikor folyamod­tunk mi ezekhez az eszközökhöz ! Sohasem, mert mi nem egyeseket akar­tunk elkeseríteni, vagy egyeseket mások rovására mulattatni, hanem a közérdeket szolgálni! — Megkíséreljük működésünket tovább folytatni, de attól a határozott feltételtől teszszük ezt függővé — a­mitől függővé is kell tenni, — ha a város elfogulatlan közönsége bennünket támogatni fog! Egyelőre a lap kiadását egy körül­belül 20 tagból álló társaság garan­­tírozása lehetővé tette. De áldozatokat nem lehet mindig és minduntalan egyesektől követelni, a lap fennállását állandóan csak a nagy­közönség pár­tolása teszi lehetővé! A lap kiadási és szerkesztési költsége évenként 1200 frtot tesz ki, hogy ez beszerezhető legyen, az előfizetők számának meg kell kétszereződni. Épen azért felkérjük la­punk igen­t. barátait, ha támogatásukra méltóknak ítélnek, hogy ne csak eddigi előfizetéseikkel tiszteljenek meg, hanem szíveskedjenek körükben lapunkat ter­jeszteni és újabb előfizetők gyűjtése által lapunk fennállását biztosítani. Mi sokat nem ígérünk, de azt ígérjük, hogy önzetlenség és függetlenség tekintetében a régiek maradunk. A lap kiadására nézve pedig elég lesz talán annyit­­. olvasóink tudo­másaira hozni, hogy a kiadói teendőket ezentúl Banczay József végezi, a­mi elég biztosíték arra nézve, hogy az expediálás körül jövőben semmi­nemű nehézségek fel nem merüljenek.­­ Kérjük tehát előfizetések és hirdetések végett egyenesen hozzá fordulni és együt­­a kézbesítés körül netalán felmerülő panaszokat is az ő tudomására juttatni. A lap előfizetési ára a régi, egész évre 4 frt, negyed évre 1 frt. Újólag is ajánljuk lapunkat a t. közönség jóindulatú támogatásába. A Félegyházi Hírlap szerkesztősége és kiadóhivatala. Kinek bizalma nincs többé, K­inek bizalma nincs többé Önmagához, Kinek a létezés már több munkát nem hoz, Ki már mit sem kíván, kit mi sem fenyeget. A halálra megért, pakkolhat és mehet.. Nap nap után láthatjuk azt újra, Hogy a bölcs is jut gyakran tévútra. S hogy a vágyak és a bánat között Mindig egy nagy bolondság rejtőzött. Miért panaszkodni másra ? Élni idegen rovásra? Magunkkal elég a bajunk, Kiszoljü­nk és ne panaszkodjunk ! Önhittség és hunyászkodás Fészke : ugyanazon tojás. (Németből.) Gr. Gr­y. Egy halott levelei. — Eredeti tárcza. — Három hétig bujkáltam a poros és pörös akták között . . . Egy levéltárnak mindent foliánsát átkutattam, hogy az egyik czirádás betűk közül egy darabka történe­tet halászszak ki. Nem sikerült . . . Egy kacsagó és kacsagtató akta került a kezembe, mely elvette minden kedvemet a történetírástól . . A betűk csak­ olyan öregek voltak, mint a többiek, de a tartalom víg és a sorok között is kiolvastam, hogy a diák, aki leírta, szive mélyéből kaczagott minden soránál . . . Elmondom a történetet. . . . .... Nemes, nemzetes és vitézlő Telegdy Zakariás uram hires ember volt a­ maga idejében. Hires volt pediglen erről, hogy soha életében nem látták szomorúnak, sírni pedig épen nem tudott, csak midőn a kacsagásból gyűltek szemébe a kö­­nyek . . -Hogy történt, hogy nem, de Telegdy uram olyan hitestársat kapott, aki tökéle­tes ellentéte volt az ő jeles természetének . . . Ábrándos, elborult kedély, akit min­den megindított . . . Nem is tért össze az urával egykönnyen . . . Mindig porolt vele, mindig szidta, hogy hagyjon már holnapra is a pincze borából s különösen azt hangoztatta, hogy a leányok lakodalmára nem marad semmi a félszázéves bikavérből . . . — Hehehe! Asszony — szokta mon­dani Telegdy uram. .— Hiszen terem a hegyoldalban másik .... — Hát idd meg azt, ami a jövő év­ben terem! — Asszony, szentem! Ne busuli! Add ide a kulcsot! Bezzeg Éva asszony odaadta. Az ezüst billikom mindig kéznél volt, s kéznél vol­tak a nemes atyafiak is, ha kellett a kva­­terkához . . . Egyszer azonban komolyan összekoc­­­czant Telegdy uram az ő élete párjával. Akkor volt ez, amikor Bódy János, az első nemes a megyében, megkérte a lányukat, azt a kaczagó kis galambot, akit a szent keresztségben Boriskának hittak. — No még csak az kellene ! — riadt fel az asszony. — Olyan részeges, mint te, olyan könnyelmű, mint te! Nem adom neki a lányomat! —• De bizony odaadod te azt Éviként, mert azok szeretik egymást!­­— Nem! És ezerszer nem! — Már én azt mondom, hogy igen, ha addig élek is! — Hát nem élsz addig, érted! — No, akkor majd csak halálom után ! Én azt akarom, hogy a vármegye két első családja egygyé legyen! Hisz úgy sincs fiunk! — Majd lesz! — Nem lesz, ha mondom! A lányunk Bódyé lesz! Bódy a mi fiunk lesz! Értetted ? Ennyiben maradt a dolog. Zakariás uram megmaradt a terve mellett­ Éva asz­­szony megmaradt ellenkezése mellett. Bódy János ezentúl is megjelent a háznál s enyelgett a lánynyal, aki menyasz­­szonya volt, — de csak félig .... A lány nem idegenkedett a fiatal déli legény­től és szívesebben látta, mint a többit. De a nagyasszony erre sem indult meg. Történt egy napon, hogy Zakariás uram súlyosan megbetegedett. A környék­beli kirurgus azt mondta, hogy napjai meg vannak számlálva ... Éva asszony sírt .... — Mi lett, asszony?! Zokogás volt a felelet . . . — Ne sírj Évi lelkem! Hidd el, hogy csak azért patkolok el, hogy maradjon a vörösből a Boriskánk lakodalmára . . . . Hallod asszony, aztán hozzáadd­ám Bódy­­hoz .... Fölkelnék a siromból is, ha a szerelmeseket elválasztanád . . . Gyere ide Évi lelkem! . . Csókold meg a homlo­komat . . . Aztán adj egy kupiczával a vörösből, most utoljára! . . . A halott utolsó kívánságát teljesíteni kell! Éva asszony egy szót se szólt . . . Hozott bort, és odatette a faragott székre Zakariás mellé. — Hej asszony! . . . Egy félév múlva meglegyen az esküvő! Hallod ? Fel­jövök a siromból! szól Zakariás úr s fel­emelte a billikomot és kiürítette. — Hahaha, — kaczagott a haldokló.. A terem márványairól visszapattant a hang. — Haha, haha! Hogyan épít a város? Nagyon érdekes képét nyújtja a közügyek intézési módjának nálunk az a szokás, a­mint a város építtet. A vendéglő épen hatodik évre épült fel. De az ma már — csodák csodája — fennáll, arról hát ne be­széljünk. Hanem itt van a kaszárnya épí­tése. Ez azután az igazán tanulságos eljárás. Innen-onnan három éve lesz már, hogy a honvédelmi ministérium leiratot intézett a városhoz, hogy az itteni honvédzászlóalj elhelyezésével nincs megelégedve és vagy építtessen a vá­ros megfelelő honvédlaktanyát, vagy elviszi innen a kaszárnyát. A város azt határozta, hogy épít­tet új kaszárnyát. Lejött tehát egy vegyes deputác­ió, a­mely megállapí­totta a helyet és a módozatokat. El is készült hamarosan egy terv, a­mely szerint építeni kellett volna. Ámde sem a hely nem volt jó, sem a terv. Új bizottság jött le, a­mely új he­lyet állapított, meg. A tervekre pedig pályázat hirdettetett. A beérkezett pályaterveket a minister egytől-egyig eldobta, adott ő egy újat és minden­ben megfelelőt. No hála Istennek, ad­dig hát már voltunk, hogy volt, ter­vünk, most hát újból elhatároztuk, hogy építünk. Ezt a határozatot azután végig appelálták az egekig. Azon is keresztül estünk, a miniszer jóváhagyta, hogy szabad építenünk. Végre hát mégis hozzákezdhetünk — gondoltuk — az építkezéshez. Felterjesztettük a terveket az államépítészeti hivatalhoz, hogy csinálja meg nekünk az árlejtési feltételeket. A államépítészeti hivatal kijelentette, hogy nem csinálja, mert a tervek és költségvetés rosszak, azo­kon elmenni nem lehet. Rajta tehát csináltassuk meg a jó terveket és részletes költségvetést. Azok is meg­lettek, az államépítészeti hivatal is jóváhagyta, most már ki lehet tűzni végre az árlejtési tárgyalást és épít­hetünk ! Szó sincs róla, annyi idő el­telt az előkészületek közben, hogy azóta a honvédség szervezetében vál­tozások terveztetnek, minek következ­tében az összes terveket bekívánta a honvédelmi ministérium, hogy teljesen új tervet adjon!­­ Most tehát kezd­hetjük az egész eljárást élőről, így épít nálunk a város! Egyes ember, ha millióba kerülő épületet emel is, számot vet magával, határoz, megcsináltatja a terveket, megalkuszik és épít. Készen van min­­dennel pár hónap alatt. Nálunk 100.000 frtos épület las­sabban készül, mint a Lucza-széke. Évek kellenek bele, míg elhatározzuk, hogy építünk, vagy nem építünk. Azután évek kellenek a terv elkészí­tésére és évek a kivitelre. Hát az efféle eljárás feltétlenül káros és veszedelmes. Káros a­miatt, mert a hatóságok munkaerejét éveken kesztü­l leköti és emészti. Az a rendkívüli sok bizott­ságolás, tanácskozás, feleselés, hiva­talos levelezés stb. elvonja a város élén álló emberek minden idejét és— a mi fő — minden munka kedvét más cselekvéstől. De veszedelmes is, mert annyira beleun és belefárad az előkészítő tere­­ferékbe és tiblábolásba mindenki, hogy midőn a dolog érdemére kerül a do­log, a szabatos feltételek és szerződé­sek elkészítésére, már csak felületes munkát végezünk s a város­közönségét —­ mint a vendéglőnél is történt — beleviszszük mindenféle kellemetlen meglepetésekbe. Tanuljunk tehát már egyszer a magunk kárán és jövőben a mihez érett megfontolással hozzákezdünk, ne nyugodjunk, míg végére nem haj­tottuk. Állapítsuk meg valaminek kivite­lénél a helyes munkatervet és akkor ne engedjük, hogy minden phasisánál megfenekeljék a dolog. Ne engedjük, hogy egy-egy lépést csak évek, leg­rosszabb esetben hónapok múlva te­gyünk meg. Régi dolog, hogy „a tett halála az okoskodás.“ Hiszen már Madách meg­­írta, hogy „Minden dolognak oly sok színe van, hogy a­ki mindazt végig észleli, kevesebbet tud, mint első pil­lanatra, s határozatra jönni rá nem ér!“ Ne beszéljünk, ne okoskodjunk

Next