Félegyházi Hírlap, 1889 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1889-06-30 / 26. szám
VII. évfolyam. Előfizetési ár: Egész évre 4 frt, fél évre 2 frt, negyedévre 1 frt Hirdetések díjszabály szerint. Lapvezér: Dr. Holló Lajos. Félegyháza, 1889. június 30. 26. SZÁM. Megjelenik minden vasárnap. Kia,dóbiva,érl. Banczay József könyvkereskedésében. Felelős szerkesztő: Fehér Antal. Főmunkatárs: Szente József. Félegyháza, 1889. június 28. A nem épen kedvezőtlen időjárás daczára, mezőgazdáink az aratási eredményekkel megelégedve nincsenek, és nagyon valószínű, hogy a gazdasági év eredménye egyébbként sem leen, reájuk kedvező. Mert a jelekből ítélve nincs remény arra, hogy a mezőgazdasági termények nyomott ára a legközelebbi jövőben emelkedjék, és hogy a mennyiségileg kicsiny terméssel szemben, ennek könnyű és jó árom értékesítése nyújtson kárpótlást. Szenvedni fog tehát a magyar mezőgazda ismét egy évig, és reménykedhet újra, hogy talán a jövő év, meghozza majd az évek óta hiába várt javulást. Nem célunk nehezebbé tenni e szenvedést, és még kevésbbé akarjuk megvonni gazdáinktól a vigaszt, mindazonáltal nem hallgathatjuk el, hogy nézetünk szerint a jövő évvel bármily kedvező legyen is az, nem telik be a szenvedések ideje. Mert a reánk nehezedő gazdasági válságnak a kedvezőtlen terméseken és a mezőgazdasági termények árhanyatlásán kívül szerintünk van még harmadik oka is, és ez a nagyjelentőségű harmadik ok egy év alatt meg nem szüntethető. Magyarországon ugyanis az utolsó 25 év alatt óriási lépéseket tett a kultúra, és amint ez rendesen történni szokott, a kultúra haladásával arányban emelkedtek az igények, nehezebb lett a megélhetés. Az a munka, amely elégséges volt 25 év előtt a család számára jólétet biztosítani, ma alig képes a család legelemibb szükségleteit fedezni. És az emberek ma sem tudnak, ma sem akarnak nálunk többet dolgozni, mint 25 év előtt dolgoztak. Ez a harmadik ok, amelyet sajnos, egy év alatt nem lehet megszüntetni, mert az emberek egy év alatt sokat panaszkodnak, még többet reménykednek, de csak nagyon keveset tanulnak. Bármily hosszú idő alatt ébredünk is azonban tudatra, és ha csak évek alatt javulunk is meg, nincs kétségünk, hogy el fog jönni az idő, amikor a természeti csapások, és gazdasági kultúránknak mesterséges elnyomása daczára is jobb napokra viradunk, és az általános jólét ideje bekövetkezend. Tőlünk, az egyesektől függ, hogy ez az idő mielőbb bekövetkezzék. Igyekezzünk azért mindannyian. Különösen itt nálunk, ahol a munkátlanság bűnében annyian leledzünk, vegye szívére minden egyes ember, hogy az ő gondatlansága, munkátlansága, nemcsak kicsiny családjának nyomorúsága, hanem az egész nemzet szenvedésének forrása. És az ir — aki eddig nem hivatásból, hanem inkább unalomból dolgozott, — kettőzze meg erejét úgy, hogy ezután két ember dolgát látva el, egy magához hasonló erőt felszabadítson, s a nemzet napszámosaként mintegy munkába állítson. — Az iparos és a gazda ne érje be azzal a munkássággal, a melylyel közvetlen vevőinek szükségletét elláthatja, és földjeit úgy ahogy művelheti, hanem a munkaasztaltól, és szántás-vetéstől fennmaradt idejét foglalkozásával összeférő mellékfoglalkozásoknak szentelve használjon fel és értékesítsen minden elröppenő perczet. Végre a parasztmunkás lássa be,hogy egyetlen és nagy veszedelme a téli munkátlanság, és igyekezzék arra, hogy télen át is — talán a háziipar körében foglalkozva — megteremtse a mindennapi kenyeret. Csak igy, és ilyformán boldogulhatunk. T *iL‘R*C*X*A. A gubacsi kántor nyavalyája Humoreszk. Nagybátyám kántor-tanító volt, ötven év körüti, mint ő mondta, — de jól olvasott hatvan esztendő nyomta már vállait, az anyakönyv szerint. Külső megjelenésében kevés volt a poezis, annál több a próza. Földi hüvelyének felső csúcsát széles karimájú, sárga kalap fedte, mely valaha új lehetett, s e földi hüvely végződött olyan csizmákban, amelyeket bárki kényelmesen használhatott a csomnaknak. E két feltűnő és híres öltönydarab közt vet meg egy hosszú, aggasztó simaságú sárga kábát. A többi ami rajta lógott, tüzetesebb leírást nem érdemel. Azon időben, mikor szerencsés vagyok történetét olvasómnak elbeszélni, Gubacson kántoroskodott. Jó állomás volt Gubacs, nyolczszáz forint évi fizetés, szabad lakás és huszhold földdel; a sok tyúkot, kacsát, tojást, zöldséget, mivel a lakosság párbér fejében adózott, nem is említem. Bátyám meg volt elégedve helyzetével. Gubacs szőlőhegyei, erdői, kedvesebbek voltak előtte bármelyik direktori széknél. — Ahhoz a faluhoz nőtt a lelke. Ott ismert már minden virágot, minden fűszálat; tudta, melyik kő alatt milyen állat húzódott meg, melyik ösvényen mi férgek mászkálnak, hova rakja a tűrt fészkét, és igy tovább. Mint minden embernek úgy neki is voltak bogarai, még pediglen három. Proprimo : szenvedélyes természetbúvárnak ismerte mindenki. Több kártékony rovart, csúszó-mászó állatot pusztított el egymaga, mint a vidék összes madarai. Amint séta közben a szabadban ért, kapott, az mind hosszú kabátja zsebébe vándorolt. Sohasem láttam annyi kitömött állatot, mint a gubacsi kántor házánál. S ezeket mind ő maga tömte ki, mert ebben lelte egyedüli örömét, büszkeségét. A második bogara az volt, hogy emberemlékezet óta, mindössze csak két kabátot varratott magának; a harmadik bogara pedig, hogy e kabátokat gazdasági szempontból évenként csak egyetlen egyszer tisztulta ki. Minden év nyarán megszoktam őt látogatni, s ha szívesen fogadott, nála töltöttem néhány hetet. Egy alkalommal éppen Gubacson voltam leánynézőbe, s a „tiszteletes úr“ keresztelőhöz hívta, segédkezni. Bodor János esküdt uram elsőszülöttének akasztották nyakába a „Miklós“ nevet. Bodor uram tekintélyes ember volt; nagy ezereraóniát parancsolt. A vén torony három harangját egyszerre meghúzták ; a Jancsi kocsis puttony számra hordta a csurgó alul az esővizet keresztvíznek; a Gyuri gyerek pedig fél napig tisztogatta a víztartó külsejét, hogy fényes legyen. Még nekem is juttattak foglalkozást. Bodor csupa barátságból, keresztapának szemelt ki. — Megkezdődött a szertartás. Az erkély, a padok, a földszint, az oszlop közük, jobbról és balról tömve voltak emberekkel, mi falun ünnepélyes alkalmakkor gyakran megesik. Alig értem a kis Bodorral a pap oldalán álló kántor bátyám közelébe, forogni kezdett velem a gubacsi templom. Szent Pétert, szent Pálnak néztem, Éliás próféta Márta néninek bókolt, s a boldogságos szűz képe sétát tett a falakon. Tüskögtema, köhögtem. Orromat valami idegenszerű erős bűz bántotta, melyet a mellettem állók is mindnyájan érezni látszottak. A tiszteletes úr köhögött, alig tudott szólni, akinek burnót volt kezénél, szipákolt, sőt a bábaasszony, művelt dáma léltére, illatszeres zsebkendőt szagolgatott. Nekem is kijutott ugyan egy más illatszerből, de ez minden kellemetlen volta daczára nem ellensúlyozhatta azt a bűzt, mely egyenesen bátyámtól látszott jönni. A pap ránézett, én is ránéztem. Arcza az ijedtségtől zöldes-sárga volt, szemei kidüllettek, reszketett minden tagja. Felém fordult s alig hallható hangon susogó : meghalok ! . . . A keresztelő végeztével öten kisérték haza. Ketten húzták, hárman tolták. A cselédség összefutott, súgtak-dugtak minden felől, s tiz percz alatt egész Gubacsot rémülettel tölte el a hír, hogy a kántor ujmádi Nem is volt ám tréfa a dolog; az erős bűzt mindenütt éreztük. Nagybátyám buzgó keresztény tettére, reszketett, mint a kocsonya. Levetkőztettük. Kabátját, mint rendesen, a szekrénybe zártam, s amennyire lehetett, vigasztaltam szegényt. Kért, ritvánkodott, hogy küldjünk a városba orvosért, mert ő mindjárt meghal. Hiába raktunk hidegborogatást homlokára és halántékaira s burkoltuk mindkét lábát gyapottás pólyákba ; hiába mondogatta Sárkányné asszony, a hírneves diplomatikus bába, hogy nincs veszély, csak köménymagon kell rágni: nagybátyám érezte végső perczeit. Bevallotta, hogy már két napja gőzölög. Megjött az orvos. Egészen Vérzékenyülve lépett a beteg ágyához s kezeit gyöngéden megfogván, baja után tudakozódott. Szegény bátyám ! Ajkai már nem beszéltek, csak susogtak. Felszólított engem, beszéljem el, mióta szenved a beteg, s fessem le betegségét részletesen.—Elmondtam mindent. Hogy eddig egészséges volt, még főfájásról sem panaszkodott soha, — a náthát is csak nevéről ismeri, — elbeszéltem, hogy előtte való napon, három félliteres pohárral, hamisítatlan budai keserű vizet hajtott fel hatás nélkül, hogy délben, szokás szerint, sokat evett, s este ismét tisztességesenbeérkezett.“ Nem hallgathattam el természetesen azt sem, hogy bátyám a túlságosan élvezett csetneki dohánynak, ruháján is átérző szagát leszámítva, nem szokott kellemetlen bűzt A sáska Félegyházán. Nálunk is van már sáska. Nem pusztít még ugyan, mert csak kisebb számba lépett fel, de a kisebb létszám igen elegendő arra, hogy jövőre kész veszedelem legyen belőle. A szentesiek is tavai csak itt-ott láttak sáskát, sőt azt is közönséges mezei nagytrücsöknek nevezték, de már az idén sajnosan győződtek meg róla, hogy sáskavészszel vannak meglátogatva. Nálunk e héten, a határ északi részén a vasút mentén észlelt e veszedelmes állatokból néhány csoportot lapunk szerkesztője, mindenik csoport pár százra rugó létszámban röpködve haladt előre az északi irányban. Ez a létszám jövőre már veszélyesen megszaporodhatik. Sőt az sem lehetetlen, hogy ilyen sáskacsoportok több helyen is vannak már határunkban. Tehát van róla beszélni most ok és alkalom, jövőre úgy lehet, tenni és nem beszélni kell majd. Azért a jövőbeli tájékozás végett össze is ütöttünk egy kis mozaik képet azon hírlapi közleményekből, melyek e sáskavészes területek hírlapjaiban eddig megjelentek. A sáska, az egyptomi tzcsapások egyike, úgy látszik állandó rovatot kér az alföldi lapokban. Ez veszélyes rovat ellen küzd most ugyanis az egész Körös-Tisza-Maros köze. Figyelemre méltó dolog, hogy a féreg-milliárdja, az alföldi városok között Szentesen hívta először fel a közfigyelmét. A szegedi lapok írja hírre, hogy mily herczet folytat Szentes a sáska ellen, élczelődtek elejénte, hogy a szentesi ember kezdetben kutyába se vette a tücsköt, hanem akkor kapott azután ásóra, kapára, mikor megtudta, hogy az a sok ménkű tücsök: sáska. Most már, mint a „Szegedi Híradó“ és „Szegedi Napló”ból olvassuk: a tücsök— fájdalom — ott is sáskává vált, s küzdenek az elpusztításával a szegediek is teljes erőfeszítéssel; de minden nagyobb eredmény nélkül, mert a sáskává vált tücsöknek már Szegeden is kinőtt a szárnya, él, elrepül a borona, nyárfa vessző és ciprusi sövény előtt, épen úgy, mint Szentesen. S már éppen úgy ott, mint a szomszéd községek és városokban, a mező mellett még a magasabb növényterületet is kezdik megszállani. — Nem is kellett az Alföldnek egyéb, csak még a sáska. A sáskairtást már Szegeden is nagy erélylyel folytatják. —Kecskemét város hatósága is feleszmélt, két hivatalnokát küldte ki hogy a szegedi sáskairtást tanulmányozzák. Ott ugyan még nincsenek sáskák, de elővigyázók s készen akarnak lenni, hogy ha beüt a veszély, tanácskozásokkal ne vesztegessék az időt, hanem azonnal tegyenek. A kecskeméti polgármesteri hivatalhoz a pusztaszeri bíró azon szomorú jelentése érkezett, hogy a sáska már Kis-Telek alatt a pusztaszerrel szomszédos úgynevezett szegedi fekete tanyákat is ellepte. A polgármester a helyszínére a kellő óvintézkedések megtétele végett Szegedi György, városi alkapitányt küldte ki. A szegedi földeken ijesztő mérvben mutatkozik ez az Isten csapása. Az egész megyét éri a nagy veszedelem, éppen aratás küszöbén. Vannak területek Mindszent és Szegvár körül, ahol teljesen tönkretette az óriási sáska-had a termést. A szegedi területekre H. M.-Vásárhely felől rajzik át a sáska nagytömegben. A vetést pusztító rovar teljes kiirtásáról szó sem lehet. Az ismert irtási módszerek többé kevésbé alkalmasak ugyan a puástiídsrajde meddő munka ez mégis az iszonyú tömegben szaporodó rovarok ellen. Ezt a Csapást most semmiféle seprővel, vagy füstölővel el nem háríthatják a fenyegetett vidékek. H.-M.-Vásárhely határában óriási területeket pusztít immár a sáska. A város a maga földjein három négy féle módon végezteti az irtást, de kevés eredménynyel. Egyes birtokosok nagy csapat asszonyt, gyermeket állítanak föl földjeiken s ezek tűzzel, forró vízzel, hálóval, petróleummal, sőt kézzel is irtják a veszedelmes rovart. Dehát honnan termett az a sok millió