Félegyházi Hírlap, 1892 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1892-09-11 / 37. szám

Félegyháza, szeptember 11. 1892 X. évfolyam. 37. szám. Előfizetési ár. Egész évre 5 írt, félévre 2 írt 50 kr., negyedévre 1 írt 25 kr. Hirdetéses* díjszabály szerint. Kéziratok nem adatnak vissza. Megjelenik minden vasárnap. Kiadóhivatal : Banczay József könyvkereskedésében. (Heinrich György-féle házban.) Ideigl. felelős szerkesztő: Dobák István. A tisztelt közönséghez. Midőn hét hónappal ezelőtt a ..Félegyházi Hírlap“ szerkesztését, a közügyét óhajtván szolgálni, átvettem, iránytam gyanánt a lap szerkesztésében, a városnak anyagi és szellemi téren való haladása és fejlődéséért, való munkálkodást jelöltem meg. Most midőn távozva, a szerkesztői tollat leteszem, azon megnyugvást adó tudattal válok meg a laptól, hogy annak szellemében tehetségem szerinti munkálkodásomban senki nem találhatott olyat, mi nem a közjót czélozza vala, de a közügyek előrevitelén való fáradozást a köz- és társadalmi élet felvirágzását célzó törekvést láthatta mindig a „Félegyházi Hírlap“-nak a pártatlanság és igazságszeretet útját, követő irányában. E jól eső tudattal távozom, igaz, őszinte höszönetemet nyilvánítva öszszesen és egyenkint mindazoknak, kik munkámban szives együtt munkálásukkal támogattak, valamint azoknak, kik előttem mindig nagybecsű rokonszenvükkel megajándékoztak s a lapot anyagilag is támogatták. Őszinte szívvel kívánom, hogy hazafias kötelességképen lebegjen ezentúl is szemük előtt e lapot támogatni, hogy élete hosszú legyen s a város fejlődését éshaladását minden téren sikerrel mozdíthassa elő. Kun-Félegyházán, 1892. szeptember hó 6-án. Incze Béla: Leányaink nevelése és a nőipar fejlesztéséről. Az utóbbi időben többször hallottuk azon súlyos vádat, hogy városunk a köznevelésért keveset áldoz. Különösen szeretik városunkat kevesebb lakossággal bíró szomszédaink tanügyi viszonyaival összehasonlítani és így kimutatni, hogy népességi arányban mennyivel ad ki többet egyik-másik iskolai célokra, mint amennyit mi kiadunk. T Á R C Z A «~§1 2^» Dal. Tilos, tilos más fájáról az almákat leszedni.. . De tilosabb a menyecskét, ha már másé, szeretni. A tilalom, a tilalom úgy sem írott papiros. Bizony Isten, még a csók is jobban esik, ha tilos. Tilos, tilos a kert alá, kis menyecske kijárni. Tilos nekem tégedet a kis kert alatt megvárni. Tele van már bűneinkkel a menybéli papiros, Hej, de mikor még a csók is jobban esik, ha tilos. • Ott hagyom én szent Péternek a menybéli jussomat. Csak te veled, kedves rózsám, mulathassam magamat. Mit ér nekem akkor az a tündöklő szép menyország, Hogyha az a vasfejű szent le nem ereszt te hozzád!i cirezsáfa ciános. Megengedjük, hogy néparány tekintetében az ily összehasonlítások legtöbbnyire a mi hátrányunkra ütnek ki, de csak alakilag, mert ha a dolgot behatóbban vizsgáljuk, már az első tekintetre át kell látnunk, hogy a néparány alapon nyert eredmény nem a valódi, a benső, hanem csak a külső eredményt tünteti fel előttünk. Csak két szomszéd várost említek, az ötszázéves múltú Nagy-Köröst és Halast. Ezek — különösen az utóbbi — népességre jóval kisebbek városunknál, és mégis már emberemlékezet óta birnak főgymnásiu- mokkái. Hát ez igaz. De kérdem : ha Nagy- Körösnek főgymnásiumát és tanítóképző-in- tézetét, vagy Halas felső latin iskoláit pót- adóból kellene tartani, vájjon oly régiek, volnának-e e városok gymnásiumai is ? Bizony nem volnának ! Az itt említett és ama városok nagy részében — melyek a községi vagyonnal nem rendelkeznek, —, hol a népnevelés és általában a tanügy szélesebb mederben mozog, mint nálunk, nem a város közegységétől, mint morális testülettől nyeri legfőbb éltető elemét, a pénzt, hanem ott hosszú századok alatt ös-szegyűjtött adományokból képezett alapokból tartatnak fenn azok. Nagy-Körös iskoláit az alapítványokon kívül még a helvét egyház is segélyezi. Ki ne hallott volna a legutóbb el- halt nagy philantroph Kalocsa Balázsról, aki nevelési célokra százezer forintot jóval meghaladó vagyont hagyott hátra. Halas pedig az 1400 holdas pákai birtokból tartja fenn gymnásiumát. S el lehet mondani, hogy legtöbb vidéki városok kulturális intézetei régibb és újabb keletű alapokból tartatnak fenn ; ott pedig, hol ily természetű alapok nem léteznek, az állam keze pótolja a hiányt. Még a dúsgazdag Kecskemét magán jellegű „polgári leányiskoláját“ is állami segélylyel tartja fenn ; a jótékony nőegylet által alapított és fentartott „nőipar iskolaii segélyezését pedig a város vállalta magára. Mert nem csak a háborúhoz, de az iskolához is megkivántatik ama bizonyos három fökellék, t. i. pénz, pénz és ismét pénz. E fökellékek híján hasztalan minden jóakarat, erőlködés, mert a legönzetlenebb törekvések is már csirájokban felveszik a szomorú néhai nevet. A legékesebb beszédnél is szebben hangzik a tett. Városunk képviseleti közgyűlése örök időkre maradandó emléket emelt magának gymnásiumunk kiegészítésével és mert azt minden segély és alapok nélkül csak is önmagunk megadóztatásával érhettük el, annál inkább kétszeres az érdem, mely e tettünkből reánk háramlik. Pedig azon kiadásaink, melyeket eddig is iskoláinkra, fordítottunk, jóval felülmúlták azon öszszeget, melynél az állami segély már igénybe volna vehető. A harminckét elemi iskolán kívül segélyezzük az állami tanítóképző-intézetet drága helyiséggel akkor, midőn elemi iskoláink túl vannak növendékekkel halmozva. Hozzájárulunk nagyban a kereskedelmi- és ipariskolák fentartásához. Ez utóbbit pedig egészben mi tartjuk ki. Nem illet hát mindenben bennünket az a vád, hogy szűk markúak vagyunk fiúgyermekeink nevelésével szemben. De mindezek dacára mégis van egy fekete folt köznevelésünk egén, mert ha megtettünk is mindent fiaink jövőjéért, anynyival kevesebbet áldozunk leányaink nevelésére. A népek rohamos szaporodása, az igény és ízlések fejlődése nálunk is mindinkább előtérbe tolják a nők munkakörének kiszélesítését. Nem a tudományos pályán való egyenlő kiképzést értjük itt, mert mi az ily értelembe vett nőemancipátiv zászló vivői nem vagyunk, de értjük a képesség azon fokát, melyen alul ma már egy művelt polgári nőnek sem volna szabad maradnia. A nő hivatás útja a mindenek alkotójától van kijelölve s az nem abból áll, hogy a férfiakkal egyenlő kiképzést nyerve, velők az élet nehéz küzdelmeiben versenyre keljenek. A nő ily küzdelemben egyenrangúvá válnék a férfiakkal, elvesztené nőiességét s megszűnnék a két nem közt az a választó vonal, melyet a férfi ma át nem lép, de nem is léphet át soha anélkül, hogy a nőben a nőiességet meg ne sértené. És mert a természetben nincs ugrás, az ily erőszakos lépés nem csak megbosszulná magát, de megzavarná a férfi és nő közötti egyensúly mérlegét is. A leánynevelés terén felállított igényeinket a „polgári leányiskola“ négy osztálya és a „nőipariskola“ teljesen kielégítenék. Míg az első, a vagyonosabb családok leány gyermekei közül nyerné legnagyobb contingensét, a nőipariskola a polgári elemek gyermekeit foglalná magában. És ez így volna helyes, és méltányos is, mert ha közerővel összerakott filléreinkből tartunk fenn iskolát, kell, hogy az könnyen hozzáférhető legyen, s annak áldásos működésében mindenki, szegény és gazdag egyaránt részesülhessen is. Nem hiszem, hogy lenne köztünk valaki, ki ezen szerény igényeket túlhajtottaknak merné állítani. Hisz ily mérvű neveléshez fiúgyermekeinkre fordított kiadásaink mellett szerény leányaink joggal tarthatnak igényt. Melyikre vár elárvulás, elhagyatottság folytán a két nem közül szomorúbb jövő ? Bizonyára a szegény leányokra ! Hisz a természet törvényei is arra tanítanak 1.dinünket, hogy a gyöngébbet is tápljuk az erőssel szemben. Az őskor rabszolgának tekintette az asszonyt. Az Isten fiának kereszthalált kellett szenvednie érték, hogy az évezredes lealacsonyításból elnyomóikhoz az erősebb nemhez emelje fel őket. De ez régen volt! Ezt ma már csak Ausztrália őslakói közt találhatjuk fel, ott, hol az emberek még ma is vakságban leledzenek, nem a finomult érzelem és megtisztult látkör, hanem természeti ösztönük után cselekednek. Nem csak az ember, de a természetben minden szerves lény uralomra vágyik, s erejének fölös részét gyöngébb lények leigázására fordítja. Elhanyagolt leány nevelésünk a mi szomorú tudatot kelti bennünk, hogy nálunk még ma is vastag sötétségben tapogatódzanak e téren s az elmék még nincsenek megtisztulva egészen az ősök gondolatmenetétől, mert különben nem kivánnák büntetni a nőt azért, mert nőnek született. Történelmünk könyvében hány lapot aranyozott meg a női erénnyel párosult hazaszeretet ? Perényiné, Zrínyi Ilona, vagy egy Szécsy Mária, nem fényes csillagként ragyognak-e múltúnk egén s nem azt bizonyitják-e, hogy leányaink nehéz időkben a hazaszeretet és önfeláldozásban is versenyre kelnek velünk. A közelmúltban lezajlott szabadságharcunk szomorú,, de dicsősel övedzett napjaiban hány lánglelkű nő szenvedte át a legirtóztatóbb börtön a a női gyöngéd szervezettel össze nem egyeztethető, testi büntetéseket. Gróf Teleky Blanka, kit az olmützi vár kaszamátáinak büzhödt levegője ölt meg, ki korai és borzasztó halálát éppen a női nevelés terén kifejtett hazafias működéséért szenvedte el, örökké példaképe marad a női mártirságnak. És mi ennyi intő példa után mégis közömbösen siklunk át leányaink nevelésének kérdése felett. Nem mondom örökös szégyenfoltnak, mert hisz a hat osztályú elemi leányiskola fentartásával az abc követelményeinek mégis csak eleget teszünk — de bizonyosan fekete folt marad közéletünk egén a polgári leányiskola beszüntetése. Azt mondják, majd pótolja ezt a küszöbön lévő zárdás nevelés ! Hiszen ha azt a küszöböt átléphettük volna már, akkor a polgári leányiskola beszüntetése legkisebb bajunk közé tartoznék, de félő, hogy éppen e küszöböt lépjük át soká, vagy ha átlépjük .S úgy leszünk vele, mint Arany János megénekelt szobájával, hogy csak úgy férhet el benne, ha egyik lábát a küszöbön kívül Hogyan lettem én egy napig feleséges ember ? — A „Félegyházi Hírlap“ eredeti tározója. — A nyár egyik forró délutánján megelégedetten hüseltem a befüggönyözött homályos szobában. Arról gondolkoztam, mily irtóztatóan kegyetlen a sors azok iránt, kiknek ily kutya melegben künn a napon kell szívniok ezt az afrikai atmospherán, kolerabacillusokkal telített levegőt. Már inkább csak a hűvös szobában teszem ki magamat az esetleges meghűlés alig remélhető veszedelmének, mint odakint talán lapszúrást kapjak. Gondolkozásomból egy városi bakter érkezése zavart fel. Szegény ember majd elolvadt. No de úgy kell neki, gondolom , már megint adóintést hoz, vagy egészségügyi bizottsági ülést kell tartani, mert a kolera immáron kegyes bebocsáttatásért esedezik. Sem egyik, sem másik, hanem a kettőnél együtt véve is roszabb. Egy szép piros papiros, ékes német szöveggel tele nyomtatva, melynek betűszerinti magyarsága tudomásomra juttatta, hogy f. évi aug. 1-re tényleges fegyverszolgálatra be kell vonulnom. És augusztus elseje csak másfél hét... Isten veled te hús szoba ! Isten veled 8 óráig tartó alvás, áldott heverés ! — Szinte a gondolatától is fázom, mennyit kell ott izzadni. Nem elég itthon az elviselhetlen bőséget az ablakon keresztül szemlélni, hanem ott naphosszant állni az égető sugaraknak kitéve . . . napernyő nélkül ! ! ! Én ott elolvadok, azután napszúrást kapok. Nem látom többé az én szülővárosomat. Ismerőseim mint szomorkodnak utánam! Hogy sírnak majd a lányok, ha ezt megtudják ! Rettenetes helyzet ! És ezen segíteni nem lehet . . . Szép, nagyon szép a katonai élet elvileg , de ne kellene viselni, ne kellene elmenni. Mire való az a katonaság ? ! Az ellenség megijesztésére más módot nem tudnak feltalálni ? Ha olyan szemtelen lenne az ellenség, hogy velünk kikötni menne, teleszórnánk a szemét pl. paprikával. Cak alkalmas szórógépet kell hozzá feltalálni. Csatár Zsiga bátyánk szerint ez tehetné egyedül hatalmassá és legyőzhetlenné az osztr. magyar hadsereget, mert paprika tudvalevőleg csak nálunk terem. No de erről már most elkéstünk. Itt kibúvó ajtó nincs. Beszólított a német katonának, menni kell. Punktum. A déli nap hőségét ellensúlyozó hűvös szoba helyett egész álló nap a gyakorló tér verőfényén időzni. A nap mintha csak haragudna a világ legszebb katonájára a Mollináry bakára, minden sugarát az ő fejük felett öszpontositja ; káplár úr Habaceller magas katonai műveltség mellett hatalmas phantasiára valló kommandó szavait fellengzős modorú, szakképzett gorombasággal fülsiketítően dörgeti szalon szólamokhoz szokott füleinkbe, közbe-közbe érdekesen vegyítve a bakamiatyánk legváltozatosabb, ékesítő jelzőkkel dúsan ellátott kacskaringós szólás formáival ; mindez oly problematikus állapotba hozza a honfiúi kötelességének eleget tenni muszájított hadfit, hogy ha hirtelen megkérdeznék, hogy hívják, csak valamennyi szentek és angyalok rövid, de velős segítségül hívása után lenne képes arra felelni. A nap nap után való egyformaság a szellemi működést megakasztja s csendes