Félegyházi Hírlap, 1893 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1893-03-26 / 13. szám

XI. évfolyam. 13-ik szám. Félegyháza, 1893. március 26. Félegyházi Hírlap Előfizetési ár: Egész évre 5 frt. félévre 2 frt. 50 kr. negyedévre 1 fit. 25 kr. Hirdetések díjszabály szerint. Felelős szerkesztő: Ihász Aladár. Kiadóhivatalt Banczay József könyvkereskedéseben. Egyes szám­ára 10 kr. Főmunkatárs: Dobák István. A millennium. A normális napi események szín­­vonalát ma két dolog dominálja: a kul­túrharc és az ezredéves jubileum. Mind a kettő sarkalatos pontját képezi nem­zeti életünk fejlődésének. Az egyik is, a másik is annyira első rendű kérdést képez minden jó honpol­gár előtt, hogy azok behatóbb fejtege­tése elől ma már kitérni nem lehet. Mai cikkem nem képezvén az el­sőnek keretét, itt csak a millenniumról emlékezem meg. A kereskedelemügyi miniszter, mint az 1896-iki ezredéves kiállítás országos bizottságának elnöke, lelket öltött szavakban hivja fel a szent Ist­ván korona országainak közönségét, a millenniumi kiállításban való részvé­telre. E felhívást a hazafiúi szent kö­telesség parancsaként kell nekünk is fogadn­unk. Meg nem hallani azt vé­tek, kitérni előle: bűn lenne, — benne részt nem venni pedig hazaárulás. Nem is hiszem, hogy lenne váro­sunk intelligensebben gondol­kodó egyé­­nei közt csak egy is olyan, aki e ko­losszális mű megalkotásához tettben, vagy gondolatban hozzá nem járulna. Kiktől várná a szent haza, ez az él­tet és jólétet adó drága föld, a­hol bölcsőnk ringott, és hol örök álom­ra hajtjuk fejünket, — hogy ezred­éves jubileumát meg ünnepelje, ha a szűke Tisza és kék Dana közt elte­rülő Kánaán magyar lakossága is tar­tózkodnék e nagy nemzeti ünnepélyen való részvételtől ? Talán a dakó ro­mánok­, vagy panszlávoktól ?— A mi szent hivatásunk ez első­sorban, mert a kié a föld, azé az ország , akié az ország, azé a hatalom. Járuljunk hát a magunk porsze­mével mi is az áldozati oltárra, s ég­be törő tiszta lángja mellett mond­junk hála­ imát az elviharzott ezred­évért, s kérjük Istenünket az új mil­lenniumba való belépésünk pillanatában. Tudom kicsi s alig feltűnő lesz az, amivel hozzá járulhatunk, de cseppek­­ből lesznek a patakok, patakokból a folyók, folyókból az óceánok. De nekünk, kik az első hongyű­lés színhelyének, — Pusztaszernek — közvetlen szomszédságában lakunk, kétszeres okunk van — már most — az intézkedések aktív felére lépni. A gondolkodó fő hamar tisztába jön azon körülménynyel: mily jelentőséggel bír a pusztaszeri szomszédság reánk nézve a millennium évében ! Számokban ki sem fejezhető anyagi előnyt s fel sem fogható erkölcsi értéket rejt magában e hely közelsége. Ne engedjük, hogy az önként kínálkozó alkalmat más el­ragadja előlünk, hogy az érett gyü­mölcs szomszédaink ölébe hulljon le. Az idővel lépést kell tartani min­denkinek; a­ki attól elmarad, az csak nagy áldozattal párosult fáradság után­­ érheti ismét utól azt. A kor szelleme, a viszonyok hatal­ma elsöpri azt a nemzetet, mely az idő hivó szavára nem figyel. Csak oly nmzetek lesznek na­gyokká, melyek tisztelik az ősök eré­nyeit, s abból merítenek erőt létük to­vább fejlesztésére. Mutassuk meg a művelt, világnak, hogy a nagy szláv geográfiai térbe , ékelt Duna völgyének volt múltja, van jelene és lesz jövője; mutassuk meg, hogy ez a nép „annyi balszeren­cse közt, oly sok viszály után“ nem élt át, hiába egy hosszú ezredévet, s hogy ön­erejéből egyenrangúvá küz­dötte fel magát, a művelt európai nagy népcsaládok soraiba. Tegyük félre apró, hétköznapi ba­jainkat. Ideje is lenne már, hogy fel­zaklatott szenvedélyeink pihenőre tér­jenek, hogy ne foglalkozzunk hajunkkal akkor, midőn fejünk forog veszélyben. Fogjunk munkához ! Álljon az ügy élére a városi hatóság, ily sarkalatos kérdésben őt illeti a kezdeményezési jog ; őt illeti meg a példa­adó nemes törekvés, mely tiszteletet parancsol, tettre ébreszt, és cselekvésre ösztönöz. Állítson össze a gyakorlati élet alapján nyugvó programmot, mely — Minerva módjára — nem ugorhat ki egyes ter­vezők fejéből, s azt irányítsa bölcs ke­zekkel a megvalósítás stádiumához. Az igaz hivő muzulmán minden évben elzarándokol Mekkába, a pró­féta szent sírjához —: Készüljünk mi is nemzeti zarándoklásunk útjára ; ad­jon erőt nagy jelentőségű utunkhoz az a büszke öntudat, hogy nekünk maroknyi nemzetnek, — körülvéve és testünkbe ékelve idegen népekkel, — megadatott Istentől az alkalom, alkot­mányos állam­i életünk ezredik évének megünnepelésére. A vén bölcs Szaadi szavaival zárom be cikk­emet. „Üljünk le az elmélke­dés szőnyegére, s kérjünk tanácsot az idők bölcseségétől.“ Nlócár Andor. A FÉLEGYHÁZI HÍRLAP TÁRCÁJA. Zorka. — Tőzsdék egy szerb dráméból. — Iván! Ha elvevéd lelkem boldog nyugalmát, Add vissza az eszemet legalább! — Ha hűtlenü­l elhagyni készt akármi, Csak ne kacagj, ne légy besze, gálád ! Uh­­er, ölelj, csókolj meg utoljára­ •­ Kitépte bár emlékem kebeled, — Egy csókodért e­gű szív megbocsát még, Habár mig él, soha el nem feled ! S te mégy, vissza se néz szemed tüzének Szivemet felgyújtó zsarátnoka ? Ne tedd Iván, ne légy ilyen kegyetlen, Ily tettre egyikünknek sincs oka. S te mégis mégy, mind hasztalan, hiába Epedek búcsú csókodért Iván. . . 1 Hisz a halálra itéltnek megadják, Amit csak utoljára megkiván ; S te mégy, nem szólsz, vissza se nézel én reám. Akkor megállj . . . megadom én neked ! Ha te örök halálomat kivánod, Elveszem érte röpke életed. . . 1 --------------------------—-------— Megöltem 1 Mit tettem ? el . . . vérétől ittasult Handzsára, el veled, eltűnt a múlt ! Iván, Iván 1 így látni itt: vérben fürödni ajkad, Megháborit, irtóztató tudat, Eszem ne hagyj el, szivem csendesedj le, Óh­risi szűz, világot — nyiss utat. Bocsássatok, hahaha, egy galambot kergetek a világ végéig el­ő, Kik vagytok emberek, talán poroszlók, Elnéztetek talán valakivel ? Igen, igen, még párolog a handzsár, E pára hadd ölje meg szivem. Szerettem és csalódtam végtelen, de Szeretem túl a síron is híven ! Megálljatok jó emberek, poroszlók, Egy szóra csak, mig a handzsárt fogom. Szivemnek szólok, véle indulóra , így.. igy, még egyszer igy. . most már: z’bogom ! Zádor Emil. A ki magát lépre csalta. — A „Félegyházi Hírlap“ eredeti tárcája. — Irta : Várady Dezső 5. (Folytatás ) Elövettem hát egy hirlapot, de bele se néztem, szórakozott voltára, az eszem egé­szen máson járt; hamarosan le is tettem a lapot s elmerengtem a jövendőn, melyben számomra örömvirágok fognak nyílni. A szoba, melyben voltam, szomszédságban volt a két leány szobájával, melyben őt nappal dolgoztak és éjjel aludtak. Ajtaja nyílva volt. Beléptem , hiszen sok órát töltöttünk már itt hárman. Önkénytelenül Klára kis­asszony varró asztalkáján akadtak meg sze­meim, melynek fiókjában bent volt a kulcs. Ekkor villant meg agyamban azon gondo­lat, hogy bele kellene nézni abba. Klára kisasszony, oly gondosan be szokta azt zár­ni mindig ! Bizonyosan itt tarthatja a pén­zét! Ha egy néhány forint volna benne csak, akkor bizonyosan nem őrizné olyan nagyon, abban sok pénznek vagy nagy ér­tékű takarékpénztári könyvecskének kell lenni. Sokat összezsugorgathatott már ez a vén leány életében ! Az igazat megvallva, nem igen szép cselekedet volt lesz ez — de hát Klára kisasszony iránti ellenszenvem fokozta kíváncsiságomat és a fiókot kinyi­tottam. Nem láttam én ott sem pénzt, sem ta­­karéktári könyvet, de mégis volt a sok cérnagombolyag, kötött stb. között egy cukor papírtáblájú fekete könyv. Ugyan mit irhat ebbe Klári kisasszony ? bizonyo­san kiadásait és bevételeit. Kinyitottam egy helyen. Nini, hiszen ez napló! Bár vádolt a lelkiismeret, hogy most titkaiba behatolhatok, de most már nem bírtam ellenállani kíváncsiságomnak és a kinyitott helyen a következőket olvastam: 1890. aug. 20. Ma ismét itt volt hadnagyi ruhában. Mintha csak úgy lett volna ráöntve az egyen­ruha. Azt hiszem, hogy a mely leány csak látta igy, mind belebolondult. Erzsi húgom nem látta még őt egyenruhában s midőn e miatt meglepődött — olyan veres lett az arca, mint a főtt rák. Ha minden katona ilyen harcias ki­nézésű­ volna, mint ő a nagy szénfekete bajuszával, villogó szemeivel,­­ az ellen­ség mentén megfutamodnék. Ha eddig szerettem, most már imádom őt; most már, ha ég és pokol összeszakad is enyémnek kell lennie, ha rövid időre is. Csak egyszer ölelhessem karjaimmal, csak egyszer csügghessek ajkaimmal ajkain, ak­kor nem bánom, ha a jövő életben az örök kárhozat lesz is osztályrészem. Arra pedig esküszöm, hogy, ha az enyém nem lehet ő, akkor senkié nem lesz, legkevésbé Erzsié, a­kit én teljes szívemből gyűlölök holta napjáig. Ha ha ha, szegény bárgyú leány , azt gondolja, hogy reáhagyom vagyonomat. Nem tudnék a síromban sem nyugodni, ha azzal a tudattal kellene meghalnom, hogy az a leány dúskál vagyonomban, a­kinél jobban már nem gyűlölhetek senkit ezen a földön. Még nem gyanítottak semmit, mert a szerelem vakká teszi őket, de ...... N**m olvashattam tovább, mert Klára kisasszony hangját hallottam, ki azt mon­dotta Szalaynénak, hogy jön Erzsiké is, csak kint az utcán beszél egyik isme­rősével. Elég időm sem volt, hogy az olvasot­tak felett méltóan megbotránkozzam és meg­borzadjak , sietve tettem vissza a naplót helyére, de már késő volt, mert éppen akkor toppant a szobába Klára kisasszony s még arra sem volt időm, hogy a fiókát betoljam. Klára kisasszony rögtön észrevette avatatlankodásomat és olyan piros lett az arca, mint a paprika. Én mint aféle tet­ten kapott bűnös megszégyenülve állottam szikrázó szemei előtt, ki egy darab ideig nem tudott szóhoz jutni. No most mi lesz ? gondoltam ma­gamban. Nem sokáig tartott a kínos várakozás. Klára kisasszony szenvedélyes hangon sut­togá­­ak, tehát olvasta ön naplómat, most­ már késő volna önt bármilyen súlyos sza­vakkal is illetni, mert már megtörtént, kü­lönben előbb-utóbb úgyis megmondottam volna. Most tehát olvasta; most már többé nem titok ön előtt, hogy én önt kimondhat­­lanul szeretem, éppen úgy, mint azt a má­sikat gyűlölöm. Csáky miniszter a félegyházi gymná­s­umról. — A héten lefolyt közoktatásügyi költségvetés tárgyalásánál városunk ország­­gyűlési képviselője hosszasabban emlékezett ra­g az Alföld kulturáis viszonyairól és adatokkal igazolta, hogy az állam ezen a téren nem teszi meg azt, amit épen a ma­gar faj érdekében megtennie szükséges volna. Különösen pedig kiemelte, hogy Fél­egyháza kérelme eddig a kormánynál meg­hal­gatásra nem talált. A miniszter hossza­sabban foglalkozott a kérdéssel és vála­szából azon ígéretet olvashatjuk ki, hogy a félegyházi gymnasiumnak az állam részéről való felállítása illetőleg segélyezése a kellő időben be fog következni. Igen örvendünk ezen nyilatkozatnak és amennyire érezzük égető szükségét annak, hogy városunkban végre valahára egy fogyamasiura létesítes­­sék, épp oly hálával fogadjuk Gróf Csáky miniszer úrnak érdekünkben teendő intéz­kedéseit. ” E helyen közöljük még a mi­niszer úr válaszát teljes szövegében : „ Holló Lajos t. képviselő úr felszó­lalására az a válaszom, hogy a középisko­lák száma nagyban megfelel a lakosság számának és azon szükségletnek, melynek kielégítésére azok hivatva vannak. De egy nagy baj van : az t. i., hogy a középisko­lák igen rosszul vannak elhelyezve. A ter­­ritoriális elhelyezés rossz. Ez a történeti fejlődés végeredménye. Ha csak egy tekin­tetet vetünk a földabroszra, látjuk, hogy a középiskolák az ország ama részeiben vannak összetömörítve, a­melyek hosszabb időn keresztül nagyobb nyugalomnak ör­vendettek, mint az ország többi részei. Ebből az következik, hogy a felföl­dön aránylag csekély körben itt-ott arány­lag több középiskola van, mint a­mennyi szükséges volna ; ellenben az ország másik részében, az Alföldön, némelykor egész me­gyék területén egy középiskola sincs. Ezeken a bajokon egyszerre segíteni igen nehéz dolog , mert igen nehéz elvonni egy középiskolát oly közönségtől, a­mely azt már régen megszokta; új iskolákat állítani és már ré­gen fennálló és nem teljes szükséget ké­pező iskolákat egyes helyeken meghagyni pedig a financiális szemponttal ellenkezik Mindazonáltal mindig azon vagyunk, hogy a legkiáltóbb hiányokon fokozatosan se­­­­gítsünk, és ha nem is vehetjük figyelembe­­ mindazokat a kívánságokat, mint a­milyent­­ a képviselő úr kifejezett, — gondolom Fél­egyházára vonatkozólag — ez az összes oda való viszonyok beható mérlegelése után történt, mert nemcsak magát a helyet kell figyelembe venni, hanem a környéket is. Ha konstatálva van, hogy egy bizo­nyos területen már tényleg egy két közép­iskola létezik, azonban ezzel szemben egy másik területen, mely talán olyan, mint amaz, vagy nagyobb, egyátalában nincs középiskola, pedig ez kívántatik és szükség­­es is, ezt szintén figyelembe kell­ venni s akkor az utóbbi területnek kell az el­sőbbséget adni. Ebből következik aztán az, hogy pl. ezen speciális esetben nem tudtam végleg határozni, a­miből viszont nem követ­keztethető az, hogy egyátalában nem fog a sor rá kerülni, mert ez csak a sorrend kellő megtartása mellett történhetik, t. i. még égetőbb szükségnek előbbi helyen való kielégítése után. (Általános helyeslés.) Igaz, hogy az egységes középisko­lának létesítése bizonyos tekintetben fog e bajokon enyhíthetni, mert egységes közép­iskolának létesítése folytán egynémely ki­sebb városban egy középiskola feleslegessé válhatik, pl. ott, a­hol jelenleg gimnázium és reáliskola van. Itt azután az egyik be­­­­szüntethető, s az ekként felszabadult taná­r erők és anyagi eszközök igen jól fognak

Next