Állami Bessenyei gimnázium, Kisvárda, 1935
Iskolánk huszonötéves jubileumára. 1911—1936. (Emlékbeszéd a jubileumi ünnepélyen. Elmondotta Tóth József dr. igazgató.) Nehéz és szomorú helyzetünk közepett, mikor a magyar égboltot még mindig sötét felhők takarják, mikor még csupán törhetetlen reménységünk fénye világít be a csillagtalan magyar éjszakába, ma, amikor oly nehéz ünnepelni, mi mégis ünnepre hívtuk egybe Önöket. Ünnepélyt rendeztünk — szerény keretek között — egyrészt azért, hogy rámutassunk arra, miszerint a világháború vérzivataros pusztításai ellenére is maradtak olyan értékeink, mint többek között ez intézet is, melyek a magyar jövő szempontjából nagy jelentőségűek, másrészt, hogy a soha el nem múló kegyelet adóját lerójuk azokkal szemben, akiknek ez intézet létesítését és negyedszázados fennmaradását köszöni. Néhány hét múlva gimnáziumunk huszonötödik iskolai évét zárjuk le. Ez az idő egy emberöltő szempontjából nagy idő, de a történelem, a nemzet életének látköréből nézve röpke pillanat. Intézetünk szempontjából ez az idő mégis jelentős. Hiszen ez idő alatt ment végbe az intézet létesülése nehéz körülmények közt, ez alatt élte át gyermekkorát, sok bajlódás és hányattatás közepett. Most, midőn e határkőnél megállunk, úgy érezzük, hogy még itt rezegnek a kezdeményezők lelkesedésétől felvert hullámok. Szinte hallatszik a sok rábeszélés, vita. Érezzük az aggódást, látjuk, amint bizottságokba tömörülnek a község számottevő férfiai, feliratot szerkesztenek, minden fórumot megmozgatnak, hogy azután meginduljon az ifjúság hömpölygő áradata. E határkőnél felelevenedik a múlt, s megélénkül a jelen. Örömmel állapítjuk meg, hogy a kezdet nehézségeivel intézetünk derekasan megbirkózott, és a fejlődés ifjúkori világába szökkent, s a hozzáfűzött reményeket immár valóra váltja. Külső és belső feltételeiben odafejlődött, hogy nagy feladatát híven betöltheti: vallásos, erkölcsös, magyar nemzeti szellemmel átitatott jellemek kialakítását, a tudományos ismeretekkel megtermékenyült emberfő kiképzését maradék nélkül végezheti el. Széchenyi mondja: „A tudományos emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma.“ A kiművelt ész szerinte, az a közerő, mely nélkül a nemzet nem maradhat fenn. Mi bátran mondhatjuk, hogy ez az iskola a nemzeti erő egyik forrása, a vallás erkölcsös nevelés hajléka, a tudományos ismeretek tárháza. E forrásból huszonöt év alatt kétezerötszáz ifjú merített erőt, s huszonkét év alatt mintegy hatszáz ifjú távozott az életbe a tudományok e tárházából tudással felvértezve. Ez ifjak közül sokan ma már neves lelkészek, ügyvédek, tanárok, orvosok, mérnökök, tisztviselők s egyben a társadalomnak oszlopos tagjai, az iskola büszkeségei.