Állami Bessenyei gimnázium, Kisvárda, 1935

Iskolánk huszonötéves jubileumára. 1911—1936. (Emlékbeszéd a jubileumi ünnepélyen. Elmondotta Tóth József dr. igazgató.) Nehéz és szomorú helyzetünk közepett, mikor a magyar égboltot még mindig sötét felhők takarják, mikor még csupán törhetetlen reménységünk fénye világít be a csillagtalan magyar éjszakába, ma, amikor oly nehéz ünnepelni, mi mégis ünnepre hívtuk egybe Önöket. Ünnepélyt rendez­tünk — szerény keretek között — egyrészt azért, hogy rámutassunk arra, miszerint a világháború vérzivataros pusztításai ellenére is maradtak olyan értékeink, mint többek között ez intézet is, melyek a magyar jövő szem­pontjából nagy jelentőségűek, másrészt, hogy a soha el nem múló kegyelet adóját lerójuk azokkal szemben, akiknek ez intézet létesítését és negyed­­százados fennmaradását köszöni. Néhány hét múlva gimnáziumunk huszonötödik iskolai évét zárjuk le. Ez az idő egy emberöltő szempontjából nagy idő, de a történelem, a nemzet életének látköréből nézve röpke pillanat. Intézetünk szempontjából ez az idő mégis jelentős. Hiszen ez idő alatt ment végbe az intézet léte­­sülése nehéz körülmények közt, ez alatt élte át gyermekkorát, sok bajlódás és hányattatás közepett. Most, midőn e határkőnél megállunk, úgy érezzük, hogy még itt rezegnek a kezdeményezők lelkesedésétől felvert hullámok. Szinte hallatszik a sok rábeszélés, vita. Érezzük az aggódást, látjuk, amint bizottságokba tömörülnek a község számottevő férfiai, feliratot szerkesz­tenek, minden fórumot megmozgatnak, hogy azután meginduljon az ifjúság hömpölygő áradata. E határkőnél felelevenedik a múlt, s megélénkül a jelen. Örömmel állapítjuk meg, hogy a kezdet nehézségeivel intézetünk dereka­san megbirkózott, és a fejlődés ifjúkori világába szökkent, s a hozzáfűzött reményeket immár valóra váltja. Külső és belső feltételeiben odafejlődött, hogy nagy feladatát híven betöltheti: vallásos, erkölcsös, magyar nemzeti szellemmel átitatott jellemek kialakítását, a tudományos ismeretekkel meg­termékenyült emberfő kiképzését maradék nélkül végezheti el. Széchenyi mondja: „A tudományos emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma.“ A kiművelt ész szerinte, az a közerő, mely nélkül a nemzet nem maradhat fenn. Mi bátran mondhatjuk, hogy ez az iskola a nemzeti erő egyik forrása, a vallás erkölcsös nevelés hajléka, a tudományos ismeretek tárháza. E for­rásból huszonöt év alatt kétezerötszáz ifjú merített erőt, s huszonkét év alatt mintegy hatszáz ifjú távozott az életbe a tudományok e tárházából tudással felvértezve. Ez ifjak közül sokan ma már neves lelkészek, ügyvé­dek, tanárok, orvosok, mérnökök, tisztviselők s egyben a társadalomnak oszlopos tagjai, az iskola büszkeségei.

Next