Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1871
A homortan tekintettel természettudományi jelentőségére. Az egyetemes mivelődési történetnek alighanem legérdekesebb része a természettudományok története. Érdekes e történet nem annyira a természetbúvárlatnak az emberi nem gyermekkorába visszanyúló ősrégisége, mint inkább azon összefüggésnél fogva, mely az egyes korszakok természettudományi nézetei egyfelől, másfelől ipari, kereskedelmi, művészeti, vallási szóval társadalmi viszonyai között mai napig mindenha fennállott Benne mint egy remek tabloauban az emberi szellemnek— az öntudat szende ébredésétől annak mai, eget ostromló nyilatkozatáig szüntelen folyó küzdelmei vonulnak el bámuló szemeink előtt. A föld rögéből kibontakozott ember bárhova irányza a még ifjú pezsdülettel működő természetben tekintetét, mindenütt oly tüneményekkel találkozók, melyeket a létért való küzdelemnek akkoron bizonyára még erélyesebb voltánál fogva figyelmen kivül épen nem hagyhatott. A gyakorta ismétlődő természeti benyomások az eredeti emberben mindinkább megszilárdulván idővel bizonyos jellemet öltöttek, melynek — egy magasabb eszmekörnek szolgálván alapul — az emberi nem mivelődésének az egyes népek nézetéből eredő irányához képest folyvást terjednie s módosulnia kellett. Ily határozott jellemű nézet vola a folytonos változékonyságban mutatkozó természet céltudatos élete iránt táplált, évezredek óta egyes népeknél még ma is fennálló hit. A világegyetemnek önállóknak s élőknek képzelt részei valának azon lények, melyeknek uralmát az ember lassanként elismerte; ők valának az istenek és szellemek, melyektől az ember jót, roszat, büntetést vagy kegyelmet várhatott, korán meg kellett a természet hatalmának ellentétes nyilvánulataival ismerkednie, melyek látszólag ép oly szeszélyesen váltakoztak mint maga az ember, mi leginkább eredményezhette a természeti erők személyiségének hiedelmét. A természeti erők tehát soká határozatlan, sajátszerű lények maradtak; a szellemi tevékenység magasabbra törekedett ugyan, de még mindig a tünemények külszínén csüngött, erő és anyag, test és szellem mindeddig nem váltak külön. A világnak érzékelhető részei az ember képzeletében megelevenülve végre felsőbb lények rangjára emelkedtek. E kosmikus istenek tisztelete vala az első vallás s ehhez erkölcsi elem még nem fűződött; ez legfölebb csak az egymás iránti tekintetekből folyó, a társadalmi rend fentartására az emberek által saját érdekekben vállalt kötelmekre szorítkozott. Hogy az említett istenek nem voltak egyenlő tekintélyűek, az már a dolog természetéből következik, mennyibene tekintély a határozottság ama fokától függött, melylyel a természeti erők hatásukat az emberre nézve tettlegesiték. E tekintetben a közvetlenül látható s élesen körvonalazott égi testek s ezek közt a nap foglalt első helyet, mint mely a belőle áradó fény- és meleggel mindenütt életet és mozgást keltett. Látni való, hogy már a régiek gyermeteg világnézete is gyanita a fény és hő világmozgató erejét, s bár e két természeti hatányt a régiek módjára nem ruházzuk is fel személyi vagy épen isteni tulajdonokkal, a fény és hő jelentékeny szereplését vallási, művészeti sőt nyelvi symbolikánkban el nem vitázhatjuk. A fény és hő mint titokszerű hatalmak által gerjesztett félelmes tiszteletnél fogva a régiek soká vonakodtak a természetet kísérleti módszer útján úgyszólván kínvallatás alá fogni, mert hitek szerént a természet mint személyes lény szándékosan rejtegeti titkait, melyeket tán kényszerekkel vagy alattomos módon de büntetlenül semmi esetre sem lehet kifürkészni. Ha az újkori költőnek meg is bocsátunk, midőn azt mondja a természetről, hogy „amit önként nem nyilvánít, azt emeltüük és csavarokkal ki nem erőszakolod“, annál inkább kell csodálkoznunk az elfogultnak épen nem mondható ókori görög bölcsész felett, ki akként nyilatkozott kora természetbuvárlatáról, hogy az isteneknek semmikép nem tetszhetik, ha az emberek kutatják, mit nem akarnak nekik kinyilatkoztatni. *) Ám e nézetbe a kortársak mindenibe bele nem nyugodott s hála az emberi szellem rugékonyságának, korunk szemtanúja oly fejleménynek, mely egy a hőtanban fölmerült eszméből kiindulva az eddig divott természettudományi nézetekben gyökeres forradalmat idézett elő s ez igénytelen ponton támadt forradalom mind tágabb tért nyerve nem csak egyes physikai ágakat, hanem eddigelé merőben külön irányú tudományszakokat is átalakított; a tapasztalat számos, látszólag paradox tényeinek egész sorozata, e termékeny *) Xenophon memorab. IV. 7. Socratessel e szavakat mondatja: — oure y«P eöpevá ávSpúwsic auia evógt^ev sfvat, oike '/ac'.eecca: oeciq av, rffiízo tov i-rjToima a éxeiva aoKprjvfoai oi)x eßooX^Svjffav.