Kolozsvári Tükör, 1920 (8. évfolyam, 1-53. szám)
1920-09-16 / 38. szám
8 KOLOZSVÁRI TÜKÖR város, ahol ötszáz önző gazdagot leszámítva mindenki koldus, a kereskedők hitelből élnek, a tisztviselők hitelből vásárolnak, az egyetlen nagy munkaadó, a város kölcsönből szerzi meg minden elsején a hivatalnokai fizetését, egy város, ahol ezer család élősködik tanulni jött fiatalembereken, egy város, ahol építések helyett kormányt üdvözlő feliratokon dolgoznak, egy város, ahol mindenki orrhangon beszél és utánozza grófokat s rejtelmes forrásokból öltözködik, egy város, ahonnan el kell menekülni minden ambiciónak, tehetségnek, mert a levegője elsenyveszti a zseniket s ledönti a vadul törtető akarásokat: mit is lehet szeretni egy nagy torony körül épitett ócska házakon, melyek az isteni magasságból úgy nézhetnek ki, mint az elvarázsolt kastély, melyben megbomlottak az órák és emberi elmék. És mégis. Az író kezében megáll a toll, elmereng, már mosolyog is. Lehetett szeretni, imádni ezt a helyet. Csodálatos város volt ez, öreg világcsavargókat állított meg útjukban s aki elment innen, mint első szerelmét álmodta vissza. De csak az lett szerelmes belé, aki tele volt panaszszal, keserűséggel, elégedetlenséggel iránta. Éjjeli kávéházi viták, cinikus barátok, hízelgő ellenségek után hajnalban ígértek, biztattak a barna házak, mint egy alvó asszony, akinek boldog mosolyát ki nem tartaná vallomásnak. Ilyenkor aludtak a józanok s megnyugodottak, lázadó fiataloké volt a város, akik a bölcsek és vének tanácsa nélkül építettek és romboltak, lázasan terveztek, nem ismertek várakozást és megalkuvást. A reggel keserű szürkésség kergette őket haza, mint egy gonosz bakter, aki lámpásával bevilágít az ember arcába. És ez így volt mindig. Húsz évvel ezelőtt tucatjával ültek a jó bort mérő kis korcsmák asztalainál azok, akik termékeny humusból új világot tudtak volna építeni, de itt adósságcsináló színészek, éhenkórász költők, kicsúfolt feltalálók, zúgprókátorok, diploma nélkül kuruzsló felcserek maradtak, egymást sem vették komolyan, de az álmuk túlélte mindnyájukat, mint árván hagyott gyermekük csavargóit tovább redakciókban, kávéházakban s hajnalban, mikor a tisztességesek, a becsületben megőszültek aludtak, az üres utcákon .... A múlthoz nem nyúlok hozzá. A múltat csak elhanya-