Ellenőr, 1936 (23. évfolyam, 1-16. szám)

1936-01-31 / 1-2. szám

ELLENŐR tekintélyével hadakozhassunk aztán jogainkért. E népítélet nélkül nem zárhatjuk le az erdélyi magyar kisebbség pártpolitikai vitáját. Sőt a bukaresti kormányok is megalapozottnak és jogosnak tartják, hogy mindaddig, amíg ez a per eldöntve nincs, az új próféták előtt ajtó nyíljék a legmagasabb körök felé is. Hiszen ezek a próféták ma egyforma jogon hirdetik a kizárólagosságot a magyarság kép­­viseletére azokkal, akik a nagy zűrzavarban kisebbségi „egységet“ terem­tettek ugyan, de ezideig csak a maguk elgondolására. No meg a saját képmásukra. Higgyék el nekünk mindenütt, ahol kételkednek még Boldi­zsár Iváni őszinteségében és becsületes szívében: ez a képmás nem a romániai magyarság igazi arculata. Mi népszavazást sürgetünk, hogy ország-világ előtt nyilvánvalóvá váljék ennek a megállapításnak feltétlen igaza. Ezt a népszavazást pedig ne kerüljük meg azzal az indokkal, hogy a kormány leintette az erdélyi szászok ilyen színezetű szándékát is, ami­ből az következnék, hogy a mienket sem engedélyezné. A szászok nép­szavazása külpolitikai vonatkozásokat rejtett volna magában. A mienk pedig tisztán belső ügy. S hozzá olyan jellegű, hogy annak becsületes eredménye az ország külpolitikai érdekeit is hathatósan alátámasztaná. Tehát : Népszavazást ! Népszavavazást kérünk, uraim ! . . . Tanít a gyász . . . (Timişoara). Temették a lipovai zsidók rabbiját és a gyászistentisz­telet alkalmával zsúfolásig megtelt a templom minden felekezetű résztvevő közönséggel. De a legnagyobb meg­lepetés azután következett, midőn Singer Jakab dr. főrabbi hivatalos beszéde végeztével egymásután lép­tek a zsinagóga szónoki emelvényére az összes felekezetek helyi papjai, hogy maguk részéről is elbuciztas­­sák az elköltözöttet. Jöttek sorban a görögkeleti, római katolikus, a refor­mátus lelkész és szebbnél-szebb be­szédekben adtak kifejezést annak a felebaráti együttérzésnek, amely az egész város lakosságát közössé tette a gyász órájában. Meglepetésről be­széltünk az előbb, holott nem kel­lene tulajdonképpen rendkívüli ese­ménynek tekinteni azt, ha az embe­rek ilyen komoran fenséges órában megadják egymásnak és ezáltal ön­­maguknak is azt a tiszteletet, mely nemes munkában eltöltött életeknek kijár. Sajnos, a mai időkben azonban olyan ritkaság a kölcsönös megbe­csülés a társadalomban, hogy egye­nesen figyelmeztetőnek kell felje­gyeznünk ezt a szép gesztust. Egy mementó ez, amely a halál partjai­ról szól az élőknek. A halál, ez az egyetlen igazi demokrata, figyelmez­tet bennünket az áldemokráciák most legjobban divatozó tömkelegében, hogy mindannyian egyformák va­gyunk, mindannyiunkat egyformán nyel el a fekete sír, azután a röpke perc után, amelyet úgy hívnak, hogy élet. És ha számba vesszük ezt a zajongó, vivődő, elkínzott életet, amelyet mostanában élünk, csakha­mar rájövünk, ha elgondolkozunk, hogy legtöbb sebe, legfőbb türhe- e .

Next