Komárom Megyei Dolgozók Lapja, 1955. október (10. évfolyam, 79-87. szám)

1955-10-01 / 79. szám

2 Tánccal, dallal köszöntik a példamutató jegyzőket az Erőmű dolgozói (Jenei felvétele.) Felépült az újvárosi iskola Tatabányán. A tanítók boldogan tanítják növendékeiket a korszerű iskolában. Valamennyien szívesen jegyeztek békekölcsönt, hiszen tapasztalhatták, hogy ezzel saját munkájukat, életüket könnyítették meg már az ■>­ eddigiek során is. A B1-es Erőműben A tatabányai 11-es Erőmű pártirodájában nagy volt a forgalom :kedden reggel. Egy­másnak adták a kilincset az emberek. Sorra jöttek a jegy­­zésgyűjtők, hogy beszámolja­nak az eseményekről. Reggel fél kilencig az üzem dolgozói­nak egyharmada jegyzett béke­kölcsönt. Az eredmény eléré­sének nincs különösebb titka; arról van szó csupán, hogy az üzem vezetői, a pártvezetőség tagjai, a tömegszervezeti veze­tők és a műszaki dolgozók va­lamennyien az elsők­­ között je­gyeztek. De nemese­k ők mu­tattak példát a dolgozóknak, hanem szinte valamennyi kom­munista. Nem hiába írták ki a táblára a kapu fölé, hogy „Kommunisták, mutassatok példát a békekölcsön-jegyzés­ben!“ — valóra is váltják e szavaikat. Földesi József elv­társ például 1600 forintos havi fizetéséből 1400 forintot jegy­zett, Nagy Mihály elvtárs, a pártvezetőség tagja egyhavi keresetét adta kölcsön álla­munknak, Fazekas István elv­társ 950 forint fizetés mellett S09 forintot jegyzett, Zalaba Béláné takarítónő elvtársnő 540 forintos fizetéséből 300 fo­rintot adott kölcsön jószívvel népünknek, Banai Erzsébet DISZ-tag gépírónő 800 forintot keres havonta és 600 forintot jegyzett. A párttagok jó példáját kö­vették a párton­kívüliek is. Fittler Gyula elvtárs 2000 fo­rint fizetéséből 1700 forintot jegyzett, Kovács II. János se­gédmunkás 1100 forintból 600-at, Szűcs Lajos villamos­­műhelyi dolgozó ugyancsak 1100 forint átlagkeresetéből 6511 forintot jegyzett. A kölcsönjegyzőket a kis út­törők virágcsokorral köszöntöt­ték, s megköszönték nekik, hogy gondolta­k az­ ő jövőjü­kre is. Nem egy elvtársnak könny szökött a szemébe, míg a kis pajtás a mondókáját mondta. Az első óráik szép eredmé­nyeket hoztak az erőműben. A dolgozók szívesen adták köl­csön forintjaikat államunknak. Hiba lenne elhallgatni, hogy a nép nevelők­nek, jegyzésgyűj­tőknek nagy részük van ebben. Nem mechanikusan végzik a munkájukat, nem sajnálják az időt, ha baráti felvilágosító szóra van szükség és nem tü­relmetlenkednék, ha valaki még nem gondolta meg alapo­san, hogy miről is van szó. Egy a sok közül Sztankovics Jenő, a tatabányai 11-es Erőmű segédmun­kása. Nem vitt véghez semmi csodálatosat, nem híres ember. Becsületesen, rendesen dolgozik, s a jól végzett munka derűje csillog szemében. Amilyen becsületesen dolgozik, ugyanolyan becsületesen tesz eleget évek óta hazafias kötelességének is. Azok közé az emberek közé tartozik, akikre mindig számíthat a párt, az állam. Egyetlen kölcsönjegyzésnél sem volt nála ne­héz dolga a népnevelőnek. — Kérem csak azt az ívet. Nem kell nekem beszélni, tudom, mi a kötelességem — szokta mondani. Idén is ezzel a tudattal kereste fel őt Pálfalvi János elvtárs, a jegyzésgyűjtő, aki egy­ben annak a pártcsoportna­k bizalmija is, amelyikbe Sztan­kovics Jenő tartozik. — A békekölcsön-jegyzés ügyében jöttünk Sztankovics elvtárs, — kezdte mondókáját kedden reggel a jegyeztető. — Tudom nem nehéz kitalálni — mosolygott Sztankovics elvtárs. — Hát mennyit gondolt, Jenő bácsi? — írjon oda 1000 forintot. Pálfalvi János meghökkent. Sztankovics Jenőnek 1200 fo­rint a fizetése. — Sok lesz ez, nem alkarunk mi ennyit — mondta pár pil­lanatnyi hallgatás után. Sztankovics elvtárs mosolygó arca ko­molyra változott, mikor megszólalt. — Ide figyeljen Pálfalvi elvtárs. Éltem én a múltban is, a mában is. Nem akarom elsorolni, hogy mi a különbség a kettő­s között. Elég ha én tudom, hogy nekem mit jelent a ma. A tavasszal házat akarok építeni. Biztosan kapok rá kölcsönt az államtól, sőt talán az üzem vezetősége is kisegít egy kis salakkal. Szóval elsősorban magamnak adom, amit adok. Igaz? — Igaz. — Nahát. — És Sztankovics Jenő szeme megint nevetősre változott, amint folytatta. — Különben is az én pénzemmel én rendelkezem, Pálfalvi János szótlanul tette eléje a jegyzési ívet, így történt. De ez nem egyedülálló eset. Sok­ százezren hasonlóképpen cselekednek ezekben a napokban az országban. Viktor Zoltánné t Komárom megyeI DOLGOZÓK LAPJA A táti tanács és a tsz tagjai az első sorokban Tát község az első ötéves te­rv­ben számos létesítmén­­­nyel gazdagodott. A sok közül legjelentősebb a kultúrotthon, az új egészségház és orvosi rendelő, valamint a kitataro­zott, rendbehozott iskola. Az iskola tatarozását nagyrészt abból az összegből végezték el, a ami a békekölcsön összegéből községben visszamaradt. Erre gondoltak , amikor megkezdődött a tátiak, köl­­csönjegyzés. Elsőnek a községi pártszervezet és a tanács tag­jai jegyeztek. Szeferen Már­ton, tanácstag, aki a tsz-ben dolgozik, 600 forintot. Farkas József és Szeferen Mihály ta­nácstagok, a tsz kőművesei 1000—1000 forintot jegyeztek. Kostyál János tanító forintos fizetéséből 1500 1600 fo­rintot adott kölcsön államunk­nak. A tanács tagjai és a fa­lu többi vezetői már kedden délelőtt valamennyien jegyez­tek. A párttagok és tanácstagok példamutatása követésre járt a községben. Kedden ma­a Vörös Csillag tsz 104 dolgo­zója közül már az első napon 80-an jegyeztek békekölcsönt. A megyei kórházban A békekölcsönjegyzés előtti röpgyűlésen több mint háromszázan jelentek meg a me­gyei kórház kultúrtermében. Osztályvezető főorvosok, szakorvosok, a kórház ápolói és ápolónői, takarítónők és mosónők, az egész technikai személyzet. Sok volt a felszólaló. Kisbán Jenő főorvos elmondta, hogy a dol­gozók kölcsönadott forintjaiból - közte a kórház dolgozóinak kölcsönadott forintjaiból - mi minden épült az országban. Érdemes ezen gondolkodni. A megyei kór­ház az első ötéves terv idején valóban sokat fejlődött. Felépült a gyermekgyógyászat, a szülészet, új rendelőintézet létesült, ahol ma már a betegek százait vizsgálják meg a kü­lönböző szakrendeléseken. Olyan új szakren­delők kezdték meg működésüket, amilyenek azelőtt nem voltak Tatabányán: rákbetegsé­get kutatnak, a fogászat szájsebészettel bő­vült, szemészet nyílt, belgyógyászati szakren­delés kezdte meg munkáját. Nagyon sok be­teg köszönheti felgyógyulását a korszerű vér­adó állomás működésének is. A jól felszerelt laboratórium nagy segítség a kórház orvosai­nak. Most épül az új kultúrterem, öltöző, fürdő, amely a dolgozók szociális körülmé­nyei is javítja, kulturális igényeit pedig az eddigieknél jobban kielégíti. Kisbán elvtárs ezekre gondolt és a sok más egyéb létesít­ményre, amikor kijelentette, hogy hazánk to­vábbi felvirágoztatásáért jegyez 5500 forintot. A kórház orvosai mind kimagasló össze­gekkel bizonyították be, hogy mennyire egyet­értenek kormányunkkal, a párttal. Dr. Újvári Géza 6000 forintot írt a jegyzési ívre, dr. La­katos István pedig 4700 forintot. Páncsics Mária takarítónő kevés fizetéséből is 400 fo­rintot írt a jegyzési ívre. Azt mondta, nem könnyű neki lemondani erről az összegről, de szívesen jegyzi. Vida Mihályné 830 forint fi­zetéséből 600 forintot írt a jegyzési ívre. Dr. Nagy Lajos a sebészeten dolgozik, Ő is jegyeztető volt. Elmondta, hogy nem volt a sebészetnek egyetlen olyan munkatársa sem, aki ne jegyzett volna mindjárt az első na­pon, s ne jegyzett volna többet, mint amen­­­nyit ők vártak tőle. Dr. Trebles Magda harmadik éve dolgozik a belgyógyászaton. Évről-évre könnyebb lesz a munkájuk. Most kapnak külön betegvizs­gáló helyiséget, ahol az osztályukra utalt be­tegeket megvizsgálhatják. Most oldódik meg az ügyeletes szoba is. Eddig ugyanis az or­vosok a saját szobájukban tartották az ügye­­letet. Trebics elvtársnő is kölcsönjegyeztető volt. Ő is már az első nap befejezte a mun­kát. A megyei kórház dolgozói két nap alatt több mint 200 ezer forintot jegyeztek. 1955. október 1. Bakony. Ez az egyetlen szó is elegendő ahhoz, hogy az em­ber maga elé képzelje a ha­talmas, erdőborította hegye­ket, dombokat, a régi betyár­világot. Megelevenednek ilyen­kor a nagyapától, jól hallott mesék a nagyanya­híresebb­­nél­ híresebb betyárokról. Sem a nagyapa, sem a nagyanyó nem gondol ilyen­kor arra, hogy mi lenne, ha tényleg megjelennének ezek a „szegénylegények“. Hogyan is­mernének rá a régi falvacskák­­ra, itt a Bakony lábainál. Bi­zonyára elámulnának a látot­takon. Hogyne csodálkozná­nak, mikor egyik évről a má­sikra új színt, új arculatot kap a falu. Három év alig valami, de ennyi idő is elegendő ah­hoz, hogy a szorgos emberke­zek átváltoztassák, átfor­málják környezetüket. Bakony­szombathely. Ez a község már a Bakony kapuja. Még három évvel ezelőtt azon panaszkodtak a bakonyszom­­bathelyi dolgozó parasztok, hogy kicsi az iskola. A leg­utóbbi három évben 89 000 fo­rintot kaptak arra, hogy a község iskoláját megnagyob­bíthassák. Ácsteszér. Táncsics Mihály szülőfaluja 230 000 forintot ka­pott iskolaépítésre. Új legelő­kutat is építettek a községben, 30 000 forintos költséggel. Nem lehet olyan községet mondani az egész Bakonyban, amelyik a legutóbbi évben ne kapott volna három vala­mit. Soron megnagyobbították a kultúrotthont, 31 000 forintos költséggel. Bársonyoson új két­­tantermes iskola épült 311 000 forintért. Aha bekötőutat ka­pott, Ba­konysárkányon pedig 45 000 forintot ruháztak be a kultúrotthon megnagyobbítá­­sára. Kerékteleki, Hanta, Bár­sonyos, Ácsteszér és még a többi község hangoshíradót ka­pott, Suron, Keréktelekin apa­­állatistállót építettek. Ahogyan a nyárból őszbe fordul az idő, az esti szellője és a reg­geli ködök vetkőzte­­tik a természetet. A költők az elmúlásról énekeltek ilyen őszi időkben. Pedig az élet nagyon gazdag ilyen­kor. A földek, a fák gazdag terméssel élte­tik az embert. A venyi­géken a szőlőfürtöket nevetősen fényesre ér­lelte már az idő. Mennyi mókás jóked­vet rejteget a szüret, s aztán az erjedő bor. Nemcsak gyümölcs­­termő évszak az ősz, de gazdagon termett mindig a jókedv, a nó­ta is. Szüretelő, ken­­dersulykoló és kuko­ricafosztó őszi estéken születtek a szebbnél­­szebb­ népdalok, mon­dókékt és mesék. Akaratlanul, ma is ezt a gazdagon termő jókedvet keresem a falvakban. Végig az úton gazdag termés biztatott, s estére kel­vén Gyermelyre ér­tünk, ebbe az új szö­vetkezeti faluba. A Vértes-hegyek körül­fogják, de a világtól már el nem zárhatják ezt a falut. Nemcsak arról beszélnek min­denfelé a megyében, hogy Gyermely szö­vetkezeti község lett, hanem a falu énekka­rának a híre is elju­tott már a Vértesen túlra. Pedig fiatal az ének­kar. Egy évvel ezelőtt még csak gondolatban volt meg. Érdemes el­mondani a fiatal ének­kar rövid történetét. Nagyon sok falu van, ahol lehetne ezt a pél­dát követni. Leírom úgy, ahogy Papp Fe­renc, az énekkar szer­vezője és vezetője el­mondta. Papp Ferenc tanító lakásán öreg bútorok, könyvespolcok között beszélgettünk. író­asztala fölött Kodály Zoltán arcképe nézett az asztalon heverő könyvhalmazra. Köny­vek, s egymásután kottafüzetek kerültek elő a polcokról beszél­getés közben. De ne vágjunk a történet elé, kezdjük elő írók ★ — Huszadik éve ta­nítok a faluban. Sok énekkart vezettem már, mert azelőtt is voltak énekkarok. Még 1948-ban is két ének­kar volt, de mind a kettő szétoszlott, 1949. óta csend volt a­­ faluban. Nem tudom már elmondani, mi volt az oka, mert dalolni szeretnek a gyermelyi emberek. Sokáig meg­őrizték régi dalaikat. Kodály Zoltán népdal­gyűjtő útjain többször is járt itt a huszas években, s mindig vitt magával amit itt gyűjtött­ dalt. — Nagyon sok dal termett itt a Vértes­hegyek között. Az öre­gek még ma is sokat tudnak. És szépen da­lolnak. Ezekkel pró­bálkoztam tavaly ős­­szel. Beszélgettem régi énekkarok tagjai­­­val. Elmentem hozzá­juk, vagy az utcán megszólítottam őket, megkérdeztem, hogy lenne-e kedvük újra énekelni kórusban. Örömmel jöttek. Az­tán mulatós estéken hallgatkozni szoktam. Hallgatom a nótázó embereket, megfigye­lem, kinek milyen hangja van, hogyan il­lik a kórusba, így gaz­dagítom a kórus hang­anyagát. Akiket hív­tam eljöttek. Voltak ugyan olyanok, akik kétkedve jöttek az el­ső alkalommal, csak azért, hogy megnéz­zék, hogyan sikerül ez a próbálkozás, de nem hittek benne. Ezt csak később vallották be, mert belátták, kétkedésük nem hogy volt jogos. Már az első pró­bákon jól összemele­gedett a társaság, jókedvűen énekeltünk.­­ Ez a jókedv megma­radt mindig. Pedig nem fiatalok az éne­kesek. Legtöb­bnyire idős emberek és as­­­szonyok. Fiatal lányok is jöttek, csak a legé­nyek maradtak mert ők itt hagyják el, falut, városba mennek a gyári munkásnak. Eb­ben az évben a fiatalo­kat akarom megszer­vezni, mert már az öregek is mondogat­ták, hogy utódokról is lehet gondoskodni, hogyha ők kiesnek a sorokból. Az öreg énekesek a jövőre gondolnak. Nem szeretnének azzal a tudattal meghalni, hogy utánuk elnémul­nak azok a szép régi nóták is. Azt akarják, hogy a fiatalok tanul­ják meg, és énekeljék tovább. Ezt akarja Papp Ferenc is, ezért Sok dal közismert az ország minden ré­szében, de a gyerme­­lyiek változtattak dalokon, s azok sajá­­­tos változatát ének­lik. Ilyenek a „Szép gyermelyi lány mikor hozzád jártam”, Szépen úszik a vad­ a kácsa a vizen”, „Ferenc Jóska 60 éves a császár, mégis 20 éve­seket vizitált, stb. Az énekkar műsorá­ban a különböző kó­­rusművek mellett ezek a népd­alok is szere­pelnek majd. Maguk mulattatására is szíve­sen dalolják a kórus tagjai. Június 12-én is, amikor közös kirándu­láson voltak, ezeket a dalokat énekelték. Jó­kedvűen, nótaszóval tértek vissza a faluba. Nyáron, a nagy do­logidőben az­­ek nem tudtak idősek­pró­bákra járni, csak fiatal lányok. De meót­a az ősszel ismét meg­kezdik a munkát. Csak az a baj, hogy nincs otthonuk. Hol az egyik, hol a másik is­kolában tartják pró­báikat. Nincs a falu­ban kultúrotthon. Ami volt, az kocsma lett. Ott van a fiatalok mu­latóhelye. Ünnepség, vagy kulturális ren­dezvény céljára nem alkalmas az épü­let. Már régóta tervezget­gyűjti a helyi dalokat. Kis kottafüzetekbe je­gyezte azokat a dalo­kat, amelyeket már csak egy pár öreg tud a faluban, aztán majd megtanítja a fiata­loknak is. Ha meg­hallják, biztos meg tanulják meg öröm­ök is az ilyen nótákat: nők a falu lakói, sze­retnék, ha lenne kul­­túrotthonuk. Lehető­ség is van rá. A falu közep­én egy dombon mintha vár­rom lenne, magtár fa­lai néznek az ég felé. A teteje leégett a há­borúban. Ebből lehet­ne kultúrotthont épí­teni. Szép helyen is van, parkot is lehetne körülötte létesíteni, s maga az épület szép nagy. Már a ter­is­zeket is elkészítették, 120 000 forintba kerül­ne az építkezés. A fa­lu lakói társadalmi munkával is segítené­nek, s már gyűjtést is rendeztek. Körülbelül 30 000 forintot biztosítani a falu,tudna Ha jól számolnak a gyermelyiek, még en­nél is több lesz, mert a békekölcsön 50 szá­zaléka a faluban ma­rad, azt is hozzátehe­­tik ehhez az összeg­hez. Azután az ál­lam is ad a kultúr­­otthon-építkezésre. Reméljük, hogy jö­vőre, vagy azután már a kultúrotthonban szólnak a szép gyer­melyi nóták. S gaz­dag kedvtermő őszi estéken ott jönnek majd össze öregek és fiatalok, hogy a gyer­melyi nép régi szép művészetét megőrizzék és fejlesszék. Gyüszi László­ ­,Kiskertembe besütött a holdvilág, Holdvilágnál válogatom a rózsát. Válogatom, melyik rózsa pirosabb, Szép Gyermelyben melyik kislány csinos­abb", Vagy ezt a másikat: *,El kell menni katonának messzire. Itt kell hagyni a babámat, nincs kire. Sirassatok leányok meg engemet, A gyászba borult legény életemet”,

Next