Komárom Megyei Dolgozók Lapja, 1958. április (13. évfolyam, 27-35. szám)

1958-04-02 / 27. szám

2 Komárom megyei DOLGOZÓK LAPJA A Szovjetunió most megválasztott Legfelsőbb Tanácsa március végén tartotta első ülésszakát. Az ülés iránt mind a Szovjetunióban, mind nemzetközi méretekben igen nagy érdeklődés nyilvánult meg. Az ülésszak első napján Legfelsőbb Tanács megválaszatotta elnökségét. A Legfelsőbb Tanács elnöksége elnökének ismét K. J. Vorosilovot választották meg. Az elnökségnek 15 elnökhelyettese van, ezek a szövetséges köztársaságok legfelsőbb tanácsának elnökei. Az elnökség tagjai között van Bugyonnij marsall, Kiricsenko, az SZKP Központi Bizottságának titkára, a szövetséges köztársaságok kommunista pártjainak több vezetője és számos kiváló dolgozó. A Legfelsőbb Tanács elnökségének megválasztása után Bulganyin, a Szovjetunió Minisztertanácsának elnöke üzenetet intézett az ülés elnökségéhez. Üzenetében bejelenti, hogy az alkotmány előírásainak megfelelően a kormány visszaadja megbízatását a Legfelsőbb Tanácsnak. A tanács elfogadta Bulganyin bejelentését, és határozatot hozott arról, hogy helyesli a Minisztertanács eddigi tevékenységét. Ezután Vorosilov, az SZKP Központi Bizottságának, továbbá a bizottsági elnökök tanácsának megbízásából javasolta Nyikita Szergejevics Hruscsovot a Szovjetunió Minisztertanácsának elnökévé. Javaslatának indokolásában hangsúlyozta, hogy a szovjet nép az elmúlt években hatalmas eredményeket ért el a XX. kongresszus által meghatározott célok valóraváltásában. A sikerek kivívásában kimagasló szerepe van Hruscsovnak, alkotó energiájának, fáradhatatlan munkájának, állandó kezdeményezéseinek. Nagy szerepe volt Hruscsovnak abban a harcban is, amelyet a Szovjetunió a békéért, a nemzetközi feszültség enyhítéséért, a különböző társadalmi rendszerű államok békés együttéléséért folytat. Vorosilov rámutatott, hogy Hruscsov a kormány élén még nagyobb energiával viszi majd a béke megszilárdítására, a népek biztonságának biztosítására irányuló lenini szellemű politikát. Vorosilov közölte, hogy a párt központi bizottságának határozata értelmében Hruscsov megmarad a központi bizottság első titkárának tisztségében. A képviselők egyhangúlag elfogadták Vorosilov javaslatát és Hruscsovot megválasztották a Szovjetunió Minisztertanácsának elnökévé. Ezután Hruscsov megtartotta előadói beszédét a kolhozrendszer további fejlesztéséről és a gépállomások munkájának átszervezéséről. Elmondotta, hogy az a javaslat, amely szerint a mezőgazdasági gépeket közvetlenül a kolhozok rendelkezésére bocsátják, széleskörű népi vita után kerül a Legfelsőbb Tanács elé. Csaknem 50 millió szovjet ember vett részt a kérdés megvitatásában. Több mint 3 millióan szólaltak fel az ezt vitató gyűléseken, s tettek konkrét megjegyzéseket és javaslatokat. A napilapok, folyóiratok, a rádió és a televízió szerkesztőségeihez körülbelül 126 000 levél érkezett ezzel kapcsolatban. Hruscsov foglalkozott az ipar irányításának átszervezésével és hangsúlyozta, hogy ezt joggal lehet fontos forradalmi intézkedésnek nevezni. Hasonló forradalmi intézkedés a mezőgazdaságban a gépállomások tervbe vett átszervezése. Hruscsov úgy értékelte ezt a javaslatot, mint a legfontosabb és leghalaszthatatlanabb népgazdasági feladatot. Hruscsov rámutatott, hogy a múlt években, amikor a párt megkezdte a mezőgazdaság nagyarányú fellendítése programjának végrehajtását, a gépállomások különösen nagy szerepet játszottak a falu életében. Nagy szerepük volt a gépállomásoknak annak idején a kolhozrendszer létrehozásában és megerősítésében is. A gépállomások fontos eszköznek bizonyultak a dolgozó parasztságnak a kollektív gazdálkodás, az össznépi érdekek szellemében történésében. A gépállomások nevelőtörténelmi jelentősége elsősorban abban van, hogy segítették a munkás-paraszt szövetség megerősödését. Az előadó ezután rámutatott, hogy a Szovjetunió jelenleg olyan szakaszba lépett, amelyben az állam és a kolhozok között már nincs szükség olyan közvetítőkre, mint amilyenek a gépállomások voltak. A kolhozgazdaság megerősödött. A kolhozoknak ma már módjukban van, hogy nagyarányú beruházásokat hajtsanak végre, módjukban van birtokba venni a mezőgazdasági gépeket és biztosítani azok jobb felhasználását. legcélszeA kolhozföldeken jelenleg két gazda van a gyakorlatban: a kolhoz és a gépállomás. A párt jelenleg mért célszerűnek tartja, hogy a traktorokat és a mezőgazdasági gépeket adják el a kolhozoknak. Hruscsov foglalkozott a gépállomások átszervezésével összefüggő egyes elméleti kérdésekkel is. Egyesek szerint ez az intézkedés az össznépi tulajdon gyengítéséhez vezet. Ez a felfogás helytelen. A szövetkezeti kolhoztulajdon és az össznépi tulajdon az egy és ugyanazon szocialista termelési mód különböző formáit jelentik. Mindkét fajta tulajdon közös célt szolgál: a kommunista társadalom felépítését. Arról van szó— hangsúlyozta Hruscsov — hogy fokozatosan emeljük a kolhoztulajdon közösségi jellegét és így a kolhoztulajdont felemeljük az össznépi tulajdon színvonalára. A Szövetségi Tanácsban szombaton, a Nemzetiségi Tanácsban hétfőn délelőtt fejeződött be a vita a gépállomások munkájának átszervezéséről és a kolhozrendszer további megerősítéséről. A beérkezett javaslatokat a két ház törvényelőkészítő bizottsága megvizsgálta és azok figyelembevételével ki a törvény véglegesdolgozta szövegét. Ezt hétfőn délután terjesztették a két ház együttes ülése elé, amely a beterjesztett törvényjavaslatot egyhangúlag elfogadta. Éljen a magyar és szovjet nép örök és megbonthatatlan barátsága! Elfogadták a kolhozrendszer további fejlesztéséről, a gépállomások munkájának átszervezéséről szóló határozatot a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának ülésén Szovjet nyersanyaggal, szovjet tapasztalatokkal, szovjet gépekkel elért munkasikerek megyénkben Komárom megyében szinte alig van olyan üzem, ahol dolgozók munkasikereit ne segítené közvetlenül is a Szovjetunió, a szovjet nép barátsága. A Szőnyi Kőolajipari Vállalat kiváló munkájával, az iparágban elsőként nyerte el most a SZOT és a Minisztertanács vörös vándorzászlaját. Méltán kaptak ilyen magas kitüntetést. 1956 harmadik negyedéhez viszonyítva 75 százalékkal növelték termelésüket minden különösebb beruházás nélkül, a belső tartalékok feltárásával. Ebben a kimagasló sikerben is benne van a Szovjetunió segítsége. Az új tatabányai turbokompresszor-telep az ország legnagyobb ilyen üzeme most épült fel. Berendezését teljes egészében a Szovjetunió szállította, s szovjet mérnökök, munkások segítettek felépítésében is. Az új létesítménnyel jelentősen megjavul a tatabányai bányák sűrített levegő-ellátása, növelni tudják a bányagépek teljesítményét. Az Almásfüzitői Timföldgyárban, akárcsak a megye sok más üzemében, több, a Szovjetunióban végzett fiatal mérnök dolgozik. Juhász Ádám, az üzem fiatal főmérnöke szovjet ösztöndíjas volt, s üzellmi gyakorlata során az Uráli Alumíniumgyárban is járt. Ez az ismeretség is elmélyítette azt a kapcsolatot, ami most a két gyárat összefűzi. Most például egyik jelentős üzemrészük átalakításának — amitől tonnánkint 30—40 forintos önköltségcsökkentést várnak — a terveit küldték ki az uráli gyárba, hogy véleményt kérjenek róla, mielőtt megvalósításához kezdenek. 1958. ÁPRILIS 2. Befejeződött a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának ülésszaka Határozat az atom- és hidrogénfegyverkísérletek egyoldalú beszüntetéséről A Legfelsőbb Tanács hétfő délutáni ülésén Gromiko elvtárs felolvasta azt a szovjet nyilatkozatot, amelyről már napok óta voltak előzetes hírek, s amelyet világszerte nagy érdeklődéssel vártak. A Szovjeunió egyoldalúan megszünteti a hidrogénfegyver-kísérleteket s felszólítja a nyugati hatalmakat, hogy kövessék a szovjet példát. Óriási jelentőségű fejlemény ez a világpolitikában. Olyan esemény, amelynek várható hatása szinte felbecsülhetetlen. Hónapok óta folyik immár a a vita a nagyhatalmak között hidrogénfegyver-kísérletek megszüntetéséről. Azok a tudósok, akik szívükön viselik az emberiség sorsát, állandóan figyelmeztették a hidrogénfegyver-kísérletek veszélyességére. Békeszerető emberek százmilliói követelték a nagyhatalmaktól a kísérletek azonnali felfüggesztését. A Szovjetunió hónapokon át küzdött az ENSZ-ben és más nemzetközi fórumokon a nagy cél eléréséért. A megegyezés azonban elmaradt, mert a nyugati hatalmak minden módon megakadályozták ezt. A mostani szovjet döntés kétségkívül nehéz helyzetbe hozza az agresszív nyugati köröket. A világközvélemény ugyanis minden bizonnyal osztatlan örömmel és lelkesedéssel fogadja a szovjet békepolitika újabb nagy kezdeményezését. Az új kormány névsora Hruscsovnak, a Szovjetunió Minisztertanácsa elnökének előterjesztésére a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa hétfő délutáni együttes ülésén jóváhagyta a Szovjetunió Minisztertanácsa tagjainak névsorát. Eszerint a minisztertanács első elnökhelyettese Frol Kozlov és Anasztasz Mikojan, a minisztertanács elnökhelyettese pedig Alekszej Koszigin és Alekszandr Zaszjagyko, továbbá Joszif Kuzmin (ő egyúttal a Szovjetunió Állami Tervbizottságának elnöke) és Dmitrij Usztyinov. Külügyminiszter: Andrej Gromiko, honvédelmi miniszter Rogyion pénzügyminiszter: Malinovszkij, Arszenyij Zverjev, belügyminiszter: Nyikolaj Dudorov, külkereskedelmi miniszter: Ivan Kabanov, a kulturális ügyek minisztere: Nyikolaj Mihajlov, egészségügyi miniszter: Marija Kovrigina, földművelésügyi miniszter: Vlagyimir Mackevics. A Legfelsőbb Tanács jóváhagyta, hogy Nyikolaj Bulganyin az Állami Bank igazgatóságának elnöke legyen. Gondolatok a magyar-szovjet barátságról Már csak két nap választ el bennünket április 4-től, legnagyobb nemzeti ünnepünktől. Ez a nap, felszabadulásunk születésnapja egyben a megbonthatatlan magyar— szovjet barátság ünnepe is. Nem, ez a „megbonthatatlan” jelző nem valamiféle üres frázis, vagy odabiggyesztés, kötelességszerű A magyar és a szovjet nép barátsága valóban megbonthatatlan. Kiállta ez a barátság a legnehezebb próbákat is. A második világhháború magyar idején Horthyék makatonákat küldtek a Szovjetunió földjére, hogy fegyverrel segítsenek a német fasisztáknak a szovjet hatalom megdöntésében, vérgőzös világuralmi és néptipró terveik valóra váltásában. De a szovjet emberek megkülönböztették a Horthy-féle fasisztáikat a magyar néptől a magyar dolgozóktól és nem bosszúállóként, hanem felszabadítóként léptek hazánk földjére. A szovjet parancsnokok arra tanították azokban a napokban katonáikat, hogy a magyarokban ne a tegnapi ellenséget, hanem Rákóczit, Kossuth, az 1919-es Tanácsköztársaság népét, az akkori harcosok leszármazottait és utódait ássák. S a magyar—szovjetarátságon a háború nem ejtett sebet, ellenkezőleg ez a barátság a felszabadulás után adott igazán virágzásnak. S kiállta ez a barátság az 1956 őszi események próbáját is. Hány ismét napvilágra merészkedett hamis próféta igyekezett azokban a napokban ‘habzó szájjal a Szovjetunió elé irányítani a felzaklatott tömeghangulatot. Hej, de nagy igyekezettel próbálták a letűnt világ odújukból ismét előtűnt patkányai megsemmisíteni, szétzúzni a magyar—szovjet barátságot. Értek el eredményeket? Tagadhatatlan, hogy sikerült megzavarniuk számos jószándékú, becsületes dolgozót is. De tartós volt-e a megtévesztő, hamis propagandájuk hatása? Nem! Sőt, 1956 októbere végső fokon éppen az ellenkező hatást érte el, mint amire az akkori hangadók számítottak. Rengeteg jóakaratú, a szocializmushoz hű dolgozó éppen az októberi események hatására ébredt rá — ki előbb, ki utóbb —, hogy a Szovjetunióval való barátság mennyire létérdeke a magyar népi demokráciának, mennyire létérdeke mindazoknak, akik nem kívánják vissza a kizsákmányolás és népelnyomás rendjét, akik jólétben, szabadon, önmaguknak dolgozva kívánnak élni. A magyar—szovjet barátságot az ellenforradalmi események csak egy időre gyengítették meg, s végső fokon éppenhogy nem gyengítették, hanem erősítették ezt a barátságot. Nyugodt szívvel elmondhatjuk, népeink barátsága ma hogy erősebb, mint amilyen az ellenforradalom előtt volt. Kevesebb körülötte a sallang, a cikornya, külsőség, a tartalmatlan, üres de bensőségesebb, mélyebb, szívből jövőbb maga a tartalom. A magyar—szovjet barátságot nem lehet megsemmisíteni, vagy megbontani. Ez a barátság ugyanis nem néhány vezető önkényes elgondolása — ahogy ezt nyugaton egyesek hiszik, vagy talán inkább csak szeretnék elhitetni —, ez a barátság a történelem kérlelhetetlen és megmásíthatatlan törvényeiből következik. A történelem parancsa ez, s nincs erő, mely ezzel a paranccsal szembeszállhatna. Száz és százezrek értik ezt meg az országban, s csak a százezrek készek minden erővel megvédelmezni a két nép barátságának ügyét. Ha a magyar—szovjet barátság csak egy maroknyi vezető ügye lenne, könnyen megsemmisíthették volna. De a magyar—szovjet barátság örök, mert ez a barátság százezrek és milliók szívében él. A történelemből következő törvényszerűség? Nem túlzás ez? Nem, a legkevésbé sem. Hazánk — éppen a szovjet katonák szuronyai hegyén beköszöntött szabadsággal élve — visszavonhatatlanul a szocializmus útjára lépett. S élhet-e egy szocializmust építő ország barátságtalan, vagy akár amolyan „se hideg, se meleg” viszonyban a szocializmus vezető országával? Azzal az országgal, amely a hatalmas, közel egymilliárd embert magába foglaló szocialista világrendszer országai között a legerősebb, leghatalmasabb, amely elsőnek tért a szocialista építés útjára és amely a legfejletteb valamennyi szocialista ország között. S — tegyük hozzá — amely ország ezeknek az adottságoknak a következtében hatékonyan képes segíteni és segíti a többi, a szocializmus építésén fáradozó országot. Igen, a történelem parancsa, hogy a szocializmust építő országok tömörítsék soraikat, szoros baráti kapcsolatba lépjenek egymással és mindenekelőtt azzal az országgal, amely a szocialista tábor vezető ereje, amely — a régi rómaiak kifejezésével élve — „első az egyenlők között.” Hiszen közös az érdek, közös a cél, azonos a bennünket vezérlő eszme, közös a társadalmi és az államrendszer, és — erről se feledkezzünk meg — közösek ellenségeink is. Ezért megbonthatatlan tehát a szovjet—magyar barátság. De van még más is, ami elválaszthatatlanul összeköt bennünket. Igen erős kötelék ez, a kiontott vér köteléke. Azé a véré, amelyet szovjet katonák hullattak 1944 telén, 1945 tavaszán, a mi szabadságunkért, a mi jobb, boldogabb életünkért. Szovjet fiatalok vére hullott, szovjet katonák áldozták életüket azért, hogy mi szabadok lehessünk. S 1956 őszén, amikor veszélybe került a magyar népi hatalom léte, amikor a külföldi imperialisták által szervezett, támogatott és pénzelt hazai ellenforradalom már a munkáshatalom alapjait fenyegette, ismét szovajet katonák hullatták vérüket magyar népi demokrácia megmentéséért, szabadságunk és függetlenségünk biztosításáért. L* z a vér az, ami mindennél *1 erősebben köt össze bennünket. Ez a vér, de az is ami 1918—20-ban folyt Szibériában és a Volgánál, Ukrajnában és a középorosz térségeken, a világ munkásainak közös hazájáért, a szovjethatalomért. Mert ebben az időben közel százezer magyar internacionalista harcolt az orosz harctereken, s számosan közülük életüket is áldozták a szovjethatalom győzelméért. Harcaik és áldozataik emléke is ott van azok között a kötelékek között, fűzik népeinket,amelyek összes magyar nemzet legjobbjai évszázadokon át küzdöttek Magyarország szabadságáért, függetlenségéért, s ezzel elválaszthatatlan összefüggésben a magyarság társadalmi haladásáért. Történelmünk egyik sajátossága, hogy nálunk a nemzeti szabadságért és a társadalmi haladásért folytatott harc szinte minden esetben szorosan összefonódott A magyar múlt legtragikusabb vonása, hogy hazánk évszázadokon át idegen hatalmak uralma alatt sínylődött, és a minket elnyomó hatalmak nemesik nemzeti függetlenségünket tiporták lábbal, hanem minden eszközzel gátolták társadalmi fejlődésünket is. A magyar nép az elmúlt évszázadok során nemegyszer fogott fegyvert a szabadságért és a haladásért, de ez a harc elleneink túlereje miatt mindig elbukott. Thököly, Rákóczi, Kossuth számkivetésben, idegen földön haltak meg. A harc újra és újra fellángolt, de újra és újra elbukott. Nemzetünk vezetői már korán felismerték, hogy egyedül, külső segítség nélkül nem birkózhatunk meg eredményesen az országunkat elnyomó idegen hatalmakkal, nem szabadíthatják fel hazánkat a rabságból. Volt, aki a törökkel szövetkezve igyekezett megdönteni a Habsburg-zsarnokságot, volt, aki viszont szövetségben a Habsburgokkal próbálkozott török iga lerázásával. Ideiglenesen érhettek el eredményeket, de a harc végcélját, Magyarország felszabadulását ilyen módon nem lehetett elérni. Rákóczi Franciaországban, a Habsburg-ellenes nagyhatalmakban bízott, de hiába. Kossuth is hasztalan reménykedett az angol és a francia burzsoázia támogatásában, Palmerston angol külügyminiszter a magyar szabadságharc leverésére bíztatta a cár követét. S hogy a nyugati polgári demokráciákra hiába számítanak, azt tapasztalhatták a magyar „őszirózsás“ forradalom burzsoá demokratikus vezetői is 1918—19-ben, akiknek helyzetét az antant képviselői folytonos követeléseikkel aláásták. A nagy fordulatot a külpolitikai orientáció terén a Magyar Tanácsköztársaság hozta meg. Az első magyar proletárhatalom — természetéből következően — nem nyugatra, hanem keletre, az akkor megszülető szovjet államhoz fordult szövetségért, támogatásért. S bár a Tanácsköztársaság elbukott, ez a tény nem változtat e lépés rendkívüli jelentőségén. Hiszen a Tanácsköztársaság nem azért szenvedett vereséget a külső túlerővel szemben vívott harcában, mintha a szovjet állam nem akart volna segíteni, hanem azért, mert akkor még nem volt ehhez elég ereje. Az alapgondolat — a Szovjetunióra támaszkodni a magyar függetlenségért és haladásért vívott harcban — teljes mértékben helyes volt, amit maga az élet igazolt 1944—45-ben, amikor a Szovjetunió győzelme nyomán megvalósult a magyar nép évszázados küzdelmeinek célja: népünk végre-valahára szabaddá és függetlenné lett, és hozzákezdhetett elmaradottságunk behozásához, a társadat-