Dolgozók Lapja, 1970. január (25. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-29 / 24. szám

­971. január 29. csütörtök 2 millió forint csőkutakra január kilencedikén hírt adtunk arról a koordiná­­ciós értekezletről, amely súlyos dorogi vízgondok meg­a­­ldásának lehetséges módjai­ról tárgyalt. Azonnali intéz­kedés született az értekezle­tet követően a lakosság ellá­tása érdekében, de néhány éves távlatra szóló elképze­lések felett is döntöttek. Igaz ugyanis, hogy az utóbbi hóna­pokban tapasztalt vízhiány a Duna rendkívül alacsony víz­állásának a következménye­, de az is tény, hogy a vízfo­gyasztók is szaporodtak, a víz­nyerő kapacitás viszont nem tartott lépést a növekvő igé­nyekkel, így hát újabb parti kutak telepítése válik szüksé­gessé. A járási tanács a koor­dinációs értekezleten az ipari vízfogyasztók anyagi hozzájá­rulását kérte négy csőkút te­lepítésének költségeihez. A tanács elnökhelyettese elmondotta, hogy január nyol­cadikától korlátozó intézkedé­­seket foganatosítottak a leg­nagyobb vízfelhasználó üze­­mekkel szemben, s ennek kö­szönhető, hogy a lakosság igényét a korábbiakhoz ké­pest lényegesen jobban elégít­­hetik ki. Naponta mintegy 800—1000 köbméter vízzel jut több a lakosságnak Ezek az intézkedések azon­ban csak átmeneti jellegűek, így a megoldás is az. A víz­problémát — néhány éves távlatban — a tervbe vett csőkutak telepítése oldja meg. Az üzemek részéről a szükséges egymillió forint gyakorlatilag összegyűlt. A do­rogi erőmű, bár a koordiná­­ciós értekezleten elzárkózott az anyagi támogatástól, az­óta 200 000 forint hozzájáru­lásra tett ígéretet. A Dorogi Szénbányák is adja a 600 000 forintot A Kőbányai Gyógy­­szerárugyár már át is utalta az ígért összeget a járási ta­nácsnak A négy csőkút épí­tési költsége azonban 2 millió­­ forintba kerül. A hiányzó egymilliót a járási tanács biz­tosítja a fejlesztési alapból. A jó idő beálltával tehát meg­kezdődhet a tervek kivitele­zése, amely előreláthatóan ez év végére be is fejeződik. Ez a négy csőkút napi 1400 köb­méter vizet képes adni a Du­na alacsony vízállása esetén is.­­ Csak üdvözölni lehet a Kő­bányai Gyógyszerárugyár do­rogi üzemének azt az elhatá­rozását, amely egy ötödik csőkút telepítési költségeinek vállalását jelenti a korábbi hozzájáruláson felül. A gyár ugyanis fejlődik, és 1973-ban nagyobb mennyiségű vízre tart igényt mint jelenleg. Ezért előrelátóan már most megépíttetik a csőkutat, és amíg nincs rá szükségük át­adják a vízműnek, tehát a la­kosság ellátásának szolgálatá­ba állítják. KIALAKULÓBAN VANNAK a vízellátást távlatokra meg­oldó elképzelések is­ A koor­dinációs bizottság a karszt­víz megfelelő felhasználásá­nak lehetőségeit keresi. Egye­lőre a legkézenfekvőbbnek az látszik, hogy Dorog és Tokod környékén egy aknát építe­nek, amely kifejezetten a víz­ellátás céljait szolgálná, s alacsony vízállás esetén dunai parti kutak csökkenő a hozamát ellensúlyozná. Ezzel kapcsolatban február közepén kezdik meg a tárgyal­ásokat. — dós — DOLGOZÓK LAPJA Megjelenik Zsukov emlékirata A Zrínyi Katonai Kiadó egész sor érdekes új művet jelentet meg a felszabadulás 25. évfordulója alkalmából. Egyik legjelentősebb jubileu­mi kötet a „Hazánk felszaba­dulása”. A több mint félezer ol­dalas könyvben a felszabadí­tó hadműveletek szervezői és irányítói mondják el a nagy történelmi fordulatot előidéző eseményeket. „A budai vár és a debreceni csata” a hazánk felszabadításáért folytatott hadműveletek egyik legérde­kesebb szakaszáról szól. Az olvasók elé tárja, hogyan ké­szítette elő Malinovszkij marsall és vezérkara a Ma­gyarország sorsát debreceni hadműveletet­ eldöntő A Kossuth Kiadóval kö­zösen jelenik meg Zsukov marsall „Emlékirat” című több mint ezeroldalas műve. A szerző személyes élményei alapján tekint vissza a Vörös­ Hadsereg történelmi a polgárháború korától útjára, Né­metország kapitulálásáig. Ésszerűbben elosztott hatáskör - egyszerűbb ügyintézés A Minisztertanács tanács­szervek osztálya megvizsgál­ta, mi lett a sorsuk azoknak a javaslatoknak, amelyeket egy évvel ezelőtt a megyei tanácsok végrehajtó bizottsá­gai a hatáskörök szétosztásá­ra, az ügyintézés egyszerűsí­tésére kidolgoztak. A vizsgá­lat megállapította, hogy az érdekelt tárcák 329 javaslatot fogadtak el, ezeknek körülbe­lül a fele nyolc hónap alatt jogszabályi úton már rende­ződött. Ennek eredményeként számos hatáskört adtak át alsóbb szintű szerveknek. Százhetven javaslat nem volt megvalósítható, ezekről az érintett megyei részletesen indokolást tanácsok kap­tak. A nagyközségek — az egyébként is községi feladat­körbe tartozó tennivalóik mellett — mintegy 110 új, jelentős hatósági ü­gy eldön­tésére kaptak hatáskört. Az ügyintéző munka szín­vonalát mutatják a legutóbb készített államigazgatási sta­tisztika adatai is. Eszerint a tanácsi szervek évente mint­egy 14 millió üggyel foglal­koznak írásban, ebből körül­belül másfél millió esetben hoznak jogot vagy kötelezett­séget megállapítható határo­zatot. Döntéseikkel az érin­tett lakosok általában egyet­értenek, amit jól szemléltet egyetlen adat: a fellebbezé­sek aránya mindössze 4,1 szá­zalék. A tanácsi szerveket egyéb­ként évente körülbelül húsz­millió állampolgár keresi fel ügyes-bajos dolgával. A ta­pasztalatok szerint többségük elégedett a tanácsok tevé­kenységével. Az eredmények mellett azonban a vizsgálat rámutatott néhány nem kívá­natos jelenségre is. Ilyen pél­dául az esetenként tapasztal­ható sablonos ügyintézés. To­vábbá sok hiba forrása a tényállás nem elég részletes és pontos feltárása, a határ­idők túllépése stb. Ezért az illetékesek változatlanul nagy figyelemmel kísérik az ügy­felekkel való bánásmódot. Peter Rarely éppen hazafelé tartott Invernessből, a skót felföldről, ahol saját költségén tanfolyamot tartott fenn skót dudások számára, mert több­félét az a panasz hangzott el, hogy ez a nemes és ősi művé­szeti ág a rádió és a gramofon hatása alatt kiveszőben van. Rarely a záróünnepélyre uta­zott most fel, és nagyon meg volt elégedve. „Vajha a med­vetelepem is ilyen jól prospe­­rálna” — gondolta magában. Mert Walesben, ottani erdői­ben néhány Erdélyből impor­tált medvét helyezett el, mint­hogy nagyon nyugtalanította, hogy ez a jeles vad már kive­szett a brit szigeteken. De legjobban számolói aggasztot­ták. Ugyanis néhány munka­­nélkülit szerződtetett azzal a megbízással, hogy számoljanak egyfolytában hétmillió-három­százezerig. Kettő már feladta, három még számol, de a leg­tehetségesebb is még csak egy­­millió-kettőszázötvenezer kö­rül járt, amikor Barely eluta­zott Londonból. Vajon hol tarthat azóta? A londoni gyorsvonat étke­zőkocsijában ismerős arcot pillantott meg: Tom Macleant, az írót. Maclean egyedül ült, és álteknősbéka-levest kana­­lazgatott, közben mereven né­zett maga elé, és szavakat írt egy jegyzetblokkra. — Megengedi? — kérdezte Rarely, letelepedve az író mel­lé. — Nem zavarom? — Dehogynem, de mennyire •Huszonöt évvel ezelőtt pusztították el a fasiszták a kiváló írót és irodalom­­történészt. Szerb Antal:* A menthetetlen — Részlet­­­ zavar — felelte Maclean kitö­rő örömmel. — Éppen nagyon kérem, maradjon azért itt. Zavarjon, legyen olyan kedves, tobb milliomosnak, rendkívül lekötelez vele. Rarely kezdett megdöbbenni. Hirtelen az a gyanú villant át rajta, hogy nem ő a legkülö­nösebb ember a vonaton. — Tudniillik dolgozom — mondta Maclean. — Jegyzete­ket készítek egy rádióelőadás számára, amelyet skóciai él­ményeimről fogok tartani. Amíg magával beszélek, addig legalább nem dolgozom. Uram, nem lehet kibírni, mennyit dolgozom, már undorodom magamtól, abszolúte undoro­dom. Most Skóciában voltam, hogy egy kicsit magam. Kérem, egy kipihentem hónapig voltam ott, azalatt lefordítot­tam egy francia regényt, meg­írtam két esszét és egy novel­lát, nyolc elmefuttatást, a Morning Glory számára, hat könyvkritikát a Spectatornak és tíz hosszabb cikket egy ké­szülő lexikon számára, amely­nek ez lesz a címe: Nők, gyer­mekek és kutyák az emberi­ség szolgálatában. De két rá­dióelőadással még el vagyok maradva. — Érdekes — tűnődött Ra­rely —, én mindig azt kép­zeltem, hogy egyy ilyen író csak fekszik a hasán, és várja az ihletet, és aztán, ha jön az ih­let, akkor ír is valamit. Hi­szen magának több dolga van, mint egy magamfajta egysze­r Nem tudom, mennyi dol­ga van egy milliomosnak, mert utálom ezt az emberfajtát, a jelenlévőket természetesen ki­véve. De nekem annyi dolgom van, hogy azt már nem lehet kibírni. Most hallotta, miből áll a vakációm. Képzelheti, mennyit dolgozom, mikor munkában vagyok. Évente két regényt kell szállítanom a ki­s Soha. Nincs időm spor­tolni, és nincs időm a lemhez. Évek óta csak szere­nőkkel beszéltem, akik olyan kéz­iratot hoztak, és higgye el, nem ezek a legrokonszenvesebbek nekem. De ez még nem volna baj. A baj az, hogy nem ju­tok az olvasáshoz. — De hiszen könyvkritikák­ról és lektori jelentésekről be­szélt. Csak el kell olvasni azo­kat a könyveket... — Igen, uram, rengeteget ol­vasok, naponta hat-hét órát­ adómnak, hetente három dk- De csak olyan könyveket, ami- kérem- ne ugráljon. 7 .~ 7­­­7.­­ „ T­ ..-r 7. _ ... °. ’ nem nnínm a­zi­no ion két a­lapnak... és hol vannak még a könyvkritikák, a lek­tori jelentések, és időnként mégis egy novellát is kell ír­nom, hogy megmutassam, még művész vagyok, és vala­mi kis tudományos munkát, hogy ne butuljak el egészen ez írásban, na és a propaganda­cikkecskék a barátaim köny­veiről és a kis megfúrások az ellenségeim könyveiről... ké­rem, számítsa ki. — Rémes. Hogy győzi? Mi­kor ír? — Inkább azt kérdezze, hogy mikor nem írok, írással al­szom el, írással ébredek. Ál­momban tovább gondolkozom hősnőm sorsán, és amikor fel­ébredek, eszembe jut az a be­mondás, amivel a rádióelőadá­somat be fogom fejezni. És mikor él maga?­két a szerkesztők és a kiadók küldenek a nyakamra, vagy amire szükségem van valame­lyik írásomhoz. Tudja, sze­retnék már egy könyvet tel­jesen ok nélkül elolvasni. Egy könyvet, aminek semmi hasz­nát nem veszem. Például An­dersen meséit. Évek óta vá­gyódom a Csúnya Kis Kacsa története után, és nem jutok hozzá. Rarely elmélázott, majd így szólt: — Mi az ördögnek dolgo­zik ennyit? — Hogy megéljek, kedves hralmasak arra, hogy filmet ké­szítsenek belőlük, az agyam még nincs annyira megtámad­va, hogy színdarabot tudnék írni, szürke irodalmi kézmű­ves vagyok, és reggeltől estig kell dolgoznom, hogy meg tud­jak élni. — Ne haragudjék egy tola­kodó kérdésért: mennyit ke­res? — öt-hatszáz fontot egy évben. — Micsoda? Ennyi munká­val? Hisz ez rettenetes. Meg­hasad a szívem magáért, pe­dig maga nincs is kiveszőben, mint a dudások. — Előbb-utóbb én is kive­szek, ez nem embernek való, amit én csinálok. — Idehallgasson, volna egy ajánlatom. Maclean, Fizetek magának évente ezer fontot. Persze nem adom ingyen. Ellenszol­gáltatásul azt kérem magától, hogy mától fogva ne írjon töb­bet egy sort sem. Elfogadja az ajánlatot? — Hogy elfogadom-e? Jó kérdés. Hát azt hiszi, ha egy jóságos angyal beröpülne az ablakon, volna szívem bele­rúgni? Uram, ön visszaad az életnek és az emberiségnek, nevét csak könnyek közt fo­gom tudni kiejteni. Uram ... angyalom... mától kezdve csak horgászni fogok. És nők­nek udvarolni, akiknél csen kézirat... akik nem nin­cs olvasnak ... analfabéta nők­jó uram, kizárólag azért. Per­­nek fogok udvarolni. És elöl sze maga azt nem tudja, hogy az embernek meg is kell él­nie, magánál az szinte auto­matikusan megy. Nem vagyok népszerű író, írásaim nem ol­vasom a Csúnya Kis Kacsát és Aquinoi Szent Tamás Summá­ját is. Én leszek az első bol­dog író az irodalomtörténet­ben. Mert én nem fogok írni. t Egy lépéssel előttünk. A derékhadból Hántán született, Budapes­ten kapcsolódott be a mozga­lomba, Vérteskethelyen gyü­­mölcsöztette tapasztalatait. „Menetrendszerűen” így lehet összefoglalni Sass Ferenc pá­lyafutásának lényegét. Csak­nem fél évszázadnyi munkás­­mozgalmi tevékenységében ép­pen az a megragadó, hogy szá­mára a kisebb feladatok is nagy fontossággal bírtak. Senki sem születik forradalmárnak . Nehéz a mai fogalmak szerint megmagyarázni, mi­lyen távol állt a huszas évek­ben a munkásmozgalomtól az a cipészinas, aki Kisbéren ta­nult,­ majd Tatán volt segéd — adott érdekes korrajzot és szólt egyben önmagáról Sass Ferenc. — Persze az élet, az események nem múltak el nyomtalanul egyetlen munkás felett sem. Nekem például Bu­dapesten kellett állást keres­nem, mert vidéken nem talál­­am helyet A munkát kutató cipészse­géd, szűkös pénzéhez mérten, ágyra járó lakója lett egy tö­megszállásnak. A nehéz viszo­nyok között szerencséjére jó pártfogója akadt. — Egyik ágyszomszédom ér­dekes regényeket kölcsönzött. Szívesen olvastam, hiszen na­gyobb fényűzésre nem futotta — idézte indulásának esemé­nyeit Sass elvtárs. — Aztán hívott, jöjjek vele oda, ahol magam választhatok az egész könyvtárból. — Így kerültem 1925-ben a bőrösök szakszervezetébe. Évek múlva rájöttem, koránt­sem a véletlenen múlott, kik közeledtek hozzám. A szak­­szervezetben működő kommu­nisták törődtek azzal, hogy az új tagokat maguk köré von­ják, és megnyerjék a szakszer­vezeti baloldal részére. Az új ismerősök pártfogása révén megszabadult az ágyra­­járástól. Albérletet szereztek a számára. Ez azzal az előnnyel is járt, hogy „vicces” munkát vállalhatott, ami azt jelentet­te, hogy kapott anyagból be­dolgozhatott a cipőboltoknak. A tulajdonosok szívesen adták ki a munkát, mert ebben az esetben nem kellett műhelyt fenntartaniuk, munkásaik szá­mát nem ellenőrizhették, és ezáltal kevesebb adót, beteg­­biztosítási járulékot fizethet­tek. — Új szállásom révén kerül­tem abba a környezetbe, ahol felnyitották a szememet mondotta nagyon őszintén — e Az alsógödi egyetem — Ezt a­­ mozgalmi módszert az akkori viszonyoknak meg­felelően tömegméretekben kel­lett alkalmazni — folytatódott a visszaemlékezés. — A párt a munkások egyetemévé avat­ta az alsógödi Duna-partot, a Hűvösvölgyet, a Zugligetet, a Munkás Testedző Egyesületet. Én például az úszószakosz­tályba jártam. A rendőrség kó­pei persze rájöttek a turpis­ságra. De mit tehettek? Nem foghattak le minden verseny­zőt. Az alsógödi parton für­­dőzők közül is nehéz volt ki­emelni azokat, akik nemcsak lubickoltak, napoztak, szem­­bekötősdit játszottak, előadásokat hallgattak.I­anem­ — Az ismerősök csoporto­kat alkottak és sohasem hiány­zott az, aki Leninről, a Szov­jetunióról vagy az osztályharc­ról beszéljen. Az egymást jól ismerő kis közösség tagjai kö­zé nehezen férkőzhetett be gyanús elem. Tavaszi és őszi időszakban természetjárókká vedlettünk. Túrák közben folytatódtak a szemináriumok. — Ilyen körülmények között rendeztük az amerikai árveré­seket. A felkínált tárgyakat ajándékba kapták a szervezők. Az árverésen minden ráígérő befizette az általa bekiabált összeget. Mire a legtöbbet ajánlóhoz került a tárgy, ad­dig jelentős summa halmozó­dott fel a kalapban, így gyűj­töttünk a Vörös Segély javá­ra. Egy alkalommal havi ke­resetemet adtam oda egy Stromfeld-képért. A kicsiből lesz a nagy Az aprómunka a jelentős ak­tók szervezésekor érett — fordult beszélgetésünk­be sztrájkokra, a tüntetésekre. — a­­­ikor béremelésért harcol­unk, egyik cipészsegéd szólt a másiknak, milyen célokért állunk le. Hamarosan meg­­akadt a cipőboltok utánpótlá­sa egy-egy kerületben. — Kicsi csoportokban érkez­tünk az 1930. szeptember 1-i, emlékezetes nagy tüntetésre, mikor a csepeliekkel együtt vonultunk fel az Andrássy úton (ma Népköztársaság út­ja). Sejtekből nőtt ezrekre a félelmetes tömeg, amivel a rendőrök csak úgy bírtak el, hogy a városligeti tónak szo­rították a tüntetőket. A Szovjetunió 1940-ben ren­­dezett emlékezetes budapesti kiállítására szintén ilyen ki­csiny csoportokba szervezve mentünk el. A kiállított ter­mékekből a látogatók tízezrei érthették meg, milyen életké­pes a munkáshatalom. A vérteskethelyi bázison A Horthy-rendőrség sajnos jól képzett nyomozókkal dol­gozott. Előbb­­ vagy utóbb fel­fedték a munkásmozgalomnak nemcsak vezetőit, hanem köz­katonáit is. Sass Ferenc sem kerülhette el a fogdát, a val­latást. Sokat nem sikerült rá­bizonyítaniuk, de elegendőt ahhoz, hogy rendőri felügyelet alá helyezzék. Mikor­­ ettől megszabadult, a párt figyel­meztetésére más munkakört vállalt. A cipőpasztát gyártó, akkoriban közismert Schmoll vállalat ügynöke lett. — Némi szerencsém volt — ismertette életének ezt a sza­kaszát a sokat próbált harcos —, kicsit jobban kereshettem, mint régebben. Valamit félre tudtam tenni. — Üzleti körútjaimon nem­csak árut ajánlottam, hanem ahol csak lehetett, vitákkal,­­megjegyzésekkel politikai munkát végeztem. ben majdnem pórul Debrecen­jártam, mert egy nyomozó lakásán­­­e­­veredtem politikai vitába. S mivel nem akartam ismét rendőrkézre kerülni, gyorsan odébbálltam. Állásomból ki­léptem, és elköltöztem Buda­pestről. Sass Ferenc Vérteskethelyre húzódott. Itt nem ismerték múltját. Sovány családi örök­ségből és összegyűjtött pén­zecskéjéből telket vásárolt, ahol szőlőt kezdett művelni. Amibe Budapesten belefogott, azt persze itt sem hagyta ab­ba: folytatta az aprómunkát. Ma már nehéz lenne megál­lapítani, hogy ezért vagy­ a kitudódott rendőri felügyelet­ért került-e internáló táborba a mozgalom közkatonája. Régi elvtársai körében, Celldömölk mellett, a sághegyi kőbányá­ban érte meg a felszabadulást. Gazdag tapasztalatai birto­kában ő hívta életre Vértes­kethelyen az első pártszerveze­tet Elveihez ragaszkodó köz­katonája maradt a mozgalom­nak azután is, hogy a tör­vénysértések időszakában jog­talanul elvették tőle párttag­sági könyvét. Nem sodródott a sértődöttek táborába, mikor késett a rehabilitációja. Állhatatosságával tiszteletet szerzett a falu lakói előtt az ügynek, amit a mozgalom egy­szerű katonájaként híven szol­gál­ópost is. Hasonló emberek sokaságából újhodik meg derékhad, amelynek tagjai egy-­­ egy lépéssel előbbre járnak. a Csendben, szerényen dolgoztak munkáshatalom előtt a győzelemért, a kivívás a hata­lom megragadása után pedig a gyorsabb előrehaladásért. Berde Mihály veterán harcos. — így ismer­kedtem meg a forradalmi ta­nításokkal.

Next