A könyvtáros, 1958 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1958-05-01 / 5. szám
A KÖZMŰVELŐDÉSI ZENEI KÖNYVTÁRAKRÓL Vasváry Zoltán és Pethes Iván cikkei a régi adósság törlesztésére buzdítanak. Köztudomású, hogy sok nagy muzsikussal — zeneszerzővel és előadóművésszel — ajándékoztuk meg a világot. A XX. század elején, Bartók és Kodály fellépésével megkezdődik a magyar zenei élet forradalma. Legyen a muzsika mindenkié — adta ki a jelszót Kodály Zoltán — és a felszabadulás óta soha nem látott mértékben megnövekedett a zenetanulók száma. Ez az első lépést jelenti e jelszó megvalósításához. A zene az egyetemes kultúra szerves része, természetes lenne tehát, hogy a közművelődési könyvtár, amely ennek a kultúrának nyomtatott termékeit közvetíti, a nyomtatott betű mellett a nyomtatott hangjegyet is eljuttassa olvasóihoz. Sokat írnak és beszélnek a zenei közízlés alakulásáról — szinte érthetetlen, hogy még senki sem vetette fel, milyen hatalmas közízlés-formáló erejű intézmény lehetne a nyilvános zenei könyvtári hálózat, amely nemcsak könyv- és kottaanyaggal, hanem elfelejtett, modern, vagy még ismeretlen szerzők műveinek előadással kísért bemutatásával, fiatal művészek megszólaltatásával, világhírű művek hangfelvételeinek bemutatásával is hozzájárulhatna, hogy a zene valóban közkinccsé váljék. Pethes Iván megemlíti, hogy külföldön, számos országban sikerült már megoldani ezt a kérdést. Állítását néhány európai adattal kívánjuk alátámasztani. Az első ilyen intézmények Angliában és Németországban születnek, már a XIX. század közepén. A berlini kezdeményezést Németországban könyvtárak hosszú sora folytatja. 1902-ben Münchenben létesül közművelődési zeneműtár. Napjainkban például a Német Demokratikus Köztársaság területén 20 intézmény működik, összesen 158 350 kötet kottaállománnyal (a legnagyobbak Lipcse 56 000 és Drezda 33 000 kötettel). A Német Szövetségi Köztársaság területén 34 intézményben 268 058 kötetet tartanak számon. Itt München vezet, 75 000 kötettel. A skandináv államok közül csak Dániáról ismertetünk néhány adatot: a kis országban mintegy 40 zeneműtár működik, kb. 20 000 kötet összállománnyal. Hollandiában 20 városban létesítettek zenei könyvtárat, Hágában pl. 25 000 kötettel. A Szovjetunión kívül Csehszlovákiában is történtek komoly kezdeményezések a nyilvános zenei gyűjtemények széleskörű felhasználására. A magyar könyvtári törvény nem tesz említést a zenei könyvtárakról. Az 1957. évi országos statisztikai felmérés elmulasztotta a könyvtárak zeneműállományának számbavételét. Nem foglalkozik a zeneművek gyűjtésének kérdésével a tájgyűjteményekre vonatkozó hazai irodalom sem. A szaksajtóban pedig hosszú évek óta egyetlen cikk sem jelent meg, amely működő zenei intézeti könyvtáraink életével vagy problémáival foglalkozott volna. Az igény azonban megvan és jogos is: vizsgáljuk most már könyvtáros szemmel, milyen lehetőségek kínálkoznak, és ezzel kapcsolatban milyen új, sürgős feladataink vannak. Vasváry és Pethes egyaránt megemlíti a Magyar Muzsika Házát, valamint a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárat. Közművelődési intézményről lévén szó, úgy gondoljuk, hogy Budapesten mindenképpen. — Szabó Ervin örökéhez méltó — Szabó Ervin könyvtári feladat az ilyen intézmény létrehozása. Ez azonban nem zárja ki, hogy az új létesítmény székhelye a Semmelweiss utcai Muzsika Háza legyen. A megyei könyvtárak tekintetében egyértelműnek látszik a feladat. Azonban alaposan meg kell vizsgálni, melyek azok a könyvtárak, amelyek a városukban jelentkező valóságos igényt ki is tudják elégíteni. Csak azok a megyei könyvtárak jöhetnek számításba, amelyeknek belső rendje kellőképp megszilárdult, úgyhogy legfőbb feladataiknak kielégítően megfelelnek. Megyei könyvtáraink kivétel nélkül rendelkeznek zenével foglalkozó könyvanyaggal. Mindenütt megtaláljuk az Operák Könyvét, a Magyar Népzene Tára vagy a Zenetudományi tanulmányok egyes köteteit, esetleg Kodály Zoltán életrajzát stb., stb. Ez a könyvanyag azonban nem rendszeres, tudatos gyűjtés eredménye, hanem inkább a könyvtáros érdeklődését, vagy a rendelkezésre álló beszerzési keret lehetőségeit tükrözi. Ennek megfelelően nem egyenletes a forgalma sem; néhány véletlenül összekerült zenével foglalkozó könyv csekély forgásából nem következtethetünk az érdeklődés hiányára. A bevezetőben azonban arról beszéltünk, hogy a közművelődési könyvtárnak a nyomtatott betűn kívül a nyomtatott hangjegyet is el kell juttatnia a nagyközönséghez. Ez azt jelenti, hogy a könyvek mellett idővel be kell rendezkednie a könyvtárnak kották gyűjtésére és kölcsönzésére is. Kiknek a számára és milyen eszközökkel kellene vagy lehetne hát megoldani a zenével foglalkozó könyvanyag ? A Könyvtáros 1957. 3. sz., 1958. 4. sz. 346