Analóg. 21 magyar fotográfus a 20. századból (2009)
ELŐSZÓ A magyar fotográfiával először - a nyugaton élők többségéhez hasonlóan - egy, a két világháború közt emigrált alkotón keresztül találkoztam. 1979-ben a brit Arts Council kétszáz nyomatot felsorakoztató kiállítást szervezett a londoni Serpentine Gallery-ben az akkor 85 éves André Kertész (szül. Kohn Andor) munkáiból. A katalógus megírására én kaptam felkérést. Olyan szerencsés helyzetben voltam, hogy New Yorkba utazhattam, és több órányi interjú anyagot rögzíthettem Kertésszel a BBC ottani stúdiójában. Ahogy személyes történetéről és művészetének alakulásáról mesélt, bennem egyre tisztábbá vált a meggyőződés, hogy úttörő jellegű és nagy hatású alkotói stílusának gyökerei a több mint ötven éve hátrahagyott hazájából eredeznek. Londonban aztán tovább kutattam Kertész történetét, és hamar rájöttem, hogy rajta kívül is hallatlanul sok magyar származású van azon 20. századi fotográfusok között, akik nagyban hozzájárultak a médium - és azon belül is a riportfotó - történetének alakításához. A legfontosabbak közt említhetjük (szül. Halász Gyula, Brassó), Cornell Capát (szül. Friedmann Kornél, Budapest), Róbert Capát (szül. Friedmann Endre, Budapest), Lucien Hervét (szül. Elkán László, Hódmezővásárhely), Moholy-Nagy Lászlót (szül. Weisz László, Rácborsód) és Martin Munkácsit (szül. Mermelstein Márton, Kolozsvár). És ez a lista még nem teljes. Számomra azonban az ő munkásságuk kutatása jelentette a magyar fotográfia iránt azóta is tartó szenvedélyes érdeklődésem kezdetét. 1987-ben összeállítottam a The Hungarian Connection (Magyar Kapcsolat) című, a riportfotó eredetét vizsgáló kiállítást, amelyben komoly hangsúlyt helyeztem a magyar fotográfusokra, képszerkesztőkre, valamint a képes sajtóra. Az eseménynek a szintén általam alapított és igazgatott brit National Museum of Photography, Film & Television (mai nevén National Media Museum) adott otthont. 1989-ben aztán elhoztuk ezt az anyagot Budapestre, a Műcsarnokba, ahol is a fotográfia 1839- es párizsi bemutatkozásának 150 éves évfordulója alkalmából rendezett ünnepségek keretében láthatták. Róbert Capa szavai, miszerint „nem elég, ha tehetséges vagy, magyarnak is kell lenned" iróniával fűszerezve idézik egy másik híres magyar, Alexander Korda filmproducer (szül. Kellner Sándor, Pusztatúrpásztó) mondását: a filmkészítéshez „nem elég, ha magyar vagy, tehetségesnek is kell lenned." Bár meglehet, hogy Capa csupán viccelődött, abban, amit mondott, határozottan van valami. Ez az ország, amely legalábbis az első világháború óta nem túl nagy lélekszámú, mégis meglepően sok nemzetközileg elismert fotográfust adott a világnak. Már 1931-ben a brit Modern Photograp szaklap által összeállított és a világ száz legjobb fényképét tartalmazó listán szerepelt nyolc magyar fotográfus, köztük Kertész, Moholy-Nagy és Munkácsi. Többen, mint bármelyik más országból. Nem is olyan régen, 1998-ban pedig a nagy elismertségnek örvendő újságíró és képszerkesztő, John G. Morris fogalmazott így: „A fotóművészet olyan szakma, mely láthatólag fekszik a magyarok természetének." Ha látná a remekül összeállított Körmendi-Csák 20. századi Magyar Fotográfiai Gyűjteményt, kétség kívül meg lenne erősítve ezen véleményében. A Magyar Kapcsolat anyagának kutatása során számos olyan tényezőre lettem figyelmes, amely ezekre a fotográfusokra jellemző. Kezdjük mindjárt azzal, hogy bárhol is telepedtek le, azzal kellett szembesülniük, hogy egy olyan nyelvet beszélnek, amelyet a finnen és az észten kívül más nyelvhez szinte semmilyen hasonlóság nem fűz. Cornell Capa (Robert Capa öccse, és a new york-i Institute for Contemporary Photography alapító igazgatója) állítása szerint részben az „hajtotta a fotográfia felé", hogy Magyarországon született, „egy olyan apró országban, ahol a világon sehol máshol nem érthető nyelven beszélnek". Amikor a McCarthy által fémjelzett antikommunista időszakban nyomozás folyt Robert Capa ellen, ő pedig azt mondta az FBI-nak, azért lett fotográfus, „mert ez állt legközelebb az újságíráshoz egy olyan ember számára, aki nem beszélte az ott használatos nyelvet." Arthur Koestler író, aki élete legnagyobb részét az Egyesült Királyságban töltötte, így vallott: „A magyarok az egyetlenek Európában, akik nem állnak sem nyelvi sem egyéb rokonságban senki mással. Ők tehát a legmagányosabbak az egész kontinensen. Ez talán magyarázattal szolgál létezésük sajátos intenzitására. Kreativitásuk, megfelelni vágyásuk reménytelen magányosságukból táplálkozik. ... Magyarnak lenni valójában nem más, mint egy kollektív neurózis." Az elszigeteltség érzése bizonyára sok hazáját elhagyó magyart motivált arra, hogy a fotográfia vagy egyéb, nem verbalitáson alapuló médium (pl. zene vagy festészet) segítségével fejezzék ki magukat. Amikor Munkácsi az első híressé vált divatfotóját készítette New Yorkban a Harper's Bazaarnak, modelljét kézjelekkel instruálta. Kertész sosem tanult meg igazán sem angolul, sem franciául, azaz egyik ország nyelvén sem, ahol Magyarország elhagyása után élt. Így volt ezzel Róbert Capa is, aki újságíró kollegái szerint egy érdekes keveréknyelven, cápául beszélt. Noha Kertész rendkívüli elismertségre tett szert a 20-as 30-as évek Párizsában, mégis mikor New Yorkba érkezett, elkészítette azt a híressé vált fotót, amelyen egy bodros kis felhő eltűnik egy rideg felhőkarcoló mögött. Az elveszett felhő (1937) címet adta ennek a fotójának. „A kép készítésekor nagyon magányosnak éreztem magam. A felhő nem tudta, merre tovább.” Mielőtt Európából New Yorkba költözött, mint megannyi emigráns fotográfus, Kertész is mindig jó időben volt a jó helyen. Vegyük például a szürrealizmust. Noha a fotográfiát általában realisztikus médiumnak tartják, Korniss Péter A miskolci állomáson, 1988 (Vendégmunkás című sorozatból) Péter Korniss At the Miskolc Railway Station, 1988 (From the Guest Worker series) Stalter György Más Világ, Tólápa I., 1982 György Stalter Another World, Tólápa I, 1982 FOREWORD