Nagy Sándor (2019)

P NAGY SÁNDOR SZOBRÁSZMŰVÉSZ VÁCI SZOBORPARKJA áratlan gazdagságú, hatalmas műegyüttest felölelő, több mint hat évtizedes munkásságot át­fogó életművet épített fel Nagy Sándor szobrászművész, az 1923-ban született, s kilencvennégy esztendős korában, 2017-ben elhunyt alkotó nem akármilyen szobrász-sorsot tudhatott magának: életútja nyírségi szegényparaszti környezetből indult, s munkássága az 1950-es évektől a 2010-es évek derekáig Budapesten bontakozott ki. az embert és művészt próbáló évtizedek során Nagy Sándor a klasszikus szobrászati hagyományokhoz kapcsolódva elsősorban követ faragva vált a XX. századi magyar szobrászat egyik legeredetibb szemléletű alkotójává: az archaikus idolok és a görög klasszikus ideák igézetében, a reneszánsz mesterek fantasztikus mesterségbeli tudásával megalkotott műveivel megtartotta a szobrászat évezredes figuraközpontúságát, és mégsem unalmasan, mégsem másolva-reprodukálva fogalmazta meg mondandóját: hallatlanul korszerű, hiteles, sokatmondó, anyagszerűségekben tündöklő művekkel gazdagította a magyar művészetet. A megrendelésre készített, az ország különböző településein köztéren álló kompozíciók mellett a Nagy Sándor-életmű legfontosabb műegyüttesének alkotóelemeivé azok a kő-kisplasztikák, középméretű és életnagyságú alakokat megjelenítő kőszobrok emelkedtek, amelyeket a művész szuverén szobrászi programja szellemében, belső művészi megrendelésre készített. Nem nehéz megtalálni a szobrászati hagyományban e plasztika európai, kárpát-medencei helyét: abban a körben, ott, ahol szellemi mestere, Medgyessy Ferenc erőteljes, plebejus ihletettségű, nyersen harmonikus formaadású szobrászata kiteljesedett. Ebből eredően Nagy Sándor kizárólagos szobrászati médiuma az emberi alak: az álló, az ülő, a fekvő, a néha összekuporodó férfi és női test volt. az alakok idolszerűek, sohasem egyénítettek, a testek zártak, súlyosak és már-már a nyerseség határait fenyegetőn rusztikusak, minden részletezést kerülők: csak néhány, a felületbe karcolt jelzésszerű vonal, egy-egy szelíd domborulat vagy bevágás, anyaghangsúly vagy tömeghiány jelzi a testtájékokat, a megbontatlan kemény kő, a mészkő, a gránit, a bazalt, az andezit, a márvány áttöretlen anyaga, a tömegek váltakozása, a tömegkapcsolások által élesztett ritmus, az elvékonyodások és a kiterjedések ütemjátéka, az inkább lapszerűvé nyújtott, mint testesedő forma az általánosítások, az egyediségektől való elvonatkoztatások auráját vonja a művek köré, amely a szobor-téma állandósága, az ismétlődő alak-forma ellenére hallatlanul változatos és sokszínű plasztikai világot tár fel. Metaforikus jelentőségű és értelmű is lehet Nagy Sándor szobrainak szépséges nyersesége, töredezettsége, esetenkénti kimunkálatlansága, vagy alig­­megmunkáltsága: műveit szemlélve tanúi lehetünk a formátlanságból formálódó forma fájdalmas megszületésének, a durvaságok és nyerseségek által hordozott szépségek felcsillanásának. Fenségesség, méltóság, őserő, tragikum, fájdalom, nyerseség, torzó - talán e jelzők és fogalmak, és az e jelzők és fogalmak hordozta tartalmak jellemzik legpontosabban a Nagy Sándor szobrai által megragadott mű­világot. A XX. század második felében, a XXI. század első két évtizedében dolgozott mester nagyméretű, kőbe faragott alkotásainak válogatott műveit felsorakoztatva a budapesti Körmendi Galéria kezdeményezésére, az évtizedeken át hűséges művész­társ, Gádor Magda szobrászművész nagyvonalú felajánlásával és Vác város művészetpártoló támogatása eredményeként a település festői szépségű Duna-parti sétányán 2019. tavaszától egy reprezentatív szoborpark várja a városlakókat és a városba látogatókat - a művészet, a szobrászat életünket gazdagító voltának eleven tanújeleként. (Wehner Tibor)

Next