Kortárs, 1961. július-december (5. évfolyam, 7-12. szám)

1961 / 12. szám - SZEMLE - Illés László: Ladányi Mihály: Öklök és tenyerek

Ladányi Mihály: Öklök és tenyerek (Magvető Könyvkiadó) „. . . Mert élek örökkön kóbor tüzekbe vet­ve, és mást fog kézen a nyugalmas szeretet” — fejezi be Ladányi egyik ars poeticaként felfogható versét, amelynek címe: L. M. eddigi élete. Lírai költő számára talán nincs is nagyobb veszedelem, mint a fenyegető nyu­galom, s ez a betegség Ladányit eddig sze­rencsésen elkerülte. Művészetében érett és kiteljesedett az elmúlt egy-két évben, bizo­nyítja ezt e kötet, de ugyanakkor az indulás lendületes egyszínűségét felváltotta itt az érzések és indulatok olyan bonyolult szöve­déke, amelynek alapvető jellemzője a nyug­talan feszültség, s ugyanakkor a belső har­mónia hiánya, holott harmónia és nyugta­lanság nem feltétlenül ellentétes fogalmak a költészeten belül. A szocialista meggyőződés­nek elkötelezett kalandoskedvű, kóborló és mindenüvé bekukkantó költő Ladányi nya­kába veszi az országot és kitapintja életünk érvelését; mégis, valamilyen oknál fogva a látlelet, amelyet prezentál, bizonytalanság­ban hagyja az olvasót, a képen, amelyet raj­zol, a kontúrok elmosódnak, beszédében a hangsúlyos szavak néha mutálnak, néhol hamis futamok is felcsendülnek. Ladányi szívvel-lélekkel szocialista költő, egyik tagja volt a Tűztánc immár irodalom­történeti jelentőségű együttesének; a meg­erősödött és megtisztult néphatalom líriku­saként indult el nagyobb léptekkel pályáján. Most valahogy úgy látszik, nem találja he­lyét a megváltozott körülmények, a lénye­gesen bonyolultabbá vált harci frontok kö­zepette; bolyongása-kóborlása, egész mű­vészi attitűdje azt sugározza, hogy tovább­fejlődésének égetően fontos kelléke egy ar­chimedesi pont, ahol újra megvetheti a lábát. Ehhez képest e kötet inkább még a ziláltság, mintsem a rendezettség állapotát mutatja. Kötetzáró versének, a Himnusz­nak tiszta­­pátoszú, hitvalló esküje kérő-csengő megki­­áltás is egyben, a huszadik századot vállain tartó tömegekbe vetett remény kifejezése. De ez a himnusz ugyanakkor túl általános. Ez az általánosság Ladányi majd minden gondolati költeményére jellemző. Verseinek egy-egy sorában, hangütésében, mib­en vá­­lasztásában számtalan helyen érezzük Jó­zsef Attila , ,szellem ujjának” érintését, de a legfontosabb József Attila-i örökséget La­dányi még nem változtatta maradéktalanul önnön testévé és vérévé: ez pedig az intellek­­tualitásnak az a tisztasága, amelyet meg­közelíteni nem könnyű de méltó feladat. A József Attila-i intellektualitás ugyanakkor igen konkrét, a munkásosztály, a dolgozó tö­megek életének érzékletesen kivetített filo­zófiai tartalma. Ladányinál a munkáskör­nyezet, a munkásélet igen elvontan jelenik meg, legtöbbször megelégszik szimbolikus kifejezésekkel.” .. égre bődülő külvárosok jönnek elém, mint kormos bivalyok”, írja másutt pedig: „..gyárak bivalybikái áll­nak fekete szalagokkal szarvukon . . . overal­­los gáztartályok guggolnak” s „az égbolt öntőcsarnokában nyersvas sugarakkal mos­sa a nap a jövő kormos kirakatait.” Önma­gukban eredeti, ötletes képek ezek. Ladányi a világ valamennyi jelenségét, még a tárgya­kat is élő elevenségben láttatja, megszemé­lyesíti, de ezek nem helyettesíthetik a mun­kásélet megélésének, érzelmi és gondolati ki­­fejezésének teljességét. Ez pedig annál fontosabb lenne, mert Ladányi egyéni életében is olyan forduló­hoz ért — miként ezt költeményei bizonyít­ják — ahol az eszmélet és költői magatartás külső környezete, tartó erőssége is átalakul­ni látszik. Ladányi számára ma már nem menedék a falu, idill pedig sohasem is volt. Beköszöntő szép verse, az Ó szülőföld fájdal­mas melankólia, búcsúzás is egyben a falutól, mely a szekerektől felvert utakat, a kutyák elnyújtott énekét és a puszták szagát tereli a költő felé, hogy ,. . . majd a város dzsunge­lében eltévedt ebként kóboroljak és keserű szájjal rágjam emlékeimet.” Ladányi után nem terelgetnek emlékei „melegbundájú áhítat-nyájakat”, belenézett ő a falusi fuva­ros pengetésnyi kemény kegyetlenséggel vil­logó szemébe, s beszélgetett telepesekkel, akik „ennének Dózsa Györgyből”, s meg­nyugvással és elégtétellel mondja ki: ,, A domboldalról letéptük a mezsgye szöges­drótját s most majd a lelkekről is lekerül.” De Ladányi már csak látogatóba jár a faluba elszerette őt az „Egyetlen Város”, ,, aki csillagot gyújt nekünk, hatalmas kulisszá­kat épít körénk, édes kalandokkal etet”. S ugyanakkor úgy látszik, nem otthona még egészen a Város sem, e „lsigyulladt kőkarom” s főleg nem elégedett Ladányi azzal a szel­lemmel, amely a város levegőjét élteti.

Next