Kortárs, 1962. január-június (6. évfolyam, 1-6. szám)

1962 / 5. szám - FÓRUM - Nyers Rezső: Válasz Kodály Zoltánnak

És még erkölcsi haszna sem volt. Külföldre került zenészeink jobbára simán beolvadtak a befogadó országba. Nem úgy, mint az olaszok, akik bárhova kerül­nek, olaszok maradnak, s életük vége felé többnyire hazavándorolnak, vagy kere­setüket hazaküldik, mint régen az amerikás magyarok. Zenei műveletlenségünk tehát már eddig is rengeteg pénzébe került az ország­nak, és kerül ezentúl is, ha nem változtatunk rajta. Ha ilyen távlatból nézzük a most kibocsátott általános iskolai tantervet, ke­serűen kell megállapítanunk, hogy nem halad előre, az eddigi állapotot rögzíti. Hiába rendeznek ifjúsági hangversenyeket, ha nem tanítják meg az ifjúságot hallani. Egy másik pénzügyi vonatkozású hír járja mostanában. Le akarják szállítani a szellemi munka védettségét a szerző halála után 50 évről 25 évre. Kereskedelmi kirendeltségeink nagy szorgalommal dolgoznak, hogy beilleszkedjünk Európa, sőt az egész világ üzleti forgalmának vérkeringésébe. A védettség idejét leszállítani annyi lenne, mint kilépni belőle. Rendkívül kellemetlen benyomást tenne a hosz­­szabb védettségű államokra. Csak azt gondolhatnák, hogy ingyen akarunk élős­­ködni az ő szellemi termékeiken. Mint ahogy nem is más az alapja, célja: nem akarunk külföldre jogdíjakat fizetni. Arról nem is szólva, hogy bizonyosan meg­találnák a retorzió módját. Szellemi háztartásunk mai szervezettsége, tervgazdál­kodásunk kezünkbe adja, hogy annyit fizessünk a külföldnek, amennyit akarunk. A kormányzat jóváhagyása nélkül nem lehet lefordítani, kiadni idegen művet, színdarabot. Ha valami ránk nézve is fontos mű jelenik meg külföldön, arra ne sajnáljuk a pénzt. Közömbös műveket, bestsellereket pedig ne fordítsunk. Azzal csak a magunk irodalmától vonjuk el az olvasókat. Végül az az érv, hogy az így „megtakarított” pénzzel élő íróinkat lehet majd jobban segélyezni, tájékozott pénzügyi szakemberek szerint merő illúzió. És meny­nyiben jogos az a feltevés, hogy jogdíjmérlegünk örökre passzív lesz? (Már ma is alig igaz?) Hát nem remélhető, hogy születnek itt még olyan tehetségek, akiknek művei külföldön is kelendők lesznek? Az egész művésztársadalom tiltakozik ilyen pesszimizmus ellen, és szeretnék hinni, hogy Miniszter Úr sem osztja. Ezekre óhajtottam szíves figyelmét felhívni. Teljes tisztelettel: 1962. március 25. KODÁLY ZOLTÁN VÁLASZ KODÁLY ZOLTÁNNAK Tisztelt Tanár Úr! Figyelemmel olvastam hozzám intézett levelét. Mint a Magyar Népköztársaság Kormányának tagja, a levélben említett problémákat, gondokat a magaménak is érzem. Úgy vélem a magyar kultúra, azon belül a zenei kultúra előmozdításának érdeke azt kívánja, hogy a kormány és a magyar értelmiség együttesen, a kölcsö­nös bizalom alapján, összhangban tevékenykedjenek. Kétségtelen, hogy az össz­hang megvalósítását egyes esetekben a nyílt levél útján is elérhetjük. Egyetértek önnel abban, hogy szóvá teszi zenei közműveltségünk viszonylagos elmaradottságát. Azzal is egyet kell értenem, hogy ostorozza — néha már szinte „bibliai haraggal” — a könnyűzene terén bőségesen fellelhető ízléstelenségeket. (Bár szerintem a könnyűzene nem azonosítható az ízléstelenséggel, sőt még talán a zenei igénytelenséggel sem.) Úgy érzem, joggal hívja fel levelében a figyelmet a zenei kulturálatlanságból eredő — még anyagi vonatkozásokban is kitapintható — nemzeti kárra. Ha már levelével „az ön utcájába csalt”, engedje meg, hogy véleményt mondjak mindennapi munkámmal nem közvetlenül kapcsolatos kérdésekben

Next