Kortárs, 1965. január-június (9. évfolyam, 1-6. szám)
1965 / 1. szám
Januári számunktól a Lírai Múzeumot irodalmunk húsz év óta eltávozott jelentős alakjai emlékének szenteljük. A felszabadulás 20. évfordulójának esztendejében így idézzük fel emléküket s munkásságunkat, időrendben egymás után, ahogy eltávoztak közülünk. NAGY ZOLTÁN (1884—1945) A két világháború közötti irodalom kulturált, finom, hangulatokban gazdag lírikusa volt. Életműve a nyugatosokra nagyrészt jellemző versnyelven szól, kifejezéskincse leginkább a Tóth Árpádéval rokonítható. Költészete egy anyagilag szűkös, de erősen szellemi lét ízeit hordozza. A csendes szavak poétája ő, erőteljes politikai kiállásig sosem jut el, de a növekedő fasizmus árnyékában a maga halk módján ő is protestál az egyetemes humanizmus nevében, s bizalommal fordul a jövő felé. Helyét, rangját a magyar irodalomban ő maga határozza meg: „Ha van füled, halld hangtalan beszédem. Mindegy mi voltam, voltam az, ami, Egy hang voltam az Isten énekében, És kár lett volna el nem hangzani.”