Kortárs, 1967. január-június (11. évfolyam, 1-6. szám)
1967 / 5. szám - Bónis Ferenc: Kodály Zoltán emlékezete
alkotásait, a Háry Jánost s főként a Székely fonót ő maga „kollektív műveknek” nevezte, melyekben a „symphoneta” ■— egy régi zeneelméleti meghatározás szerint a meglevő dallamhoz többszólamú kíséretet író muzsikus — „csak társszerző, afféle Homérosz”. „... tudom, hogy jók a szereplők dalai — mondotta a Háry bemutatója idején. Egytől-egyig a néphagyományból valók... Gyöngyszemek, csak a foglalatuk enyém. Igyekeztem,, hogy méltó legyen hozzájuk.” Ám épp a Háry bizonyítja, hogy milyen nagy volt Kodály, mint „afféle Homérosz”, mint hagyománytöredékek hatalmas művé kovácsolója. Az igaz, hogy az egyszólamú népdalokat míves szimfonikus foglalatba helyezte, de ennél sokkal többet is tett. Olyasmire vállalkozott a zenével, amire a szó, a szöveg ereje kevésnek bizonyult. Mert a Háry szövegkönyve szórakoztat, zenéje azonban a művészet legmagasabb régióiba emel. Ha a zene szól, Háry füstös ivószobájának falai a végtelenbe tágulnak s a hősbe három lélek költözik. Vitéz huszár vagy nagyotmondó obsitos — de ő maga a nép is, a nép erejének, találékonyságának, jövendőbe vetett hitének, meseszövő fantáziájának megtestesítője. És a mű legfontosabb pillanataiban azonosul a zeneszerzővel is, ő mondja ki Kodály eltökéltségének és feladatvállalásának szavát: „Nagyabonyban csak két két torony látszik / De Majlandban harminckettő látszik. / Inkább nézem az abonyi kettőt, / Mint Majlandban azt a harminckettőt”. Kodály így jellemezte Háryt: „maga az életre kelt magyar mesetermő fantázia”. E néhány szót elmondhatta volna ars poeticának is. Álmai nemcsak a múltat költötték újjá. Megálmodta a jövőt is és erejének javát csakhamar az álom valóra váltásának szentelte. Az egészséges zenei élet csak biztos alapokon nyugodhat, ezért fordult az ifjúság felé, ezért áldozta idejét, figyelmét, tudását évtizedeken át az ifjúság zenei nevelésére. Aligha van a földnek még egy olyan országa, melyben a legnagyobb zeneszerző írta volna a kisiskolások zenei ABC-jét, vagy az óvodás „kisemberek” dalait, ő persze alkotóereje teljében, világhíre csúcsán sem tekintette ezt luxusnak vagy áldozatnak. Pillanatig sem habozott, hogy mit írjon meg előbb: a Menuhinnak ígért hegedűversenyt, vagy egy sorozat új iskolai énekgyakorlatot. S ez talán életének legnagyobb hőstette. „ ... Sohasem fogom sajnálni az időt, amely így nagyobb művek írására elveszett. Úgy érzem, ezáltal ugyanolyan hasznos munkát végeztem a közösségnek, mintha további szimfonikus műveket írtam volna.” A nevéhez fűződő általános zeneoktatási módszer valóban világhírre emelte a magyar zenepedagógiát s ahol alkalmazták, ott elérte célját. Kodály joggal mondhatta egyik utolsó beszédében, hogy egész életében alapköveket rakott le. Mint tudós, pontos volt a végletekig. Bámulatos emlékező tehetségének hála, hihetetlen tárgyi tudást halmozott fel agysejtjeiben. Távolinak tetsző jelenségek összefüggéseit senki nem látta meg és tárta fel nála nagyobb biztonsággal. Pontosság és tömörség jellemezte írásait is. Klasszikus veretű prózájában nyoma sincs a jelzők olykor divatos túlburjánzásának. Szavai súlyát nem kell „mérlegelni”: hiteles mértékkel adagolta a szavakat, nem mondva sem többet, sem kevesebbet a kelleténél. Magas korára is megőrizte testi és szellemi frisseségét. Éveinek száma egy ízben döbbentett csak meg, amikor szóvátette, hogy nem sikerült visszaszereznie kéziratos kompozícióinak egyik füzetét, melyet úgy hatvanöt éve adott kölcsön valakinek. Komponált, írt, terveket szőtt, irányította a Magyar Népzene Tárának szerkesztési munkálatait, szinte végső percéig. Mint a nagy prófétának, neki is megadatott, hogy megpillantsa az ígéret földjét, az általános műveltség és közjó birodalmát, mely felé két emberöltőn át vezette népét. ('Báni,i Claiene. — 689 — 2 Kortárs