Kortárs, 1967. január-június (11. évfolyam, 1-6. szám)

1967 / 5. szám - Külföldi mesterek Kodály Zoltánról

Kodály szokásos szerénységével azt felelte, hogy amennyiben támad valamilyen jó zenei gondolata, szívesen megírja a kért művet. Azt válaszoltam: Biztos vagyok benne, hogy ez a jó ötlet megszületik, ő pedig végül elfogadta a megbízatást. Az el­múlt hetekben írtam egy levelet a Mesternek és arra kértem, hogy minél előbb írja meg művét, mert szeretném azt időben szétküldeni a világ minden részébe, a ver­senyre jelentkező kórusoknak. Sajnos, erre nem kerülhetett többé sor. Ezt a kórus­művet más zeneszerzőnek kell immár megírnia, bemutatóját azonban Kodály Zoltán emlékének fogjuk szentelni. (Benjamin­­Butten (Anglia): Nagyszerű ember távozott el tőlünk. Nemcsak nagy muzsikus volt, hanem nagy ember is, mai ember. Ezalatt nem valamiféle divatos mai zeneszerzőt értek. Kodály merőben más volt, s ami azt illeti, fölötte állott ennek. Olyan ember volt, aki meg­értette a mai életet, benne élt, sohasem kerülte meg a problémákat, hanem meg­küzdött velük és győzedelmeskedett felettük, és képes volt arra is, hogy megtalálja a megoldást,­­ amelyek azután szinte megváltoztatták gondolkodásmódunkat is. Hosszú élet adatott meg neki, de életének utolsó pillanatáig megőrizte frisseségét és nagyszerű szellemi képességeit. Tavaly ősszel találkoztam vele Budapesten, s akkor is olyan élénk és érdeklődő volt, mint mindenkor. A zenei oktatásról beszélt, meg Ansermet akkoriban napvi­lágot látott könyvéről, amely a tudomány és a zene kapcsolatát elemezte, szóba került Schubert „Téli utazás”-dalciklusa, sőt még az is, hogy miképpen reagál a mai városi fiatalság a népdalokra. Kodály ismerte a mai zene problémáit, s nehéz elhinni, hogy nincs többé körünkben. De mily óriási hagyatékot, örökséget hagyott ránk! Páratlan szépségű kórusműveket, a Psalmus Hungaricust, színpadi alkotásokat, amelyek ma is állandóan műsoron szerepelnek, s emellett kitűnő kamarazenekari darabokat is. Számomra azonban talán gyermekkarainak gyűjteménye a legkedvesebb. E darabok eredetisége, nemes egyszerűsége és gazdasága megkapó. Mindnyájan tanulhatunk belőlük, hangzásuk szépségéből, friss elevenségükből. A hallgató önkéntelenül is Kodály szavaira gondol: „Senki se túlságos nagy arra, hogy a kicsinyeknek írjon — sőt igyekeznie kell, hogy elég nagy legyen rá!” Nemcsak ezeket a különleges miniatúrákat, e gyermekeknek írt mesterműveket hagyta ránk, hanem átdolgozta és újratervezte zenei oktatásukat is. Új szolfézs­rendszert dolgozott ki, új alapokra helyezte az énektanítást. A zenei neveléssel kap­csolatos erőfeszítéseinek egyik eredménye, hogy jelenleg több mint 80 magyar isko­lában — s ezalatt nem a zenei iskolákat értem —, minden nap van énekóra. Az órá­kat kiváló magyar pedagógusok tartják, magam is meggyőződtem erről budapesti látogatásaim idején. Sokan közülünk sohasem fogják elfelejteni azokat a boldog napokat, amelyeket két évvel ezelőtt az aldeburghi fesztiválon Kodály Zoltánnal és fiatal feleségével tölthettünk. Rajtuk kívül vendégünk volt még a budapesti Kodály kórus is, akik a Mester kórusműveit énekelték. Szavainkkal, tekintetünkkel újra meg újra kife­jeztük Kodálynak, hogy milyen sokat köszönhetünk neki, s hogy mennyire szeretjük. Ő azonban szelíden elhárította a dicséreteket és a munkával foglalkozott: részt vett a kórus próbáján, fiatal muzsikusokkal találkozott, tanácsot adott — fáradhatatlanul. S most, ezekben a szomorú napokban mély részvétünket küldjük özvegyének, tanítványainak és kollégáinak, átérezvén az őket ért nagy veszteséget.

Next