Kortárs, 1967. július-december (11. évfolyam, 7-12. szám)

1967 / 7. szám - Hegedüs András: Realitás és szükségszerűség (tanulmány)

HEGEDŰS ANDRÁS Realitás és szükségszerűség A szocialista társadalom „önbírálata”,­­ mint realitás és mint szükségszerűség „ ... a polgári gazdaság, csak akkor jutott el a feudális, antik, keleti gazdaság megértéséhez, amikor a polgári társadalom ön­bírálata megkezdődött. Amíg a polgári gazdaság mitologizáló mó­don nem azonosította magát tisztán az elmúlttal, bírálata a korábbi, nevezetesen a feudális társadalomról — amellyel még közvetlenül kellett küzdenie — ahhoz a bírálathoz hasonlított, amelyet a kereszténység a pogányságon, vagy akár a protestan­tizmus a katolicizmuson gyakorolt.”* Az európai szocializmusban bekövetkezett változások jellegéről Az európai szocialista országokban az elmúlt alig másfél évtizedben a tár­sadalmi életnek úgyszólván minden területén — a gazdasági élettől a kulturáli­sig — mélyreható változások történtek. A szocializmus fejlődésének új vonásai­ban — amelyek oly sok vitára és talán még több félreértésre adtak és adnak alkalmat —, minden sokféleségük ellenére is található valami közös sajátosság. Ez mint lényegi ok az új társadalmi jelenségeket, amelyek sokszor nagyon is ellentmondásosnak tűnnek, egységbe fogja és ezzel a szocializmus napjainkban bekövetkező fejlődése megértésének kulcsául is szolgál. A változások mozgató­rugója és igazi funkciója egyszerűen érthetetlen ma­rad számunkra, ha nem ismerjük fel, illetve ha nem fogadjuk el tényként azt, hogy az európai szocialista társadalmak­­— ha nem is egyidőben és ha nem is egyenlő mértékben — de elérkeztek vagy elérkezőben vannak ezek társadalmi­gazdasági alakulat érettségüknek szebbé válásuknak ahhoz a fokához, amikor e társadalomnak belső analízise — Marx szavaival élve — „önbírálata” történel­mileg nemcsak lehetővé, hanem egyben szükségszerűvé is vált. Ennek a ma még korántsem lezáródott társadalmi folyamatnak a végső ered­ményeként egyszer s mindenkorra meghaladottá válik majd az az állapot, ami­kor a „belső” azonosulás a szocializmussal a mindenkori, az adott formák vé­delmét követelte meg a „külső” — s nem egyszer fegyverek támogatta — kriti­kával szemben. Közel már az az idő, amikor ez egyértelműen apologetikává válik — s objektív funkcióját tekintve — nem annyira a társadalmi haladás szocialista útja iránti elkötelezettségnek, mint inkább a társadalmi fejlődés so­rán már meghaladottá vált formák fennmaradásához fűződő partikuláris ér­dekek makacs védelmezésének lesz a kifejezője. * Marx—Engels Művei, 13. k. Bp. Kossuth, 165. 171. old. 1011 — 1*

Next