Kortárs, 1968. január-június (12. évfolyam, 1-6. szám)
1968 / 6. szám - NAPLÓ - Szabolcsi Bence: Kodály és a hegyek
Századunk elűzte a költőket. Vagy sarokba parancsolta. A kétezerkétszáz éves hajsza — hogy a költőknek nincs helyük, még a bölcselők inasaiként sem, a köztársaságban — mára kulminált és hozott fura gazdagsággal a hajszoloknak győzelmet, a hajszoltaknak elégtételt; mindenhova pedig keserű termést. Mert kik is kerültek szembe egymással? Jellemezzük udvariasan. Azok, akik minden kérdést, rögtön, dölyfösen, a megoldhatóság oldaláról néztek. S azok, akik mertek nézni kérdést a megoldhatatlanság felől is; az alázatosok, a türelmesek. Hátrafülelve a múltba, honnan kapjuk az első nekünk — felnőtteknek — való válaszokat az emberi sorsról? Semmi kétség, a görög tájakról. S kik mondják ezeket a válaszokat s az emberi közlés milyen eszközeivel mondják? Költők mondják, a tragédiák nyelvén. S mit mondanak vajon a költők azon a sajátos nyelvükön, amely a bölcselőknek a gondolatközlési módjától oly távoli, hogy már-már idegen? Illetve, mi érkezik vajon el hozzánk ebből a sajátos válaszból a több mint két évezrednek azon a hangzavarán át, amely hovatovább egyenrangúvá keveri számunkra a filozófusok intarikácsát, az egyházatyák pulpitusverését (persze Lutherét is), a dervis-gajdot, a sámán-dobot (nem csak, mint gyógyító, hanem mint érvelő eszközt), de Mozart miséit és még fülhallgatós rádiónk napi hírmagyarázatait is? Mit mondanak a kitessékelt költők? Hogy szállj mégis szembe. Hogy uralkodik bár a halál, nincs igaza, úgy értve, hogy nem az ő oldalán van az igazság, sem a szépség, sem a logika. Ránk törhet szörny tüneteivel az öregség. Előőrseivel a halál. Mind a farkasfalka, kiszabadult őrültek háza, eszement diákbanda, részeg bakatársaság. Tűrd, ahogy illik, röhejük alatt is másra mosolyogva. Bármily képtelenül hangzik, ne fogadd el a halált. A megtestesült képtelenséget. SZABOLCSI BENCE Kodály és a hegyek Kodály Zoltán és felesége, Emma asszony, 1910 nyarán, egybekelésüket követőleg, először — néhány hónapig — a hűvösvölgyi Tündér-szikla tetején épült kis házak egyikében laktak; innen költöztek át a rózsadombi Áldás utca 11. számú házba, annak második emeletét elfoglaló négyszobás lakásba. A ház mögött kert terült el, hosszúkás, keskeny kert, részben gyümölcsös, ahol Kodály az elkövetkező években szívesen pihent, olvasott, dolgozott vagy kerti munkát végzett; szomszédja a huszas években Harsányi Kálmán volt, a költő, aki olykor Kodályhoz hasonlóan, széles kertészkalapban, szandálban, nyári sportöltözetben foglalatoskodott a szomszédos kert fái között a maga palántáival. Ebben a házban laktak Kodályék tizennégy esztendeig, az Andrássy útra való átköltözésükig. Alattuk a házban 1920 táján rendőr-őrszoba működött. — Abban a ház mögötti kertben mutatott be Kodály Bartók Bélának, 1922-ben; ott ismerkedtem meg Tóth Aladárral is, aki — miközben mindhárman a kert füvén tanyáztunk — épp egy német nyelvű enciklopédia számára készült tanulmányát olvasta fel Kodálynak. És innen indultunk nagy hűvösvölgyi sétáinkra is, Kodállyal és Emma asszonnyal. Mert a kert nem is volt olyan fontos, fontosabb volt a hegyvidék, a budai dombok, a Gugger útja, a ferenchegyi fenyves, a józsefhegyi kilátó, meg a hűvösvölgyi Oroszlán-szikla, a Hármashatárhegy, a Kecskehegy (mely önkényesen — 952 )