Kortárs, 1991. július-december (35. évfolyam, 7-12. szám)
1991 / 9. szám - Illyés Gyula: Naplójegyzetek, 1978
be a terasz iménti édes napsütéséből. Ebéd után dideregve vonom még a felöltőmet is magamra az ágyon. Négykor le a tengerpartra, bevásárolni hazai ajándékokat. Vissza — fölnézve a völgyből a Saint Jeannet fölötti csúcs (a Baou) már tiszta fekete felhőgomolyban. Rögtön ráomlik a falura. * Nizza legnagyobb ABC-áruháza, vásárcsarnok-kiterjedésű, messze a városon kívül van, itt lehet már csak parkolni. Minden van, olcsóbban, mint Párizsban. (Nizza mindig olcsó város volt a kisembereknek?) Még egy pár cipő az unokának, a szívós női válogatás, tárgyalás után. És még három (most már kis formátumú) dosszié, ötletes gumirögzítővel. S újabb adat: évtizedek idegromlását nem enyhíti egyhamar (most már nyilván soha) a mégoly simogatóan békés környezet sem. A „villanylámpa bolhacsípése” után az összeomláskészség következő adata. Bent a meleg levetette velem a pulóvert. Flóra épp fizetett, a baszk sapkát s a sálat a mellettem ülő Véronique térdére tettem. Ők aztán az élelmiszerosztályba mentek (már útravalókért), én meg a könyvosztályba. Hirtelen szinte fizikai szúrás a szívbe: nem maradt ott a gyermekcipőknél a baszk sapka? Visszamentem, a pihenőpadon már mások ültek. De ha elveszett is a baszk sapka? Egy-két lépés, hogy másikért vegyek elő pénzt a tárcámból. A rövidzárlat csak jó egy óra múlva ért (úgy-ahogy) véget, amikor a kijárat megbeszélt helyén összetalálkoztunk, és első türelmetlen kérdésemre Véronique azt felelte (mosolyogva, mert tán zsugoriságnak vélte az izgatottságom alapját): — Tessék, tedd föl. * Hét után Gachot-éknál. A csöndességével (s szép pálmafájával) kicsiny (de így is nagypolgárian szép) utcában tágas szobáival és jó festményeivel, válogatottan értékes bútoraival megnyugtatóan csöndes lakásban rögtön hazai lárma, hangos ölelkezés és — noha most Georges is velünk van — a viszontlátás magyar üdvrivalgásai. Francois még jobban beszél magyarul, mint annak idején, 1924-től 1949-ig Magyarországon (beleértve Ozorát, sőt Gyánt-pusztát is). S mi megnyugtatóbb, kedvderítőbb egy hiú írónak, mint a tizenöt éves viszontlátás első mondataiban a legújabb művének a dicsérete. Az a mostani vers az Új írás e havi számában! „Európában, de Amerikában sem írtak manapság olyat!” „És a kozmoszban?!” „Iréné olvasta, berontva adta a kezembe, olvassam el nyomban.” Mit mível erre a hála? Azt a képet veti ki az emlékezet fényképtárából, amikor az esti pinceszeren, a Tükörcsös présháza előtti malomkőre is föllebbentette Iréne-t az egyik fiatal gazdatiszt (Apáthy Géza?), s ott forgatta ozorai gyorscsárdásba. Iréné arra emlékszik, mintha egy véka rántott csirkét rakott volna ki testvérnéném a pince előtti kis terasz másik asztalára. A présház homlokán hosszú papírszalagon: Loyez les bienvenus. Ozorán senki sem értett franciául, öcséim Tamásiba mentek át, az ottani patikussegéd szótározta össze a szöveget. Jancsi a saját anyja nevét sem tudta helyesen kiejteni, kimondta az e-t, az s-t is az Odette Trinquecostes-ban. Hazatérőben Diemer kocsijának dudája elromlott, váltva hajoltunk ki az ablakon, hogy a klaxont a saját hangunkkal pótoljuk. Másnap Gyánton a két Klárit (vasárnap volt) a mezőkövesdi summáslányok beöltöztették a népviseleti ruháikba. Megvannak még a fényképek is — „igen, a nyárra »átrendezett« istállóban éltek, úgy, ahogy a Ceux des Poustaban leírtad.” Aztán a pesti emlékek. Francois kiutasítása Pestről, csaknem az egész francia szellemi kolóniával együtt a Rajk-per idején. (Mert „hamis” nyilatkozatot adott.) Most itt, Nizzában tanít (az egyetemen franciát) Csécsy Magda is. De már későn volna telefonon értesíteni, mindnyájan sajnáljuk.