Kortárs, 2000. január-június (44. évfolyam, 1-6. szám)
2000 / 1. szám - Baji Lázár Imre: Mária-felejtés
. A Korán rejtjeles párhuzamot támaszt Hágár és Mária között is, amikor az áldott állapotú Máriát jeleníti meg, aki egy távoli helyre vonul el szülni. Távol az emberektől, de Istenhez közel, hiszen megszólítja újra őt az Úr, és szenvedéseit az Úr által támasztott forrás és a datolyafa érett gyümölcsei enyhítik. A népek, nemzetek ősanyái közötti közösség, lám, a szövegben így sodródik össze. Ha Mária és az Árpád-ház eredetmítoszába foglalt magyar ősanya, Emese között keresünk párhuzamot, akkor sem követünk el szentségsértést. Itt a gyakran galamb képében ábrázolt Szentlélek helyett a Szent Sólyom érkezik, és támaszt Emese ágyékából folyamot, dicső fejedelmeket. De ha arra gondolunk, hogy az Árpád-ház adta a legtöbb királyi szentet, és ami írásunk tekintetében még fontosabb, a legtöbb szentté avatott asszonyt, akkor analógiánk talán már nem is olyan kihívó. Ha az etnikus ősanya archetípus is ott sejlik az egyetemes megváltót hordozó és megszülő asszony alakja mögött, akkor joggal élhetünk a gyanúperrel, hogy a Máriát érő támadások valójában e mögöttes tartományt célozzák a törzsies reszentimentalizmus nehézkedésének foglyaként. Ami persze nem feltétlenül jelent vallási vagy etnikus keretet, lehet az a nemi kulturális identitás, a „gender” övezete vagy a szektás spiritualizmus elszakadási szükséglete, hiszen az évezred végén Mária éppúgy célponttá vált a kelta-újpogány Anya Istenség újraélesztésére felesküdött feminista spiritualizmus számára, mint a Hit Gyülekezete, a karizmatikus vallási fanatizmus militáns pünkösdkultusza esetében. De lehet bármi is a rejtett indíték, a veszteség azonos. Mária és a hívek a szakrális figyelem egyoldalú visszavonásának áldozatává válnak. Ám színes a Máriát eszméik jelvényeként választók köre is. Éppúgy zászlajukra tűzték radikális jobboldaliak, a venezuelai kontrák, mint a vallási feminizmus képviselői vagy a felgyorsult társadalmi változások veszteséglistáját felmérő konzervatívok, akik a reklám/popvilág szajhakultuszával szemben antiszexszimbólumként állítják elénk. A feminizmus megosztottságára utal az is, hogy személyében egyes feminista vélekedések patriarchokrata cselvetésként a nőiség csonkítását látták, Simone de Beauvoir egyenesen a maszkulinitás végső győzelmét látja a szent fia előtt térdeplő anya képében. Ezzel szemben a feminista teológia Máriában a szexizmustól, az alávetéstől, a dominanciától és a megosztottságtól mentes emberi lényeget láttatja. Talán ama Constantinnak a szoláris és agrárkultuszokat befogadó mediterrán szinkretizmusa, ha tetszik, rejtett multikulturális szelleme néz farkasszemet egy ótestamentumi talapzatán szilárdan álló, szigorú, féltékeny és az első parancsolatba foglalt kirekesztő hűséggel. Mint egy millenniummal később, mikor a reformáció nyomán Északon az Ótestamentum féltékeny istene kerül szembe az antikvitással átitatott, hegyen túli (ultramontán) déli keresztény világ Máriát is befogadó panteonjával. Más magyarázatot sejtet, ha úgy látjuk, hogy a hagyományszövet szűk és tág egyszerre a mindig purista modernségnek. Vagy talán ízlésbeli a megosztottság: egyik oldalon a tarka, vásárias, búcsújárós profán szertartástér, a másikon a kánonhű szövegértelmezés hermeneutikai szigora. Esetleg a jogászi szöveghűség és törvényi aszketizmus az egyik oldalon, és a szertartás, misztikuméhség, élményigény korántsem restriktív kódja a másikon? Vagy saját spirituális történetünket átvilágítva találhatunk nagyon profán mozgatókra. A misztikus részvétel helyett a „body politic” kórélettanára. Ami magyarázhatja, hogy a korábban Mária iránt fogékony, szakrálisan is lovagias nemzeti lelkületet épp a Habsburg-érdekű ellenreformáció erőszakos Mária-kultuszának csapdája csonkítaná meg? A kétfejű sas által túszul ejtett Patróna megszabadítását ideológiai béklyók gátolnák? Bármi mozgatja is e drámát, a történeti lélek mélyén az anima és az animus szembesül, egyik oldalon az Anya oltalmának élménye, a másikon az Atyával való közvetlen beszéd méltósága.