Kortárs, 2010. július-december (54. évfolyam, 7-12. szám)
2010 / 7-8. szám - Albert Pál: Adlocutio – („körülírás”; „átforgatás”)
megfontolás), utóbb, főként a külhoni témakörben, illetve az idegen nyelvű publikációk alján polgári nevünkkel (Sipos Gyula) jegyzetten, noha ezt sem személyiségcserére, doppelgänger-játékossággal, csak nagyon közönséges gyakorlati okokból. (így például Quintette Hongrois című kis füzetünk élén [Kortárs, 1999].) Az egyszerű megélhetést sokáig nagy keggyel és ajándékként biztosító SZER velünk, témakörünkben semminő cenzúrát nem alkalmazott, a rádiós műsorok jellegével mindössze terjedelmi öntőformát kínált, s persze több igényt a jelenre, mint a megemlékező múltra, többet a prózai (értekező vagy elbeszélő) művekre, mint a költészetre. írásban, szóban jószerivel azonos modorunk adottságával (átkával?) az egykor, javarészt lustaságból nyomtatásba nem került rádiós szövegeken, melyek most a törzsanyagot bővítik, csak egy-két napi hivatkozást kellett kigyomlálni, „deiktikát” módosítani; véleményeken, ítéleteken viszont semmit sem változtattunk, nyugodtan hagyva jóvá jómagunk egykoriját; a kötetben csupán egyetlen korai dolgozat van, mely akkor sem fejezte ki pontosan gondolatunkat, de hát egy atyai megrendelőnek illett a kedvében járni, az ő holtával még kevésbé bánjuk. Tematikus és terjedelmi rádiós megszorítás? Ez is magyarázza, hogy egy-két említést nem számítva nincsenek itt a kötetben éppen azok a nagyságok, kikkel kora serdülőkorunk óta együtt élünk: Montaigne és Proust, Rabelais, Stendhal és Flaubert, Hölderlin és Keats, Dante, Tolsztoj és Joyce, de még Beckett sem kellőképp, holott neki majdnem minden sorát olvastuk, de hát a tremendum is, a non sum dignus, s tudva persze az elfuserált filoszra is fenyegetőn ránehezedő szekunder irodalom súlyát. A színházi tájékoztatónak dolga valamivel könnyebb volt, mert ama fényes emberöltőnek nagyjai, az újító rendezők sora, Strehlertől Ronconiig, Grotowskitól Kantorig és Lupáig, Peter Brooktól és Peter Steintől Grüberig, Chéreau-tól Vitézig szemléletét leginkább a klasszikusok újraértelmezésével igyekezett érvényesíteni, s így, oldalazva, csak találkozhattunk mi is Aiszkhülosszal és Shakespeare-rel, Goldonival és Marivaux-val, Kleisttel, Claudellal és Pirandellóval. A kötetbe ládáink halmazából mintegy mutatóba fölvett képzőművészeti házi feladatok is majdnem mind kapcsolatban állnak az irodalommal, s nem szükségszerűen a lélek mélyebb preferenciáinak tükrözései, de hát „szakmailag” hogyan mondhattunk volna bármi eredetit, civil boldogság-epifániáit megfogalmazni pedig még Diderot-nak vagy Stendhalnak sem nagyon sikerült, hogyan pihegett bár az egyik, föl-fölkiáltozva ujjongott a másik. A libidó sorolás-kényszerének mégis nehéz ellenállni, emberfia ilyenkor a tapintatlanságig kivetkőzik magából. Hogy mit is jelenthetett Róma felé menet mindig meg-megállni Arezzóban, ülni, álldogálni Piero előtt a San Francescóban; Toledóban, a Santo Tomé setétjében szinte részt venni Orgaz gróf temetésén; szürke, esős napon a hágai Mauritshuisban a vermeeri Delft látképén keresgélni, Proust nyomán, ama „kis sárga védőfedést”; egy útlevél letétjére kikérni a Rijksmuseum print-szobájában Hercules Seghers erdeti lapjait, s rettegni, hogy akár csak leheletünkkel károsítjuk a különleges technikával készült kis műremekek felületét; addig, amíg az újra elszegényedő csóró Milánóba betehette lábát, egy Milan-Inter előtta San