Kortárs, 2018. július-december (62. évfolyam, 7-12. szám)

2018 / 7-8. szám - Marafkó László: Szálka

40 MARAFKÓ LÁSZLÓ (1­996) Budapest MARAFKO LÁSZLÓ Szálka Sebészet. Betonvasba zuhant munkás hordágyon, postás kutyaharapás miatt, kenyérszeletelő sebezte háziasszony, motorbalesetes fiatal fickó. Pár órája barkácsolás közben hirtelen ujjbegyébe lövellő fájdalom. A vér­­buggyanásból körömmel ki a szálka, a hegye viszont beleszakadt. A seb kör­nyékét mintha egy kis pumpa duzzasztaná, lüktet, s a szúrás helyén sárgás váladék. Apjának egyszer a fúrószár szétrobbant a túl kemény acélban, a munka­darab megpördült, s mire leállította a gépet, egy szilánk beleállt a kézfejébe. Kiszedték, ám a kötéscserék után, pár nap múlva észrevett egy kis sötét fol­tot a bőre alatt, pár centire a sérüléstől. Kitapintotta, a parányi fémdarabka el­­ugrott, mint egy játékos porc. Nem akart betegállományba menni, csak figyel­te: nem fájt, nem vándorolt, betokosodott. Megszokta. A fúrógép „bélyege". Évek, évtizedek múlva, meg-megtapogatva már odatartozónak érezte. Gye­rekkorában ő is végigsimíthatta a dudort. Utoljára lopva, a kórházi ágyánál, a behunyt szemmel fekvő test paplanon nyugvó kézfején. Negyvenévesen sem volt könnyű visszanyelnie a könnyeit. Zotyó sebe viszont elmérgedt. Kipróbálták, milyen mezítláb. Az aszfalt jó meleg volt, néha égetett. Zotyó belelépett egy ócska deszkába, orvos szedte ki a szálkát, de utána még hetekig bicegett. Miért utánozta őket, a csóróbbakat? A folyópartról jövet, ha behívta a többieket, anyja zsíros kenyereket kent­­ utoljára mindig neki. A saját fiának. Egy perc alatt befalták a vastag szelete­ket. Este anyu közömbösen: „A fotyó gyerek a Kőhalmi­ Kunért?" „Ja." „Andris, hányszor mondjam, hogy nincs ja, válaszolj normálisan. Hát az egy arisztok­rata!" Az „öreg Kun", ahogy maguk közt hívták Zoli apját, szikár alak, nyáron fura, vászon rövidnadrágban. A társbérletükbe bezsúfolt régi, súlyos bútoraik is mások, mint náluk az egyetlen szoba szedett-vedett, innen-onnan ajándé­kozott berendezése. „Irodakukac" - bökte ki a letolásra, mert egyszer azt hal­lotta, hogy az „öreg Kun" könyvelőként dolgozik. „Bezzeg negyvenöt előtt..." - s anyu elharapta a mondatot. Az ötvenes évek elején a fene tudta, milyen volt az „öreg Kun" mint arisztokrata. Hajjaj, az csak pár év múlva, a középiskolá­ban derült ki. Keserű íz a torkában... Mindig a váratlan izgalomtól. Gyerekként a teájába beleesett egy tabletta, pedig csak felet szabadott volna bevenni. A forró ital már oldani kezdte, ezért kikapta a kanállal az összezsugorodott, lágy olvadékot, le­nyelte, a feloldódott másik felét meg zutta a lefolyóba. A nagy kapkodásban a garatban megakadt a puha golyócska, keserű íze még órákig érződött. Évtize­dek után ugyanez a kaparás, amikor Hefti levelét megkapta, Hefferre a vezeték­nevéből meg a nagy orráról ragadt rá a csúfneve. A szülővárosukból írt, hogy kint volt az „öreg Kun" temetésén. Találkozott Zotyóval is, aki még a hetvenes években megpattant Svájcba. „A sírnál mondták, hogy az »öreg Kun« negyven­öt előtt a kémelhárítás vezetője volt." Ők csak azt tudták, hogy Zotyó apja kato­natiszt volt, aztán negyvennégyben a megszálló németek letartóztatták, de a koncentrációs táborból a háború után szerencsésen hazajutott. „Ne higgy, magyar, a németnek" - ezt mondogatta, ha néha elsétált a pus­mogó csoportjuk mellett. Hol vannak itt németek? Itt a felszabadító szovjet KORTARS 2018 / 07-08

Next