Kortárs, 2018. július-december (62. évfolyam, 7-12. szám)
2018 / 7-8. szám - Marafkó László: Szálka
40 MARAFKÓ LÁSZLÓ (1996) Budapest MARAFKO LÁSZLÓ Szálka Sebészet. Betonvasba zuhant munkás hordágyon, postás kutyaharapás miatt, kenyérszeletelő sebezte háziasszony, motorbalesetes fiatal fickó. Pár órája barkácsolás közben hirtelen ujjbegyébe lövellő fájdalom. A vérbuggyanásból körömmel ki a szálka, a hegye viszont beleszakadt. A seb környékét mintha egy kis pumpa duzzasztaná, lüktet, s a szúrás helyén sárgás váladék. Apjának egyszer a fúrószár szétrobbant a túl kemény acélban, a munkadarab megpördült, s mire leállította a gépet, egy szilánk beleállt a kézfejébe. Kiszedték, ám a kötéscserék után, pár nap múlva észrevett egy kis sötét foltot a bőre alatt, pár centire a sérüléstől. Kitapintotta, a parányi fémdarabka elugrott, mint egy játékos porc. Nem akart betegállományba menni, csak figyelte: nem fájt, nem vándorolt, betokosodott. Megszokta. A fúrógép „bélyege". Évek, évtizedek múlva, meg-megtapogatva már odatartozónak érezte. Gyerekkorában ő is végigsimíthatta a dudort. Utoljára lopva, a kórházi ágyánál, a behunyt szemmel fekvő test paplanon nyugvó kézfején. Negyvenévesen sem volt könnyű visszanyelnie a könnyeit. Zotyó sebe viszont elmérgedt. Kipróbálták, milyen mezítláb. Az aszfalt jó meleg volt, néha égetett. Zotyó belelépett egy ócska deszkába, orvos szedte ki a szálkát, de utána még hetekig bicegett. Miért utánozta őket, a csóróbbakat? A folyópartról jövet, ha behívta a többieket, anyja zsíros kenyereket kent utoljára mindig neki. A saját fiának. Egy perc alatt befalták a vastag szeleteket. Este anyu közömbösen: „A fotyó gyerek a Kőhalmi Kunért?" „Ja." „Andris, hányszor mondjam, hogy nincs ja, válaszolj normálisan. Hát az egy arisztokrata!" Az „öreg Kun", ahogy maguk közt hívták Zoli apját, szikár alak, nyáron fura, vászon rövidnadrágban. A társbérletükbe bezsúfolt régi, súlyos bútoraik is mások, mint náluk az egyetlen szoba szedett-vedett, innen-onnan ajándékozott berendezése. „Irodakukac" - bökte ki a letolásra, mert egyszer azt hallotta, hogy az „öreg Kun" könyvelőként dolgozik. „Bezzeg negyvenöt előtt..." - s anyu elharapta a mondatot. Az ötvenes évek elején a fene tudta, milyen volt az „öreg Kun" mint arisztokrata. Hajjaj, az csak pár év múlva, a középiskolában derült ki. Keserű íz a torkában... Mindig a váratlan izgalomtól. Gyerekként a teájába beleesett egy tabletta, pedig csak felet szabadott volna bevenni. A forró ital már oldani kezdte, ezért kikapta a kanállal az összezsugorodott, lágy olvadékot, lenyelte, a feloldódott másik felét meg zutta a lefolyóba. A nagy kapkodásban a garatban megakadt a puha golyócska, keserű íze még órákig érződött. Évtizedek után ugyanez a kaparás, amikor Hefti levelét megkapta, Hefferre a vezetéknevéből meg a nagy orráról ragadt rá a csúfneve. A szülővárosukból írt, hogy kint volt az „öreg Kun" temetésén. Találkozott Zotyóval is, aki még a hetvenes években megpattant Svájcba. „A sírnál mondták, hogy az »öreg Kun« negyvenöt előtt a kémelhárítás vezetője volt." Ők csak azt tudták, hogy Zotyó apja katonatiszt volt, aztán negyvennégyben a megszálló németek letartóztatták, de a koncentrációs táborból a háború után szerencsésen hazajutott. „Ne higgy, magyar, a németnek" - ezt mondogatta, ha néha elsétált a pusmogó csoportjuk mellett. Hol vannak itt németek? Itt a felszabadító szovjet KORTARS 2018 / 07-08