Korunk Évkönyv, 1983-84
Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb. Ő az, ki a szürke tengeren átkel, a téli viharban örvénylő habokon, s Gaiát, a magasztos istennőt, zaklatja a meg-megújulót évről évre az imbolygó ekevassal, fölszántva lovával a földet. Szárnyas madarak könnyűszívi népére, az erdő vadjaira készíti a hurkot, a sósvizű tengerben lakozó halakat hálóval fogja meg a férfi, ki ésszel él. Szolgáivá tette okos leleménnyel a hegyek meg a rétek állatait, a lobogóhajú paripának és a bikának nyakába vetette igáját.