Korunk Szava, 1935 (5. évfolyam, 1-17. szám)
1935-01-01 / 1. szám
4 HÍVÓ SZÓVAL fordult a magyarság felé Kolr Milos a csehszlovák köztársaság budapesti követe. Tudjuk, hogy egy felelős diplomata nem kezd egyéni akciókat s így Kolr Milos által a csehszlovák kormány beszélt. Ez az ajánlkozás bizonyára sokakat meglepett, mert nem első eset, hogy tett nem jár a nyomában a szép szónak. Mégis úgy kell nézni ezt a nyilatkozatot, mint a jövő egy biztatóbb jelét. Kisebbségeink védelme ma a legfontosabb s ha másként nem, hát áldozatok árán is meg kell védenünk őket. A magyar katolikusok ebből az alkalomból várakozással néznek a cseh és szlovák vezető katolikus körök állásfoglalása felé, kiknek síkra kell szállniok az igazságért, íme ismét egy próbalehetőség, hogyan tud érvényesülni a katolikusok igazságérzete. Várjuk, hogy a soviniszta politika itt is és ott is katolikus részen alábbhagy s reméljük, hogy a prágai érsektől a besztercebányai püspökig tettekkel követik Kolr szavait. A magyar fiatal katolikusok ezt remélik. BELÜGYMINISZTERI RENDELET alapján lajstromozzák a kultúrelőadások tárgyát képező színdarabokat, ha valamelyik a lajstromba nem volna felvéve, az előadást csak külön engedély alapján lehet megtartani. Bizonyára tiszteletreméltó a szándék, mégis felette bántó az eset, mert amit példának okáért rendfőnökök, püspökök jónak elismertek, amit a szakirodalom irodalmi értékűnek ismer, azt bizonyára nem a miniszter, de egy sokkal alantasabb közeg, legjobb esetben egy szolgabíró vagy egy miniszteri titkár bírálja majd felül a miniszter nevében csekély tudással más szempontok szerint. Nem jól van ez így. Senki sem akar kibújni a felelősség alól. Nem a felelősség érvényesítése ellen lehet kifogásunk, mert feleljen mindenki azért, amit tesz. Az egyház mint egész, minden rend, minden egyházmegye, sőt egyházközség is valóban felelős. Hatásköre mindegyiknek autonóm természetes jogkör. A szakszerűséget kétségbe vonni nem lehet. A kicsinyes ellenőrzés viszont felesleges aktagyártás, sérelmes megalázás, autonóm ügybe indokolatlan beavatkozás. Amennyiben konkrét esetben panasz merül fel az előadások tartalma iránt, joga és kötelessége lehet az állami szerveknek felhívni az egyházi hatóság figyelmét és intézkedését kérni. Úgy lesz jó, ha mindegyik fél hatóság marad a maga jog- és hatáskörében és nem szánt bele a másik határába. JAMANDI ROMÁN MINISZTER múltkoriban a következőket mondotta a bukaresti parlamentben: „Nem szabad elfelejtenünk, hogy Romániában négymillió kisebbség él. Ezek az ország egyik-másik vidékén tökéletes történelmi folytonosságban jelentkeznek és minden tekintetben ugyanazon a síkon állanak az állampolgári jogok szempontjából, mint mi. Hivatalos állami politikát folytatni négymillió ember ellen, akiknek óriási többségével szemben a legkisebb mértékben sem lehet az illojalitás vádját emelni, lehetetlenség. Ezek a kisebbségek a mi államunkban fontos szerepet töltenek be gazdasági és társadalmi tekintetben s ha az államhűség szempontjából nem hagynak kívánnivalót, akkor nem lehet őket erőszakos politika áldozatává tenni. Négymillió kisebbség mellett 14 millió román él ebben az országban, akik idegen uralom alatt megőrizték nyelvüket, vallásukat. Nem hihető, hogy most amikor a sorsunkat szabadsággal irányítva vehetünk részt a közéletben, okunk legyen kétségbeesni nemzeti életünk jövője miatt.“ Két hét múlva a román miniszterelnök megcáfolni látszott kollégája békülékeny szavait kolozsvári beszédében. Mi e két beszéd között, más összefüggést látunk, mint amilyent általában felfedezni vélnek. Valóban rájöttek arra, hogy erőszakkal semmire se mennek, hogy egy népet sem lehet kiírtani, de kezeik gúzsba vannak kötve. Minden országban éveken-évtizedeken keresztül izgatták a „nemzeti közvéleményt", felszabadították az elemeket s most a Zauberlehrling módjára *— tanácstalanok. Középeurópában ma már az a legnagyobb probléma hogyan csináljanak rendet, a végsőkig felbőszített nép — ellenére . . . AZ ACTIO CATHOLICA ÚJÉVI FIGYELMÉBE. A vidéki intelligencia által alkotott szellemi fronton két sötét szakadék ásít elnyelőn az új élet hullámaira. Lelkiekben a vallási tudatlanság, szellemiekben a disznótoros mentalitás. Ha az A. C. meg akarja vetni a jövendő élet alapjait, ezt a két szakadékot föltétlenül tömje be. 1. Nemrégiben egy hindu bölcselő járt nálunk s Miskolcon egy interjút kérőnek azt a kijelentést tette: „Az tűnik föl nekem legjobban, hogy Európában az emberek úgy hevernek a kereszténységben, mint a kavics a vízben“. Az emberek nem élik át azt, amit nem nagyon ismernek. A legutóbbi katolikus nagygyűlésen ki is adták a jelszót, hogy a világiak tanuljanak teológiát s ma már tanulnak is az egyetemen. Jó, de mi lesz a perifériákon morajló nagy tömeggel, a vidéki kis városok intellektueljeivel, akikre ez a szó, hogy dogma, úgy hat mint valami tompa tárgynak a zuhanása? Nagyon sok köztük a megkeresztelt pogány. Mit lehetne itt tenni? Zalaegerszegen megoldották a problémát. Minden őszön az intelligencia számára teológiai kurzust rendeznek. Névre szóló meghívó, belépti díj nincs, idegen előadók. — Jó teológusok. — Igen, erre vigyázni. Ne díszszónokokat állítsunk a pódiumra. Az egyszeri így állt ki: „Általában a kereszténységről.“ Pozitív kérdést elővenni. Az is nagy baj, ha az előadó gyilkos analízisbe kezd vagy zűrzavart hagy maga után, mint valami ámokfutó filozófus. Tessék egy igazságot világosan közölni és az élettel szintézisbe hozni. Ne felejtsük, hogy a világi ember szaktudást keres, de nem szaktudást áhít, hanem élni akar és észszerűen hinni ... 2. A vidéki intelligencia arra van ítélve, hogy szellemi tespedésbe vesszen. Nem furcsa ez? Pedig az ifjúság, a 28-asok ennek a halál szakadékos partjain tántorgó századnak már ízig-vérig gyermekei, lelkük tele van feszültséggel, mondanivalóval és a mai ifjúság öntudatában nagy izzó problémadarabokban veti magát fölszínre ez a tisztulni akaró kor. Nos és hol tárgyalják meg ezeket? A múlt század elején ringatták az elektrotechnika bölcsőjét s Európa valósággal megérezte, hogy sorsa ezzel van eljegyezve, mert valóságos tömegpszichózissá lett az elektromos kísérletezés. A urak boros üveg mellett társaságban leydeni palackokat sütögettek és gramafon helyett foncsorozott kerékkel szikráztattak. A mai Európa lelkének is megvan a maga értékes indulata: a szociális töprengés. S hol van még vidéki kisvárosokban az előadói asztal, ahol ezeket a feszültségeket sürgetik ki, ahol a vidéki intellektuelek is löknének egyet a jövőn az eszmék tisztázásával? Valami akadémikus tömörülésre volna szükség, amelyik hozzásimulhatna az A. C-hoz. Nem is volna nehéz az elindulás. Ha 12 ember akad, már elég is. Ahol az A. C. egyházi elnöke nem ér rá, vagy nem érti a mai idők jelét, ott alakítják meg a fiatalok maguk s bejelentik, hogy az A. C. kultúrszakosztályhoz kívánnak csatlakozni, így nem kell új alapszabály és miniszteri engedély. Aztán dolgozzanak maguk, nem kell félni, hogy világgá szaladnak a dogmákkal. Közéjük áll valamelyik fiatal káplán és egyik szellemi meghatározója lesz az iránynak. Legjobb olyan szervezetet adni, hogy a tagok aktíve kapcsolódjanak be. Mondjuk állandó a titkár, de az elnök minden gyűlésen más s így mindenki egynek érzi magát az egyesülettel. Az előadó mindig megbeszéli valakivel az előadás anyagát és az illető vitát provokál. Néha aztán lehet parfümmel lelocsolt nyilvános gyűlést is tartani. Mezőkövesd: Dr. KISS ISTVÁN.