Korunk, 1934. január-június (9. évfolyam, 1-6. szám)
1934 / 1. szám - Sándor Pál: Az amerikai fasizmus formája
4 Sándor Pál: Az amerikai fasizmus formája ■sitse, — nem kell, helyesebben nem szabadt, nincsen módjában, hogy önnönmagára bízza a munkaképtelenség, öregség, betegség esetére való biztosítást. Elvégzi ezt helyette a „társadalom“, amely gondoskodik egyébként a többi „szociálpolitikai vívmányokról“ is, mint plaz Amalgamated Cooperative Apartments, a lakásépítő szövetkezet, vagy a The Amalgamated Investors, amely nem engedi, hogy a megtakarított munkásdollárok „lelkiismeretlen“ bankok vagy vállalkozók kezére jusson. (L. H. Dubreuil: Arbeiter in USA, 282. o.) Ami pedig a nyereségrészesedést illeti, annak elterjedtségéről, változatos formáiról, valamint a béren kívüli egyéb kedvezményekről, minden amerikai szociális problémákkal foglalkozó könyvben bőven olvashatunk. Ennek a „Profishare System“-nek az értékéről az amerikai kapitalisták nincsenek egyformán meggyőződve, de abban egység uralkodik, hogy annak igazi célja „a munkássággal való együttműködés.“ (W. Müller: Soziale und technische Wirtschaftsführung in Amerika, 83. 1.) Ez a nyereségrészesedési rendszer azonban szintecsak a kezdetnek tekinthető ahhoz, hogy a kapitalista a munkást érdekeltté tegye a vállalatánál. Ilyen kezdeti eszközei számosak vannak, melyekről az angol híres Moseley-bizottság, amely amerikai gyárakban tett tapasztalatairól részletes jelentésben számol be, nem győz, elég elragadtatással írni. Kezdve azon, hogy az amerikai munkásszámára az üzem szubjektív kellemességekről (fürdőkád, tus, ventillátor, saját asztalfiók stb.) gondoskodik (viszont az objektív kellemetlenségeket, mint a védőeszközök hiánya, a munkahelyek túlzsúfoltsága, hogy az újabb racionalizálást, vívmányokat, a Taylorizmust, Fordizmust ne is említsük, — a jelentés még alig veszi észre) — folytatva azon, hogy az amerikai gyáros akkordbérnél nem szállítja le mindjárt az alapbért, mihelyt a munkás minden megfeszített erejét latbavetve, nagyobb keresetre tesz szert a szokottnál, mint az európai gyárakban. (L. Lombati: I. m. 131. o.), hogy ezáltal is ébrentartsa benne a munkateljesítmény fokozására irányuló törekvést és a business-szellemet. Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a munkások részéről tett javaslatok az üzemi munka megjavítására külön jutalomban részesít- tetnek (Müller, I. m. 91. o.), sőt mindenütt találkozunk az üzemi tanács intézményével is, amelynek mibenléte és feladatköre aszerint változik, „amint azt a vállalkozó megszabja“ (u. a. 97. o.) Ez az „ipari demokrácia" azonban nem volna teljes, ha csak egyes üzemek munká- isainak saját munkáltatójukhoz való viszonyára vonatkoznék. Amit azonban láthatunk az egyes üzemekben kicsiben, ugyanaz: tapasztal- í ható az egész gazdaságban az üzemi munkásság és a munkáltatói csoportok között nagyban. „Együttműködés harc helyett“ — adja ki a jelszót a Baltimore and Ohio vasutak „tanácsadó“ mérnöke Otto S. Beyer jr. (L. Taylor Society Bulletinjében, 1926. II.), aki ugyan elmélletben újat nem mond, de mégis jelentősége van abban, hogy nem a munkásság „vívmányaként“, hanem munkáltatói megbízásból valósítja meg „kooperációs tervét“. Az elméleti elsőség a szakszervezeti vezéreket illeti, elsősorban John Mitchell-t, a híres bányászvezért és Samuel Gompers-t, az American Federation of Labour megalapítóját és vezérét, akit nem jelle-mezhetett volna jobban életrajzírója dr. Hermann Lufft (Samuel Gompers: Arbeiterschaft und Volksgemeinschaft in den Vereinigten Staaten von Amerika, 7. o.), mint avval, hogy őt halálakor a „modern Egyesült Államok nagy építőmesterének“ nevezi el, „aki a muníkásságot, mint teljesjogú részt illesztette az amerikai nemzettestbe“. E két munkásvezér írásaiban megtaláljuk az összes érveket, amelyekt