Korunk, 1935. január-június (10. évfolyam, 1-6. szám)
1935 / 1. szám - Bölöni György: Hétszilvafa árnyékában (Ady Endre osztálygyökerei)
4 Bölöni György: Ady Endre osztály gyökerei ignézzük évszázadokra visszamenőleg e két megye tisztviselőinek, tehát „urainak“ névsorát a máig élő és a magyar impérium fennállásáig a megyei életben szereplő családok között, az alispánok, főjegyzők, szolgabirák, sőt megyei esküdtek soraiban egyetlen Adyt sem találunk. Az Adyak tehát sohasem voltak vármegyei kiskirályok, megyei hatalmasságok és nem sorolhatók a szokásos uralkodó nemesi osztályba. Olyan hétszilvafások ők, akiket csak akkor vettek észre igazán, amikor megyei tisztújításoknál fogdosták a voksokat vagy amikor képviselőválasztások alkalmával a kortesek seregszemlét tartanak és felvonultatják a mezei hadakat. A megyei urak élete előttük folyik le, de abban ők nem vesznek részt, nem tényezők, csak nézők, akik a statiszta szerepet játszik. De éppen ezért, mert közfunkciókat nem viseltek és a korpusz turiszszal nem tömték a fejüket, családjuk mindig rá volt szorulva, hogy minden tagja a saját élelmességével teremtsen exisztenciát magának az apaianyai ágról esetleg rájuk maradt kis földecskék mellé. Ady emlékében úgy éltek az Ady-ősök, hogy kedvelték a bort, az asszonyos kalandokat, a könnyebb és vidámabb életet és inkább szerettek földet veszejteni, mint vagyont szerezni. Ady Endre apja, Ady Lőrinc sem valami régi, nemesi Ady-birtokon gazdálkodik Érmindszenten, hanem azon a negyven és néhány holdon, amit felesége, Ady Endre édesanyja, Pásztor Mária, Kabay Gábor nevelőapjától kapott és örökölt. Sőt Ady Endre nádfedeles, földes szülőháza sem Ady-ház, hanem Kabay birtok. A kurtanemes Adyakat — Ady Endre szerencséjére — semmiképpen sem lehet az uralkodó osztály tulajdonságaival teleaggatni. Hiszen ők csiszárkodó szántóvetők, kupec kisbirtokosok, akiknek életfelfogása és észjárása nem sokkal távolodik el a módosabb földtáró parasztétól. A bocskoros nemes, ahogy szegényedik és paraszti sorsba visszahull, érzi paraszti származásának emlékeit, minthogy a jobbágyfelszabadítás után az elszegényedett nemes is őrizte hajdani osztályuralmának emlékét. Én sokszor beszélgettem bocskoros, gatyás falusiakkal, akik panaszkodtak, hogy: „mégsem tette jól az a Kossuth, hogy felszabadította a parasztot“; elszegényedett „cidevant“-ok voltak. Ha az Ady-ősök nem csiszárkodó birtokosok, akkor apai és anyai ágon zsoltáros könyvet és bibliát forgató református papok. És bizony, ezek egy költőnek százszor alkalmasabb ősapák, mintha megyei vicispánok volnának. De a régi Magyarországon a vidéki életben a megyei hivatal jelentette az igazi hatalmat és méltóságot — még az állami hivataloknál is különben. És így nem csoda, ha a kisföldű és bibliás Adyakat is ez a vármegyei közéleti uralmi vágy fűtötte. Ady Lőrinc — Ady sokszor megírta s apja is sokszor elmesélte — szolgabirót szeretett volna csinálni fiából, hogy a család keserűségét, félrecsúszottságát Ady Endre szolgabiró voltával megváltsa és a megyei életben uralkodó rangra s hatalomra tegyen szert. Bármennyire lemosolyogható kívánság is harminc-negyven év távlatából az Ady Lőrincé, benne volt abban a dinasztia alapítók álma. Ady Lőrinc szolgabírós kívánságát a család osztályhelyzete magyarázta és ez megfejti Ady Endre egész lényét. Amint a földhöz jutott, meggazdagodott parasztból lesz a zsíros paraszt, a kulák, úgy lett a kisemmizett, de egyszer hatalomra került kurtanemesből a megyei oligarchia. Az ellenforradalmi Magyarország története igen kézzelfoghatóan mutatja meg ezt, mert az ellenforradalmi korszak a hivatalokból kiszorult, jórészt nemesi származású édes középosztály új honfoglalása. A földnélküli parasztban mérhetetlenné nő a földéhség, a kisnemesnél kielégíthetetlenné a hatalmi vágy. Hiszen ő emeli szavazatával állásokba az erősebb középosztálybelieket, a felette álló urakat és ő.