Korunk, 1937. január-június (12. évfolyam, 1-6. szám)
1937 / 1. szám - Barta Lajos: A magyarországi parasztirodalom csődje
2 Barta Lajos: A magyarországi parasztirodalom csődjé hez való felrohanás áll elő az emberiségben, így aztán két különböző logikának a martaléka lett az emberi világ. Egy fölfelé és egy lefelé nyilaló logika martaléka, mely logikák elfutamodnak egymástól és miután az emberiség egész terjedelmét, történelmét és végzetét megkerülték: a ■parasztforradalmakban találkoztak, találkoznak, csaptak és csapnak egymásba. Ez így volt minden országában, minden népénél e kontinensnek és elkerülhetetlen mindenütt, ahol ez a két logika még nem talált valamely kiegyenlítődést. A magyar világ századaiból ez a két logika két pontban izzik át hozzánk a múlt függönye mögül: az uralkodó és elnyomó feudalizmus viszszaizzó pontja: Werbőczy, a parasztvilág visszaizzó pontja: Dózsa. Két máig is ki nem egyenlített logika. És minden magyar parasztirodalom értelme és értéke azon múlik, hogy hol áll: a Werbőczy, vagy a Dózsa izzásából táplálkozik-e, vagy elvész valami bizonytalan félségben a kettő között. Mert minden igazi irodalom célja, hogy valamit meg akar oldani: hozzá akar járulni a társadalmi, emberiségi komplexumnak feloldásához. Az ember és az emberiség nem éli a maga természetes életét és a modern társadalmiság nem más, mint a komplexumokká nyomorított emberek öszszességének vad káoszban fetrengő komplexum-társadalma. Aki hó e szörnyű világtorzultságban nem e komplexumokba hasít bele, folytathatja az ember ősi kedvét abban, hogy szeret mesélni, de csak mesélő marad a felelősségek, a tettek ijesztő idején és területén. Aki belép Ady költészetébe, rendkívül magas feszültségű árammezőbe lépett. És ez a feszültség nem pillanatnyi, de állandó. Ady egész költészete ezeken a hihetetlen magas feszültségű áram-mezőkön játszódik le, és e hatalmas áramiság alól senki sem vonhatja ki magát. Még akkor is ilyen Ady, amikor az őskajántól a damaszkuszi útra zuhan alá és jeremiádákban töri szét magát. E tüneményes feszültségű áram-mező széttört darabjai, még ekkor is öblös rengést és valami rom átszott köveiből sugárzó hőséget lehelnek magukból. Az a magyar parasztirodalom, mely korszerű akart és akar és tud lenni, igy van tele a századokból fölizzó pontnak, a dózsai feszültségnek a magas áramiságával. Nem abban áll ez, hogy valaki egyszer, vagy többször leírja Dózsa nevét. Nem is valamely ilyen, vagy olyan hatásos visszamutatásban Dózsa felé! De abban, hogy valamely korszerű és ezért szociális parasztirodalom belső logikája ugyanaz, mint amely Dózsával az izzó vastróni megdicsőültséghez jutott. A paraszt kapcsolása a további, a fölötte levő társadalomhoz: ez a Dózsa—Werbőczy-feszültség. Nem szavak és írásjelek ezek! Ez az írásnak egy eleme, egy belső lélekvése, egy külön magyar társadalmi hormonnedvekkel való átitatottsága, egy külön vegyi égéssel való befuttatottsága. Ezt lehet csinálni így, ezt lehet csinálni úgy. Embere, mestere, témája váltogatja. Csak egy módon nem lehet: a parasztvilágnak abban a látszólagos kozmikus kiegyenlítődöttségben, kikerekítettségben való meghagyásával, melyet magyar parasztirodalmunk művel. Helytállni a parasztirodalomban annyit jelent, mint kitépni a parasztvilágot látszólagos kozmikus befejezettségéből. Ez a kozmikus befejezettségi látszat iszonyú varázslat és meghatározza az írót, aki hagyja magát. A nép, az a tömeg, az a sokrétegű, a sárral és annak termő erejével vesződő osztály, melyet elhibázott gyűjtő névvel ma is általánosságban parasztnak nevezünk, kint él a mindenségbe ágyazva a nagy ég alatt. De a gyűjtő név már nem áll helyt. Ennek a tömegnek a felső, jómódú rétege: a nagygazda (kulák) és a kisgazda, mint többé-kevésbé