Korunk, 1937. július-december (12. évfolyam, 7-12. szám)
1937 / 7-8. szám - Szabó Ervin: A középkori parasztforradalmak és az 1437. évi felkelés
Érdekes azonban, hogy egy kiküldött pápai inquisitornak, marchiai Jakabnak néhány évi működése elegendő volt, hogy a magyar hasszitizmust is nyomon követő parasztforradalomból minden vallásos elemet kiküszöböljön. Fontosságában alig túlbecsülhető sajátossága ez a magyar népies mozgalmaknak, hogy bennük a korszerű vallásos reformmozgalmaknak csak leszűrt alapja, a gazdasági és szociális követelések játszanak szerepet, ellenben a vallásiak mindannyiszor, ha tettre kerül a dolog, teljesen háttérbe szorulnak. Megfigyelhetjük ezt az összes magyar parasztmozgalmakban. S szinte bizonyosnak vehetjük, hogy az az új vallásreformációs áramlat, amely az Alföld magyar népében ma mind erősebb gyökeret ver, a nazarenizmus sem fog magas hullámokat verni, hanem azon túlnyomóan gazdasági és társadalmi irányt, a szocialisztikus földmívesmozgalmat készíti elő és abba megy át.» Az a két fönnmaradt szerződés, amelyet az 14374 fölkelés folyamán urak és parasztok egymással kötöttek, ha bizonyára nem is teljesen hű tükre a harcos felek hangulatának, annyit kétségtelenné tesz, hogy az erdélyi magyar jobbágyság közvetlenül csak a főpapok és az urak zsarolása ellen támadott. Minden oka megvolt rá. A nagy királyok, akiknek szivét történetíróink léptennyomon a jobbágyságért dobogtatják, folyton fokozzák terheit. Lajos, hogy hódító harcai számára a nemességet, de különösen a főurakat a hadra képessé tegye. 1351-ben törvényileg elrendeli, hgy a jobbágy nemcsak az egyháznak tartozik termése egytizedével, hanem földesurának is egy kilenceddel. Az 1397-i országgyűlés tovább megy a terhek fokozásában. Lajos még azt hagyta meg szigorúan, hogy úgy a tizedet, mint a kilencedet természetben kötelesek elfogadni. Zsigmond alatt törvénybe megy, hogy az egyháziak a fél dézsmát, sőt egyéb egyházi jövedelmeket is, pénzben is behajthassák. S hogy miképpen élt az egyház már akkor ezzel a jogával, mutatja ugyanezen törvény záradéka, mely szerint a papok ne merészkedjenek egyházi átokkal kikényszeríteni a parasztoktól a készpénzfizetést. Meglátjuk még, hogy ez nem volt a nemesség részéről indokolatlan évszabály. Az 14374 forradalom egyáltalán tanulságos példája annak, mekkora volt az egyház hatalma ebben a korban; oly nagy, hogy a pápa világos rendelkezése ellenére a nemességet is megadóztatta. A kisnemesség ezért igen nagy számban csatlakozott a parasztfölkeléshez, melynek sikerét kezdetben ezen elem részvétele és a gazdagabb nemességnek az egyházzal való viszálya nagyon elősegítette. Mihelyt azonban a veszély nagy lett, az egyház engedett és a hűtlen nemességgel karöltve verte le a forradalmat. Az adóztatás mellett, melyet más módon is folyton fokoztak és amelyhez hozzá kell még számítani a jobbágy katonáskodási kötelezettségét, szabadköltözködési jogának folytonos csorbítása bántotta leginkább a jobbágyságot. Az 14064 országgyűlésen azt rendelték, hogy csak akkor szabad a jobbágynak elköltöznie, ha a földbért és más szokott tartozásait megfizette; továbbá, ha földesura semminemű tettel nem vádolná és bűnösnek nem találná. De hát mikor rótta le a jobbágy százféle tartozását, és ha megfizette, vájjon mikor nem találta földesura bűnösnek, ha nem akarta, hogy elköltözzék? Viszont a földesurak minden úton-módon édesgették magukhoz a mások jobbágyait, de a szökevényt régi ura bosszújától megmenteni kevesen tudták vagy akarták. Ilyen állapotok közt valóban csak gyújtó szikra kellett, hogy az elégedetlenség lángra lobbanjon. Zsigmond uralkodásának utolsó évei bőven szolgáltatták a gyújtóanyagot. 1433-ban, hogy császárrá koronáztatása költségeit fedezhesse, rossz pénzzel árasztotta el az országot, végtelenül megnehezítvén ezzel a jobbágy helyzetét, kitől a papok jó pénzen követelték a dézsmát. Ugyanekkor, 1434-35-ben, szabályozták a telekkatonaságot, olyformán, hogy minden 33 jobbágy után egy jól fölfegyverzett lovas állíttassék ki. Ezzel új elem került a hűbéri hadseregbe és kétségtelen, hogy ezek a nem pusztán alkalmilag