Korunk, 1939. január-június (14. évfolyam, 1-6. szám)
1939 / 1. szám - Remenyik Zsigmond: Chilei közjáték
ség volt, a falak mellett mennyezetig futó állványokkal, egy villanyzongorával és körbefutó pultokkal az állványok előtt. A zereműkereskedés voltaképpeni tulajdonosa egy olasz fűszerkereskedő volt, Droget ebben a zenei vállalkozásban csak, mint társ, csarki mint művészeti vezető és tanácsadó szerepelt. Droget szívesen megtűrt bennünket a kereskedésben, de este, ha jött kis apró lábain, virzsima szivarral szájában a fűszeres, pucolnunk kellett mindannyiunknak. Mentünk is egymásután, ha messzire nem is, de legalább a közeli sarokig, ahonnan figyelve lestük a fűszeres távozását, hogy utána újból visszatérjünk a zeneműkereskedésbe. Távolról sem éreztük hontalanságunkat, még szegénységünket is alig, egyszerűen fel sem ért hozzánk .az olasz fűszeres semmibevevő pillantása, lekicsinylő szájpittyesztése és utálkozó vállrángatása. E hivatottságot éreztünk magunkban, nem kevesebbet és jelentéktelenebbet, mint hogy írásainkkal, festményeinkkel és zeneműveinkkel megváltjuk a kitűnő Chiléiket, sőt mi több, az összes latin-amerikaikat, sőt az egész világot. Életem egyik legderűsebb, legfelelőtlenebb és leggondtalanabb korszakát éltem ezekben a hetekben, itt Valparaisóban, e szegény ifjak baráti társaságában, hegyeik, erdők, vizeik, kijátszott szállásadónők, csempészek, hegyoldalba szorult rablók, vándorló színészek és aggódó menyasszonyok között. Szegénységem távolról sem tűnt fel baráti társaságomban, kalandos voltam sem, nyugtalanságom sem különösebbképpen, hisz’akiknek társaságában éltem, éppen olyan szegények, nyugtalanok és kalandosak voltak, mint voltam én magam. Drogét, a zeneműkereskedő sötét üzletével ,növényevő fanatizmusával éppen olyan gyanútkeltő csodabogárnak számított elfogulatlan és az élet sodrából kikerült szemlélő előtt, mint számítottam én, állandó, kényszeredett csalafintaságaimmal, vagy számított a gyümölcskereskedő Rogier, a versíró Julie Walton, a festő Brumário, a rajzoló Того, a propagandista Smirnov, a kóbor színésznő Mária Lefebre, vagy Agrella, az amarkista, csavargó költő. E nyugtalan csoport életét távolról sem merev és hajlíthatatlan szabályok irányították, e csoport úgy egészében, mint tagjainak egyéni és egymástól függetleníthetetlen életében egy ősi szabad törvény bűvöletében és tiszteletében élt, ha urbánus keretekközött is általánosságban, de mégis a rend megvetésében és a szabványoskeretek semmibevevésében. Nem kívánok ismétlésekbe esni, hisz e korszak kereteit egy nemrégibenközzéadott dolgozatomban már felvázoltam, „Agrella emléke“ című közleményemben, ha ugyan valaki tudomást szerzett próbálkozásomról. Ma sem mondhatnék e széles sodrású, az élet lényegét olyannyira sejtető korszakról egyebet, mint amit mondtam és ahogy mondtam e szerény dolgozatomban. Ma is csak dicsérni tudom e kort, dédelgetni és rá kedvesen emlékezni, mint ami legalább annyira közel vezetett a fontoskodás megvetéséhez, mint ahogy távolított a pedantériától és a nehézkességtől. Meg ma is érzem számban a fügék izét, amit nehezebb napokban barátaim társaságában táplálékul magamhoz vettem, még ma is hallom gondterhes szállásadók aggodalmas figyelmeztetéseit és érdeklődését, hogy mikor fizetem meg a hosszú idő óta kilátásba helyezett lakbért. Még ma is hallom a szél sürítését, ami ezekben a télutói hónapokban a kikötő raktáraiig csapkodta a sós vizet, még ma is hallom Agrella vidám és hányiveti hangját, ahogy egy kis kifőzésben mesél, mesél. Még ma is látom magam, Brumá-