Korunk, 1939. július-december (14. évfolyam, 7-12. szám)
1939-08-01 / 7-8. szám - Csehi Gyula: Az ancien régime utolsó évtizedei
578 Csehi Gyula*: Az Ancien Régime utolsó évtizedei Fizetség ellenében ebédet kértem a paraszttól. Lefölözött tejet és durva kenyeret adott és azt mondta, hogy nincsen más élelmiszere. Élvezettel ittam a tejet és ettem a kenyeret, szalmástól, mindenestől. De ez nem volt elegendő a magamfajta kimerült embernek. A paraszt fürkészve figyelte viselkedésemet és végül is úgy találta, hogy éhségem valódisága bizonyítéka szavaim őszinteségének. Azt mondta: látja, hogy becsületes, jó fiatalember vagyok, alá nem azért jött, hogy kikémlelje és elárulja, felnyitott egy rejtett csapóajtót a konyha mellett és pár pillanat, múlva szép búzakenyérrel, megkezdett, de igen étvágygerjesztő sonkával és toprosüveggel tért vissza. Ez utóbbi láttán őszintébben örvendtem, mint a többién együttvéve. Jó rántottát is sütött s én mindebből olyan ebédet csaptam, melyhez foghatót csak vándorlegény ismerhet. Amikor fizetésre került a sor, a paraszt újból nyugtalanná és félénkké vált, nem akarta pénzemet elfogadni és nagy zavarral tolta el magától kezemet. A legfurcsább az volt, hogy el sem tudtam képzelni, mitől fél olyan nagyon. Végre megoldódott a rejtély: egész testében remegve ejtette ki ezeket a szavakat: adóhivatalnok, végrehajtó. Elmondta, hogy borát az italadó miatt rejtegeti, kenyerét a fejadó miatt s tönkre jutna, ha megtudák, hogy nem fenyegeti éhhalál. Mindaz, amit nekem ezekről a dolgokról elmondott és amiről eddig nem is hallottam, soha el nem múló benyomást keltett bennem. Ez volt a csirája annak a gyűlöletnek, amit később a nép sanyargattatása és sanyargató szívemben keltettek. Ez a különben jómódúember neta merte megenni azt a kenyeret, amit homloka verítékével szerzett és csak úgy menekülhetett ,meg az anyagi romlástól, ha a körülötte uralkodó nyomor külső jeleit színlelte. Felháborodottan és megilletődve hagytam el házát és sorsát fájlalva ennek a szép vidéknek, amelyet a természet csak azért halmozott el ajándékaival, s hogy azok barbár adóbérlők martalékává legyenek“. (Rousseau: Confessions L. [EV.) Érthető, hogy ilyenformán még a parasztságnak viszonylag jobb anyagi körülmények között élő része is kibírhatatlannak találta a rendszert. A bírálat szelleme természetesen mégsem köreiben talált első híveire és hirdetőire, hanem a polgárok között, akiknek elnyomottsága egészen más jellegű. A városi polgárság a korona segítőtársa volt, mindaddig, míg az a hűbérurak erejét igyekezett megtörni. A központosított hatalom már szinte egyenlő erejű két osztály: a nemesség és a polgárság között tartotta egyensúlyban a mérleget. A polgári öntudat gyors növekedését a francia irodalom íróinál is megfigyelhetjük. Moliérenél, aki maga is polgári származású, alig dönthetjük el, hogy Úrhatnám Polgárját azért találja-e nevetségesnek, mert tudatlan és esetlenül utánozza a nemesek előkelő modorát, vagy azért, mert egyáltalán utánozni akarja. La Bruyérenél már megjelenik a hatalmának túlontúl is tudatában levő polgár: kövéren, pirospozsgásan, közönségesen, „modortalanul“, akit azonban mindenki körülrajong, mert „gazdag“. A 18. század polgára már nemcsak gazdag, hanem személyében is különbnek érzi magát a nemesnél. Egy emigráns arisztokrata emlékiratai tanúskodnak arról, hogy nem mindig jogtalanul. ,,A bourgeoisk általában jó nevelést kaptak. Erre nagyobb szükségük isvolt, mint a nemeseknek, aki közül egyesek, gazdagságuk és születésük következtében érdem és tehetség nélkül jutottak a királyság legmagasabb állásaiba. Pária és a nagyvárosok polgárai felülmúlták az udvari nemeseket vagyonban, tehetségben, egyéni érdemekben. A kisvárosokban ugyancsak többet értek, mint a vidéki nemesek. A polgár tudatában volt fölényének, mégis súlyos megaláztatásokat kellett elszenvednie. Tiszt csak nemes ember lehetett, magasrangú hivatalnok csakúgy és a püspököket szintén, csak a nemesség soraiból választották“.(Marquis de Bouillé: Mémoires.) A polgárt folytonos megalázások érték: „A már egyetemes hírnévnek örvendő d'Alembert egyszer Mme du Deffandnál volt, Hénault parlamenti elnök és a grófnő unokaöccsének, de Pont de Veylenek a társaságában. Egy Fournier nevű orvos lépett a szalonba, aki