Korunk 1973 (32. évfolyam)

1973 / 1. szám - SZEGŐ KATALIN: A hagyomány természetéről

Lényegében Thomas Mann azt fogalmazza meg költői nyelven, amit nem is olyan régen Kolakowskinál olvashattunk: ha az új nemzedék sohasem lázadt volna a hagyomány ellen, még most is barlangban élnénk; ha ez a lázadás min­den vonatkozásban sikerült volna, már megint barlangban élnénk. * A hagyomány jelenbe épülése és szűrése — kétségtelenül minden társadalom élő, gyakorlatban megnyilvánuló kérdése. Élő, a szónak abban az értelmében, hogy az emberiség mindig felhasználta a múlt tárgyiasult értékeit, valamint kul­turális tényként létező és ható szellemi eredményeit. Felhasználta, akár töprengett rajta, akár nem; akkor is, ha zökkenőmentesen, akkor is, ha megrázkódtatások­kal tette. De mi is a hagyomány? Vannak kifejezések (a „hagyomány“ is ezek közé tartozik), amelyeknek lát­szólag egyetlen tulajdonságuk van: olyan különleges fogalmakat jelölnek, amelyek a valóság elmosódó körvonalú, legtöbbször múltra utaló területeire vonatkoznak. Az ilyen terminusok elemzése hamarosan feltárja, hogy variálódó tartalmuk mé­lyén valamiféle egységes töltés van. Éppen ez a közös elem teszi lehetővé, hogy átfogó megjelölést használhatunk. Az ilyen széles, általános jellegű fogalmak di­namikusak, sokféleképpen megközelíthetőek, különböző nézőpontok érvényesülé­sét, gyakran összeütközését teszik lehetővé, mivel maga a valóságterület, amelyre vonatkoznak, roppant szerteágazó és különböző irányba fejlődő. A nézőpontok sokféleségét a szellemi tevékenység valóságban gyökerező s egyre fokozódó meg­osztottságával is magyarázhatjuk. A hagyomány kérdését természetesen másként közelíti meg az etnográfus vagy a folklorista, másként az irodalmár, a muziko­­lógus, megint másként a szociológus és az etnológus. Nemcsak a kutatás köre, hanem a módszerek is különbözőek. A sajátos szemlélet nem valamint szofista összevisszaságból fakad, a mód­szerek megválasztása sem önkényes. Bár a hagyomány adott társadalmi közegben egységes egészként működik, részei viszonylag önálló léttel és értelemmel ren­delkeznek, saját objektivációs rendszereik vannak. Tárgyuk szempontjából az ob­­jektiváció kérdése másodrendű ugyan, de nem mellékes, ezért néhány lényegesnek tűnő mozzanatát megemlítenénk. Az emberi megismerés tárgyiasulása elsősorban az anyagi javak termelésé­ben nyilvánul meg. A munka terméke, az egész ipar Marx szerint nem más, mint az ember tárgyiasult lélektana, mivel az emberi tapasztalatok és ismeretek megtestesülése. Az anyagi javak termelése alapvető tevékenységforma az emberi lét és haladás tekintetében. Alapvető, de nem az egyetlen. A történelmi fejlődés során kialakulnak a szellemi tevékenység sajátos alakzatai is, a maguk viszony­lag elkülönült objektivációs rendszereivel. Ezek a formák eltérő sajátosságokkal rendelkeznek, így tárgyiassági rendszereik is különbözőek. A mindennapi tudat objektiváláói — szokások, előítéletek, előzetes ítéletek és társadalmi beidegződé­sek — jellegükben és szerkezetükben lényegesen különböznek a tudomány és a művészet tárgyiassági rendszereitől. A vallás, az erkölcs objektiválódása más, mint a politikáé vagy a jogé. Közös jellemzőjük azonban, hogy a világ szellemi­gyakorlati elsajátításának formái, és szorosan kapcsolódnak a szellemi viszonyok, valamint a társadalmi intézmények meghatározott típusaihoz. A hagyomány vizsgálatakor bennünket elsősorban az objektiválódott szelle­miség érdekel, és csak másodsorban az értékek — vagy vélt értékek — létrejötte­ .

Next