Korunk 1991 (III. folyam 2.)
1991 / 1. szám = Kilábalás a szegénységből? - KÁNTOR LAJOS: K mint Korunk - k mint kötés
K mint Korunk , mint kötés Egy új év, egy új évtized (az évszázadban s az évezredben az utolsó) ismét megszólalásra, vallomástételre kényszeríti a szerkesztőt. 1989/ 1990 forradalom lázas fordulóján egyáltalán a folytathatóság ügyében kellett szint vallani, ami természetesen feltételezte a „történelmi tévedések“ visszamenőleges hangsúlyozását, hogy — bár óvatosan zárójelet és kérdőjelet egyszerre használva — utalni lehessen a távlatokra. A Korunk volt a tét, a harmadik folyam megalapozása. És amilyen távol került (nem csupán évtizedekben számolva) 1990 a folyóirattörténetünkben meghatározó 1926-tól s talán még távolabb 1957-től, olyan elrugaszkodással kellett startolnunk, hogy megpróbáljunk helytállni az új sajtómezőnyben, még inkább pedig a kihívások, a feladatok sűrűjében. A régóta időszerű, 1989 decemberében nálunk is nyilvánosan lehetővé vált képrúzások és zászlótépések korában egy hatvanöt éves, nemzetiségi, kisebbségi sorshoz kötött, liberális-baloldali múlttal megáldott-megvert vitafórum — egy romániai magyar értelmiségi folyóirat — mi mást tehetne, mint hogy szakítva az elődök világnézeti egyoldalúságaival, a lyukasztott zászlók lyukjára írja: Credo, quia absurdum... Mégsem utolsó kört szeretnénk futni, tépett zászló alatt, hanem egy nem behatárolt, hosszabb táv új szakaszában kívánjuk felvenni a versenyt nálunk fiatalabb és sokkal fiatalabb versenytársakkal. Csupán 365 nap alatt, illetve letelte után látnunk kell, mennyi szomorúság, tanácstalanság gyűlt épp a forradalmat vívott egyetemista és munkásifjúság arcára. Mi, akik több csalódást értünk és szenvedtünk meg az elmúlt évtizedekben, talán több reménnyel vágunk a közös útnak, mint azok, akik első csalódásuknál tartanak. Már a diktatúra alatt és az eufóriás első napok, hetek után ugyanis tudhattuk, tudnunk kellett, hogy ebben a térségben csak hosszú folyamatban érvényesülhetnek azok a szükségszerű (forradalmi) változások, amelyek tőlünk egy kicsit nyugatabbra és északabbra egyértelműbben — bár ugyancsak súlyos belső ellentmondásoktól terhelve — mennek végbe. Nemcsak a modern természettudomány és a filozófia, hanem a politikai realitás is mondatja velünk: most igazán téridőben kell gondolkoznunk, vagyis nem szabad hagyni, hogy időt és teret egymás ellen — és ellenünkre! — játsszon ki bárki is Ezt vonatkoztatnunk kell mindenekelőtt a „menni vagy maradni“ évek óta egyre tragikusabb formákat öltő erdélyi, romániai dilemmájára. Mert a kivándorlás kérdését így is tételezni lehet: aki elmegy, időt nyer vagy teret veszít? Van, aki a „sajátosság méltósága“ (ma egyre vitatottabb) tétele nevében és sokszorosan (folyamatosan?) meggyalázott gyakorlata következtében választja az országutak, városok (országok), szükséglakások vándora státust. Mások az európai szabadságeszményre hivatkoznak — és ebbe nyilván beleértik (s ők a legőszintébbek!) a gazdasági perspektívákat, az itthoni távlathiányt. Pontosabban: türelmetlenségüket a mozdulatlanságnak mutatkozó csigalassú változások miatt. 3