Korunk 1991 (III. folyam 2.)

1991 / 1. szám = Kilábalás a szegénységből? - KÁNTOR LAJOS: K mint Korunk - k mint kötés

K mint Korunk , mint kötés Egy új év, egy új évtized (az évszázadban s az évezredben az utol­só) ismét megszólalásra, vallomástételre kényszeríti a szerkesztőt. 1989/ 1990 forradalom lázas fordulóján egyáltalán a folytathatóság ügyében kellett szint vallani, ami természetesen feltételezte a „történelmi téve­dések“ visszamenőleges hangsúlyozását, hogy — bár óvatosan zárójelet és kérdőjelet egyszerre használva — utalni lehessen a távlatokra. A Ko­runk volt a tét, a harmadik folyam megalapozása. És amilyen távol ke­rült (nem csupán évtizedekben számolva) 1990 a folyóirattörténetünk­ben meghatározó 1926-tól s talán még távolabb 1957-től, olyan elrugasz­kodással kellett startolnunk, hogy megpróbáljunk helytállni az új saj­tó­mezőnyben, még inkább pedig a kihívások, a feladatok sűrűjében. A régóta időszerű, 1989 decemberében nálunk is nyilvánosan lehetővé vált képrúzások és zászlótépések korában egy hatvanöt éves, nemzetiségi, kisebbségi sorshoz kötött, liberális-baloldali múlttal megáldott-megvert vitafórum — egy romániai magyar értelmiségi folyóirat — mi mást te­hetne, mint hogy szakítva az elődök világnézeti egyoldalúságaival, a lyukasztott zászlók lyukjára írja: Credo, quia absurdum... Mégsem utolsó kört szeretnénk futni, tépett zászló alatt, hanem egy nem behatárolt, hosszabb táv új szakaszában kívánjuk felvenni a ver­senyt nálunk fiatalabb és sokkal fiatalabb versenytársakkal. Csupán 365 nap alatt, illetve letelte után látnunk kell, mennyi szomorúság, tanács­talanság gyűlt épp a forradalmat vívott egyetemista és munkásifjúság arcára. Mi, akik több csalódást értünk és szenvedtünk meg az elmúlt évtizedekben, talán több reménnyel vágunk a közös útnak, mint azok, akik első csalódásuknál tartanak. Már a diktatúra alatt és az eufóriás első napok, hetek után ugyanis tudhattuk, tudnunk kellett, hogy ebben a térségben csak hosszú folyamatban érvényesülhetnek azok a szük­ségszerű (forradalmi) változások, amelyek tőlünk egy kicsit nyugatabb­ra és északabbra egyértelműbben — bár ugyancsak súlyos belső ellent­mondásoktól terhelve — mennek végbe. Nemcsak a modern termé­szettudomány és a filozófia, hanem a politikai realitás is mondatja ve­lünk: most igazán téridőben kell gondolkoznunk, vagyis nem szabad hagyni, hogy időt és teret egymás ellen — és ellenünkre! — játsszon ki bárki is Ezt vonatkoztatnunk kell mindenekelőtt a „menni vagy maradni“ évek óta egyre tragikusabb formákat öltő erdélyi, romániai dilemmá­jára. Mert a kivándorlás kérdését így is tételezni lehet: aki elmegy, időt nyer vagy teret veszít? Van, aki a „sajátosság méltósága“ (ma egyre vi­­tatottabb) tétele nevében és sokszorosan (folyamatosan?) meggyalázott gyakorlata következtében választja az országutak, városok (országok), szükséglakások vándora státust. Mások az európai szabadságeszményre hivatkoznak — és ebbe nyilván beleértik (s ők a legőszintébbek!) a gaz­dasági perspektívákat, az itthoni távlathiányt. Pontosabban: türelmet­lenségüket a mozdulatlanságnak mutatkozó csigalassú változások miatt. 3

Next