Korunk 2016 (III. folyam 27.)
2016 / 1. szám = Hol élünk? Hol éljünk? - Kántor Lajos: Hol él(j)ünk?
Hol él(j)ünk? ■ Megrögzött városlakóként csak tegnap jelentettük meg legújabb urbánus könyvünket, a Valahol van egy várost (43 szerzővel) elkötelezett kolozsváriként (sok évtizedes helyi tapasztalattal) azt kell megélnem, hogy szülővárosom már nem az, aminek középiskolás vagy egyetemista, sőt Dónát-negyedi felnőtt, ifjú szerkesztő koromban láttam. Persze a belvárost, a visszaszerzett Mikes Kelemen utcát (még ha többször át is nevezték románra) nem lehet elidegeníteni tőlem, a 15-ös számot viselő emeletes ház, tulajdonmegosztásban a Kriza János Néprajzi Társasággal és a Magyar Színház dokumentációs tárával az enyém marad, a miénk, a családé, reményeim szerint hosszú távra. Változhat lakásunk belső beosztása, megújulhat a kert, a múltra ráépülhet szeretetben egy új kisvilág - így együtt ez az otthonom, az otthonunk. Ha viszont kilépünk a házból, a régi élmények az újakkal keverednek, szembesül a jelen a históriával. És ebben nem csupán az van benne, hogy mai sétákon frissen visszatelepedett társamnak nemrég felhúzott vagy új funkciót kapott épületeket mutogathatok, hanem hogy kinnebb merészkedve, gyalog vagy autósan, a földből nemrég kinőtt városnegyedekbe jutunk. Jobban távolodva az egykori városhatártól, a hajdan jelentéktelennek tudott Szászfenes mint Románia legnagyobb faluja (községe) mutatkozik meg, sűrűségében fenyegető tömbháznegyedével. Zilah felé haladva pedig, Kisbácsa nevéből már nyugodtan elhagyhatja a „kis” mennyiségjelzőt. Szucság befogadó, visszafogadó falu lett. Mire eljutok majd Györgyfalvára, kitűnő könyvgrafikusunk felépült házába vendégeskedni, alighanem egy alakuló korszerű kertvárost ismerhetek meg. Szamosfalva egy-egy utcája, Kolozsvár által bekebelezve, már ezt próbálja. Tágulnak a határok. Ami a nagyvilágban réges-rég elindult, nálunk is valósággá válik. Jelentős, jó és rossz különbségekkel. Párizs elővárosairól sokféle hír érkezik, erről a párizsiak tudnak jóval többet, mint mi, tévénézők. A hetvenes évek valamelyikében vagy már nyolcvanban Londonban járva olyan alvóvárosba juthattam el (milliomosok lakják), ahol sorompó zárja el az utat az idegen elől, és sorompón belül, az egyes utcákon beosztással biztosítva a színes változatosságot, más-másfajta virágot ültetnek a gruppokba. A messzi Amerikában - számos honfitársunknak, ismerősnek már nem is olyan messze ez a messze - az évezredforduló táján megtapasztaltam, mit jelent tízezreknek, százezreknek bevonatozni reggelente New Yorkba. Miami környékén viszont szabályos alvóvárosban unatkozhattunk egy nyári napon, helybeli vendéglátónknak ugyanis nem volt saját uszodája, a kihalt házak közt hiába kerestünk bár egy cukrászdát, üzletet, meg kellett várnunk az estét, hogy házigazdáinkkal beautózzunk éjszakai fürdésre Miami tengerpartján. Sorakoznak időszerűvé tett kérdéseim. Hogyan élnek az agglomeráció elől menekülők itt nálunk? Hogy jutnak be a munkahelyükre? Vagy már a munkahelyek is kezdenek kimenekülni? A távmunka, az internet segít? Vagy ez még errefelé nem hétköznapi valóság? És a gyerekek, az iskolások? A közösségek változó sorsa? Nyer-e a tegnapi falu az értelmiségi be(ki)áradásból? Látszólag mellékes kérdés: hol él(jen) az író, a művész. Közel a központhoz, ahol a dolgokat (szerkesztőségben, kiadóban, különböző intézményekben) intézni lehet, „venni, eladni”, legalábbis információt? Vagy fontosabb, az egyetlen igazán fontos. 2016/1