Korunk 2022 (III. folyam 33.)
2022 / 2. szám = Variációk államszocializmusra. Magyarország és Románia (1945–1989) - ABSTRACTS
nyelvűség szembeállítása, ami megfeleltethető azzal, amit Kontra Miklós a sorozatszerkesztői előszóban mondott (19.), s amelyre ismertetőm elején hivatkoztam. A romániai helyzetben ez voltaképpen azt jelenti, hogy a hazai románság egynyelvű abban az értelemben, hogy nem ismeri a magyar nyelvet, a magyar anyanyelvűek többsége viszont kétnyelvű, mert valamilyen fokon ismeri az állam hivatalos nyelvét. E kétnyelvűségi helyzetnek/típusnak a másik figyelemre méltó fogalompárja a hozzáadó (additív) és a felcserélő (szubtraktív) kétnyelvűség. Helyzetünkben ez azt jelenti, hogy az additív kétnyelvűség esetében a magyar beszélő úgy tanulja meg az államnyelvet, hogy ez nem veszélyezteti anyanyelvi kompetenciáit. Ezzel szemben a felcserélő kétnyelvűség abban áll, hogy a beszélő fokozatosan lemond anyanyelvéről, és ezt a másodikként megtanult többségi nyelvvel cseréli fel. Összegzésként: „a kisebbségi kétnyelvűség jellegét döntő módon meghatározza az anyanyelv státusza és presztízse, a belső és a külső értékelés, a beszélőknek a nyelv iránti attitűdje. Az alárendelt státusz és a negatív megítélés általában felcserélő, aszimmetrikus kétnyelvűséget eredményez” (265-266.). Ezt az átfogó, részben elméleti, részben léthelyzeti-gyakorlati kérdéseket tárgyaló fejezetet az érintkező nyelvek kontaktusnyelvészeti vonatkozásainak a tárgyalása követi, amely egyben le is zárja a kötet tulajdonképpeni tárgyát. Az Erdélyben egymással érintkező nyelvek rövid történeti szemléje után a vizsgálat természetesen a magyar és a román nyelv viszonyának, egymásra hatásának jellemzőire, pontosabban - mivel a kötet tárgya az erdélyi magyar nyelv a román nyelvi hatásnak az erdélyi magyar nyelvváltozatokban megfigyelhető következményeire összpontosít, nagyszámú szókészleti, frazeológiai, alaktani, mondattani, szemantikai, nyelvtipológiai és egyéb példával illusztrálva ezt a hatást (271-333.). A kötet összegzésében Péntek János és Benő Attila a mélységeiben és konkrétumaiban alaposan és szakszerűen kezelt témából és témavezetésből eredő következtetéseiket vonják le, illetve dióhéjban foglalják össze az elmondottakat. Tényszerű kijelentésük, hogy 1990-től fellazult, részben megszűnt az 1920-ban politikai határokkal elkülönített Kárpát-medencei magyar nyelvközösség szétdaraboltsága és kulturális elszigeteltsége, és ennek köszönhetően az anyaországi és a külső magyar régiók nyelvváltozatai közti, „az országhatárok miatt bekövetkezett korábbi szétfejlődést, eltávolodást a közeledés válthatta föl. Az erdélyi magyar nyelvközösség újra szervesebb részévé vált a magyar nyelvközösség egészének, a Kárpát-medence közös térségévé válhatott a magyar nyelvnek és kultúrának.” (335.) Az érem másik oldala egyebet mutat: Romániában „nem történt lényeges változás a nyelv és a közösség alárendelt jogi státusza tekintetében (korlátozás, hátrányos megkülönböztetés), a nyelvi jognak kizárólag egyéni (nem közösségi) jogként való elismerésében, és továbbra is minimális a magyar nyelvközösség autonóm mozgástere” (336.). A nyelvi tervezést és a jövőt illetően e status quo megváltoztatásának „első lépése az, hogy a helyzet és a folyamatok ismeretében meghatározzuk a nyelvközösség egészének ezzel kapcsolatos érdekeit és céljait, második pedig az, hogy számba vesszük a cél megvalósításának feltételeit. Ezt követheti az összehangolt és következetes cselekvés a nyelvi tervezés három nagy területén: a státusztervezésben, a nyelvi állomány tervezésében és a presztízstervezésben” (341., 359. 169. sz. jegyzet): Máthé Dénes 2022/2 126