Korunk 2022 (III. folyam 33.)
2022 / 1. szám = A sértődés kultúrái - HAVASRÉTI JÓZSEF • Megjegyzések Szerdahelyi István A neoavantgardista stílusdiktatúra esélyei című írásának utóéletéhez
57 romtörténész és irodalomkritikus generáció (Szegedy-Maszák Mihály, Balassa Péter, Szilágyi Ákos, Kulcsár Szabó Ernő és mások) térnyerése, a JAK működése, mely megkísérelt szembefordulni a hatvanas-hetvenes évek rendszerkonform irodalmi életével, annak konvencióival. Szerdahelyit egyszerre foglalkoztatta - és még inkább: irritálta - egyrészt a „prózafordulat”, mely háttérbe szorította a korábbi korszak emblematikus prózaíróit (Karinthy Ferenc, Kertész Ákos, Gyurkó László stb.), másrészt a kritikai mező ezzel párhuzamos átrendeződése, mely új irányzatok, beszédrendek, illetve szerzők előtérbe kerülését eredményezte, továbbá a korábbiak presztízscsökkenését, háttérbe szorulását is. A kommunista irodalompolitikába mélyen beágyazott Szerdahelyi e háttérbe szorulást az „újak” kirekesztő, szektás, intoleráns fellépésével kapcsolta össze. Szerdahelyi cikke (noha kvalitásait tekintve aligha tekinthetjük jelentős szövegnek) több szempontból is figyelemre méltó. Elsősorban is mint kortünet. Példázza az Esterházy prózájával, valamint az akkor kibontakozó „Esterházy-divattal” kapcsolatos konzervatív ellenérzéseket. Jellegzetes dokumentuma a kritikus értelmiség közvetett megregulázásának (vagy az erre tett kísérletnek), és végül beleillik abba a fogalmi-szemléleti váltásba, melynek keretében a neoavantgárd mozgásokat felváltotta a „posztmodern”. Szerdahelyi később maga is úgy nyilatkozott, hogy valójában a posztmodern divat ellen emelte fel szavát (valószínűleg nem is érzékelve a „neoavantgárd” és a „posztmodern” irodalmi-művészeti törekvések közötti, a nyolcvanas évek közepétől mind fontosabbá váló különbséget).42. ■ Szerdahelyi azzal kezdi írását, hogy az ötvenes-hatvanas években neki és társainak milyen sokat kellett küzdeniük azért, hogy a hivatalos irodalompolitika elismerje az avantgárdot: „kezdek visszavágyódni az ötvenes-hatvanas évek fordulójához, abba az időszakba, amikor a realisztikus-naturalisztikus stílusdiktatúrával szemben az avantgardista művészetek értékeiért vívtuk szellemi harcainkat”. 1984-ben viszont úgy érezte, hogy a nyolcvanas évek derekán jelentkező „neoavantgárd” irodalom hasonló stílus diktatúrára törekszik, mint a szocialista realizmus az ötvenes évek első felében, továbbá hogy ezt a „diktatórikus” törekvést nem szabad kritizálnia senkinek, mert akkor az illető valamiféle értelmiségi közmegvetésnek teszi ki magát. Szerdahelyi ily módon egyszerre tűnhetett fel egyrészt a hivatalos kultúrpolitikai akarat végrehajtójának, másrészt autonóm és megingathatatlan véleménynyilvánítónak, és végül - harmadrészt - tündökölhetett a népszerűtlen véleményét bátran vállaló értelmiségi hős szerepében. Ő legalábbis élete végéig ekként látta magát. 1983-ban jelent meg Esterházy Péter Fuharosok című regénye. Szegedy- Maszák Mihálynak a Fuharosokról írott kritikája ürügyén Szerdahelyi azt állítja, hogy Esterházy (és a vele rokonított törekvések) közül valamiféle, az ő szavaival élve „személyi kultusz” kezd el kibontakozni, amely még a hajdani Sztálin-díjas írók körüli mesterséges felhajtást is felülmúlja. Ezzel összhangban az Esterházyt dicsérő fordulatokat a sztálinizmus retorikáját mintegy túlszárnyaló „dogmatikus gesztusok” és „lenéző-kirekesztő megállapítások” gyanánt értelmezi. Szerdahelyi szerint az Esterházy-kultusz neofitái úgy sorakoznak fel üdvöskéjük mögött, hogy egyúttal elfelejtik - vagy egyenesen nem létezőnek tekintik - azon kritikusok produkcióját, akik az ötvenes-hatvanas évek fordulóján harcba szálltak 2022/1