Korunk 2022 (III. folyam 33.)

2022 / 1. szám = A sértődés kultúrái - HAVASRÉTI JÓZSEF • Megjegyzések Szerdahelyi István A neoavantgardista stílusdiktatúra esélyei című írásának utóéletéhez

57 romtörténész és irodalomkritikus generáció (Szegedy-Maszák Mihály, Balassa Péter, Szilágyi Ákos, Kulcsár Szabó Ernő és mások) térnyerése, a JAK működé­se, mely megkísérelt szembefordulni a hatvanas-hetvenes évek rendszerkon­­form irodalmi életével, annak konvencióival. Szerdahelyit egyszerre foglalkoz­tatta - és még inkább: irritálta - egyrészt a „prózafordulat”, mely háttérbe szorí­totta a korábbi korszak emblematikus prózaíróit (Karinthy Ferenc, Kertész Ákos, Gyurkó László stb.), másrészt a kritikai mező ezzel párhuzamos átrendeződése, mely új irányzatok, beszédrendek, illetve szerzők előtérbe kerülését eredmé­nyezte, továbbá a korábbiak presztízscsökkenését, háttérbe szorulását is. A kom­munista irodalompolitikába mélyen beágyazott Szerdahelyi e háttérbe szorulást az „újak” kirekesztő, szektás, intoleráns fellépésével kapcsolta össze. Szerdahelyi cikke (noha kvalitásait tekintve aligha tekinthetjük jelentős szö­vegnek) több szempontból is figyelemre méltó. Elsősorban is mint kortünet. Pél­dázza az Esterházy prózájával, valamint az akkor kibontakozó „Esterházy-divat­­tal” kapcsolatos konzervatív ellenérzéseket. Jellegzetes dokumentuma a kritikus értelmiség közvetett megregulázásának (vagy az erre tett kísérletnek), és végül beleillik abba a fogalmi-szemléleti váltásba, melynek keretében a neoavantgárd mozgásokat felváltotta a „posztmodern”. Szerdahelyi később maga is úgy nyilat­kozott, hogy valójában a posztmodern divat ellen emelte fel szavát (valószínűleg nem is érzékelve a „neoavantgárd” és a „posztmodern” irodalmi-művészeti tö­rekvések közötti, a nyolcvanas évek közepétől mind fontosabbá váló különbséget).4­2. ■ Szerdahelyi azzal kezdi írását, hogy az ötvenes-hatvanas években neki és tár­sainak milyen sokat kellett küzdeniük azért, hogy a hivatalos irodalompolitika elismerje az avantgárdot: „kezdek visszavágyódni az ötvenes-hatvanas évek for­dulójához, abba az időszakba, amikor a realisztikus-naturalisztikus stílusdikta­túrával szemben az avantgardista művészetek értékeiért vívtuk szellemi harcainkat”.­ 1984-ben viszont úgy érezte, hogy a nyolcvanas évek derekán je­lentkező „neoavantgárd” irodalom hasonló stílus diktatúrára törekszik, mint a szocialista realizmus az ötvenes évek első felében, továbbá hogy ezt a „diktató­rikus” törekvést nem szabad kritizálnia senkinek, mert akkor az illető valamifé­le értelmiségi közmegvetésnek teszi ki magát. Szerdahelyi ily módon egyszerre tűnhetett fel egyrészt a hivatalos kultúrpolitikai akarat végrehajtójának, más­részt autonóm és megingathatatlan véleménynyilvánítónak, és végül - harmad­részt - tündökölhetett a népszerűtlen véleményét bátran vállaló értelmiségi hős szerepében. Ő legalábbis élete végéig ekként látta magát. 1983-ban jelent meg Esterházy Péter Fuharosok című regénye. Szegedy- Maszák Mihálynak a Fuharosokról írott kritikája ürügyén Szerdahelyi azt állítja, hogy Esterházy (és a vele rokonított törekvések) közül valamiféle, az ő szavaival élve „személyi kultusz” kezd el kibontakozni, amely még a hajdani Sztálin-díjas írók körüli mesterséges felhajtást is felülmúlja. Ezzel összhangban az Esterházyt dicsérő fordulatokat a sztálinizmus retorikáját mintegy túlszárnyaló „dogmati­kus gesztusok” és „lenéző-kirekesztő megállapítások” gyanánt értelmezi. Szerda­helyi szerint az Esterházy-kultusz neofitái úgy sorakoznak fel üdvöskéjük mö­gött, hogy egyúttal elfelejtik - vagy egyenesen nem létezőnek tekintik - azon kri­tikusok produkcióját, akik az ötvenes-hatvanas évek fordulóján harcba szálltak 2022/1

Next