Korunk 2022 (III. folyam 33.)
2022 / 1. szám = A sértődés kultúrái - HAVASRÉTI JÓZSEF • Megjegyzések Szerdahelyi István A neoavantgardista stílusdiktatúra esélyei című írásának utóéletéhez
615. ■ A rendszerváltást követően Szerdahelyi elveszítette irodalompolitikai funkcióit. Ezt a folyamatot ő sérelmesnek és igazságtalannak tartotta; mindinkább belemerevedett a „megsértett agresszor” számára, úgy tűnik, tökéletesen megfelelő, mintegy rászabott pózába-pozíciójába. A kilencvenes évek végétől meghatározó szerzője lett az Ezredvég baloldali irodalmi folyóiratnak (amit Simor András ex-tűztáncos költő alapított), ezt a lapot otthonának és legfőbb fórumának tekintette, valamint tagja lett a hagyományosabb baloldali nézetekkel, netán a letűnt szocialista rendszerrel is szimpatizáló irodalmárokból szerveződő Nagy Lajos Társaságnak, ahol részben a szellemi vezér, részben a „száműzött uralkodó” szerepét töltötte be. Megítélése itt is ellentmondásosnak bizonyult, de azokat a híveit, akik e közeget magukénak érezték (valamint elfogadták Szerdahelyi továbbra is megőrzött rendkívüli autoritásigényét) aligha riasztotta el mentoruk hajdani irodalompolitikai ténykedése. Ugyanakkor agresszív és fensőbbséges fellépését, nagyzoló és durva modorát, kellemetlenkedő természetét itt is megőrizte, ezt még a tisztelői is szóvá tették olykor.12 Az Ezredvégben tette közzé azt az írását, amelyben 2005-ben megjelent Alternatív regiszterek című könyvem néhány rá vonatkozó megjegyzésével vitatkozik.13 Könyvem megírása idején nem tudtam (noha akár sejthettem volna), és csak Lajta Erika életrajzi interjúja nyomán vált világossá számomra, hogy Szerdahelyi lényegében a stílusdiktatúra-cikknek tulajdonította teljes szellemi és tudományos hitelvesztettségét („bukását”). Élete végéig hangoztatta, hogy e publicisztikájának következményei törték derékba pályáját, hogy tulajdonképpen bosszút állt rajta az az ellenhatalom, melynek ténykedését ő már 1984-ben megorrontotta. Könyvemmel (pontosabban annak néhány bekezdésével) foglalkozó írásában azt állította, hogy ő csupán Esterházy hisztérikusan lelkes fogadtatását kifogásolta, mert ez igazságtalanul háttérbe szorított más szerzőket és kritikusokat. Ismét hangoztatta: ő semmiképp nem lehetett „avantgárd-ellenes”, hiszen például az általa szerkesztett Világirodalmi Lexikon „avantgárd” szócikkében elismerő szavakat ejtett az irányzat történeti értékeivel kapcsolatban - figyelmen kívül hagyva, hogy az a pár elismerő megjegyzés, amit megfogalmazott a húszasharmincas évek progresszív irodalmi mozgásaival kapcsolatban, aligha változtat azon, hogy 1984-ben hatalmi pozícióból támadott számára elfogadhatatlan kortárs szerzőket és folyamatokat. Szerdahelyi természetesen joggal írta, hogy Esterházy Péternek nem kellett üldözöttként tekintenie magára (hiszen akkor már valóban a közönség és az irodalomkritika dédelgetett kedvencének számított). Általa leginkább kifogásolt megállapításom azonban („az érintettek, egyébként joggal, üldözöttként kezdtek tekinteni magukra”) egyáltalán nem Esterházy Péterre vonatkozott, hanem egy hosszabb fejezet összegző részében hangzott el, mégpedig a Szabó László által nyilvánosan megtámadott Galántai György és Pór Péter, az Erdős Péter által megtámadott Spions és CpG együttesek, valamint a kivándorlásra kényszerített Dohány utcai lakásszínház történetének tanulságaira utalva.14 Csak hab a tortán, hogy a belügyi újságíró Szabó László rendpárti förmedvényei abban a Népszabadságban jelentek meg, melyben később Szerdahelyi szóban forgó cikkei is, Erdős Péter Felszólalás a szennyhullám ügyében című írása pedig abban a Kritika folyóiratban, melynek Szerdahelyi István történetesen a főszerkesztője volt. Nem akarok részletekbe menően vitatkozni Szerdahelyi István könyvemre vonatkozó állításaival, mert minek. Azon állítása, hogy disszertációmban én 2022/1