Korunk 2022 (III. folyam 33.)

2022 / 1. szám = A sértődés kultúrái - HAVASRÉTI JÓZSEF • Megjegyzések Szerdahelyi István A neoavantgardista stílusdiktatúra esélyei című írásának utóéletéhez

61­5. ■ A rendszerváltást követően Szerdahelyi elveszítette irodalompolitikai funkci­óit. Ezt a folyamatot ő sérelmesnek és igazságtalannak tartotta; mindinkább be­lemerevedett a „megsértett agresszor” számára, úgy tűnik, tökéletesen megfele­lő, mintegy rászabott pózába-pozíciójába. A kilencvenes évek végétől meghatá­rozó szerzője lett az Ezredvég baloldali irodalmi folyóiratnak (amit Simor And­rás ex-tűztáncos költő alapított), ezt a lapot otthonának és legfőbb fórumának te­kintette, valamint tagja lett a hagyományosabb baloldali nézetekkel, netán a le­tűnt szocialista rendszerrel is szimpatizáló irodalmárokból szerveződő Nagy La­jos Társaságnak, ahol részben a szellemi vezér, részben a „száműzött uralkodó” szerepét töltötte be. Megítélése itt is ellentmondásosnak bizonyult, de azokat a híveit, akik e közeget magukénak érezték (valamint elfogadták Szerdahelyi to­vábbra is megőrzött rendkívüli autoritásigényét) aligha riasztotta el mentoruk hajdani irodalompolitikai ténykedése. Ugyanakkor agresszív és fensőbbséges fellépését, nagyzoló és durva modorát, kellemetlenkedő természetét itt is meg­őrizte, ezt még a tisztelői is szóvá tették olykor.12 Az Ezredvégben tette közzé azt az írását, amelyben 2005-ben megjelent Alter­natív regiszterek című könyvem néhány rá vonatkozó megjegyzésével vitatko­zik.13 Könyvem megírása idején nem tudtam (noha akár sejthettem volna), és csak Lajta Erika életrajzi interjúja nyomán vált világossá számomra, hogy Szer­dahelyi lényegében a stílusdiktatúra-cikknek tulajdonította teljes szellemi és tu­dományos hitelvesztettségét („bukását”). Élete végéig hangoztatta, hogy e publi­cisztikájának következményei törték derékba pályáját, hogy tulajdonképpen bosszút állt rajta az az ellenhatalom, melynek ténykedését ő már 1984-ben meg­orrontotta. Könyvemmel (pontosabban annak néhány bekezdésével) foglalkozó írásában azt állította, hogy ő csupán Esterházy hisztérikusan lelkes fogadtatását kifogásolta, mert ez igazságtalanul háttérbe szorított más szerzőket és kritikuso­kat. Ismét hangoztatta: ő semmiképp nem lehetett „avantgárd-ellenes”, hiszen például az általa szerkesztett Világirodalmi Lexikon „avantgárd” szócikkében el­ismerő szavakat ejtett az irányzat történeti értékeivel kapcsolatban - figyelmen kívül hagyva, hogy az a pár elismerő megjegyzés, amit megfogalmazott a húszas­harmincas évek progresszív irodalmi mozgásaival kapcsolatban, aligha változtat azon, hogy 1984-ben hatalmi pozícióból támadott számára elfogadhatatlan kor­társ szerzőket és folyamatokat. Szerdahelyi természetesen joggal írta, hogy Esterházy Péternek nem kellett üldözöttként tekintenie magára (hiszen akkor már valóban a közönség és az iro­dalomkritika dédelgetett kedvencének számított). Általa leginkább kifogásolt megállapításom azonban („az érintettek, egyébként joggal, üldözöttként kezdtek tekinteni magukra”) egyáltalán nem Esterházy Péterre vonatkozott, hanem egy hosszabb fejezet összegző részében hangzott el, mégpedig a Szabó László által nyilvánosan megtámadott Galántai György és Pór Péter, az Erdős Péter által meg­támadott Spions és CpG együttesek, valamint a kivándorlásra kényszerített Do­hány utcai lakásszínház történetének tanulságaira utalva.14 Csak hab a tortán, hogy a belügyi újságíró Szabó László rendpárti förmedvényei abban a Népsza­badságban jelentek meg, melyben később Szerdahelyi szóban forgó cikkei is, Er­dős Péter Felszólalás a szennyhullám ügyében című írása pedig abban a Kritika folyóiratban, melynek Szerdahelyi István történetesen a főszerkesztője volt. Nem akarok részletekbe menően vitatkozni Szerdahelyi István könyvemre vonatkozó állításaival, mert minek. Azon állítása, hogy disszertációmban én 2022/1

Next