Korunk 2022 (III. folyam 33.)
2022 / 1. szám = A sértődés kultúrái - MÉLYI JÓZSEF • A sérelem láncolatai. Az áldozatfogalom változásai magyar köztéri emlékműveken
A szovjet hősi emlékművek az áldozatközösségből kiindulva Kelet-Európában erkölcsi önfelhatalmazással jártak: a szovjet katonák morális áldozatot hoztak, s ez az, ami felhatalmazza őket az absztrakcióként tételezett szabadság további védelmére is. Koselleck Az emlékezet diszkontinuitása című írásában az áldozati szerep öntudatlan eltolódásáról ír. A második világháború végén ezzel szemben egy tudatos szerepkínálatról volt szó: az áldozatot hozó fél - a múlt és a jövő feletti uralom jegyében - utólag felkínálta az ellenségnek is az áldozat szerepét. Bár nem vallási, hanem morális áldozatról van szó, a jelképekben az áldozatban megvalósuló közösség vallási értelemben jelenik meg: az obeliszkek, rajtuk a vörös csillaggal, a keresztek funkcióját veszik át. Az emlékművek az áldozati alkura helyezték rá a pecsétet, s ez alapozta meg a későbbi tartós szovjet jelenlét ideológiáját. Az áldozatközösség gondolata - bár eredeti jelentése egyre inkább a feledés homályába veszett - az elsősorban a kerek évfordulókon felállított emlékművekben egészen a nyolcvanas évek közepéig fennmaradt. A szovjet fél által a második világháború végén felkínált áldozatközösség egyben gyászközösséget is jelentett. Ez a fogalom szintén az első világháború idején alakult ki, de a második világháborús emlékművek kontextusában nemzetek fölötti jelentést kapott: a Szovjetunión kívül felállított hősi emlékművek általában az adott ország és a Szovjetunió gyászközösségére utaltak. E közösség jelentését a győztesek diktálták, mivel a helyi, saját halottak helyén kizárólag a győztesek halottainak emlékezeti helyeit alakították ki. A magyar kommunista áldozatoknak és a holokauszt magyar áldozatainak megnevezésében 1945-ben a mártír fogalma került előtérbe - Budapesten a Mártírok útja elnevezés (Margit körút) már 1945 őszén megjelent. A bolsevik hatalomátvétel óta a Szovjetunióban a mártírkultusz mindig is eleven maradt; ugyanígy a német nemzetiszocialista emlékezetpolitikában a mártírok és áldozatok fogalma szorosan összekapcsolódott. Ugyanakkor a második világháború végén létrejött kelet-európai szovjet háborús emlékműveken a mártírium a szimbólumokban vagy a szövegekben nem jelent meg - ebben az összefüggésben a mártír többek között Magyarországon a helyi emlékezet számára fenntartott fogalom maradt. 1956-ban Rajk László és kivégzett társai emlékezetének összefüggésében hivatalosan a mártír fogalmát használták, s ugyanez a fogalom jelent meg a forradalom rövid időszakában. A nyolcvanas években Magyarországon az áldozat - emlékművekben megtestesülő - emlékezetpolitikai fogalma újabb változáson esett át. Előbb a második világháború, majd az évtized legvégétől az 1956-os forradalom magyar áldozataira lehetett immár a köztérben is emlékezni. A megemlékezés lehetősége mellett jellemző folyamatnak tekinthető az egyes történelmi áldozatok és történelmi sérelmek egymásba csúszása, ami a közös emlékművek létrehozásában, illetve emlékmű-együttesek kialakításában nyilvánult meg. A különböző - főként kisebb - települések közterein először az első világháború áldozatainak emlékoszlopai egészültek ki a második világháború áldozatainak addig a nyilvánosság előtt nem megörökíthető neveivel.10 Ezzel párhuzamosan jelent meg a második világháború és az 1956-os forradalom áldozatainak közösen állított emlékmű, Makovecz Imre 1991-ben Dunavecsén felavatott alkotása. A II. világháború és a forradalom áldozatainak állított emlékmű öt, az áldozatok nevét tartalmazó farönkből áll, melyek egy vaskeresztet vesznek körül. A két történelmi trauma szimbolikus összeforrasztására azóta elsősorban a különböző településeken - elsősorban a falvakban és a kisebb városokban - egymás közelében felállított emlékművek formájában került sor. Hasonló módon kaptak egymás mellett helyet 2022/1