Kossuth Hirlapja, 1848 (1-157. szám)

1848-11-21 / 123. szám

tettetett. Harmad ízben­­Varga János tizedessel s többekkel lépett érintkezésbe, kik szinte megszökni szándékoztak. Midőn­­ azonban kivitelre került a dolog, a többieket a szökevényekre kihirdetett rögtönítélet visszarettentette,ésannyira,hogy az altizedes feladással fenyegette azt, ki tovább illy vállalatra gondolni merne. Ők mind­a mellett éjjel kisurrantak, egyedül a rajtuk volt ruhával és fegy­verekkel ellátva, társaik közöl, és éji utazások által kívántak ha­­zájukba térni. Nappal erdőkben kellett elrejtőzniük, és a figyel­messé tett gallicziai parasztoktól óvakodniok, mivel a földnépnek illy szökevényekért jó jutalom van ígérve. Több ízben voltak ve­szélynek kitéve, igy péld. Landshut mellett egy tiszt által vezetett csapat lovassággal találkozván... a tiszt kérdezősködött útjukról, de zavartalan, gyors feleletük által elámíttatva, tovább bocsátá őket. A határhoz érve, minthogy az utat nem tudták, a­helyett, hogy előre jutottak volna, hét mérföldnyire visszamentek. Mi kínzó érzés volt ez a szegényeknek, kik szilárdul el valának tökélve, inkább önmagukat meggyilkolni, mint ellenségeik kezébe jutni. Csü­gge­­detlenül folytatók újra útjukat, elérték a határt, s a legelső paraszt­hoz szálltak, ki orosz lévén, nem a legszívesebben fogadta, fi­zetésért azonban még is ellátta őket a szükségesekkel. De midőn tovább indultak, a jó út helyett a Galliczia felé menőt mutatá ki nekik. Útközben egy fiatal pásztor igazítá őket útba, így tették meg a fáradalmas utat 1 forint 40 krajczár vagyonnal, annyi veszély és nyugtalanság közt, ellenséges vidékeken keresztül, míg végre hazájukba érve , tegnap a honvédelmi bizottmány elnökénél bemutattattak, ki megajándékozván őket, meghagyd, hogy Varga mint hadnagy, Kuglis mint tizedes valam­elly zászló­aljba soroztassék. Estve megvendégeltetvén, elbeszéltetek utazá­suk történetét, mondván, hogy az ezred nagy része átjöne, ha a többnyire horvát tisztek által nem akadályoztatnának. — Eszéken, nov. 16. A Dráva-torkolattól múltkor eltisz­tult illyr vitézek újra nagyobb számban kezdvén a part felé gyü­lekezni , Batthyány kormánybiztos a várőrségből négy Zanini, egy Sándor és Vasa­s két baranyai önkénytes századot csatolva, három ágyúval az alsóvárosban szállásoló 36-ik honvéd-szászlóaljhoz, tegnap — kedvezvén az idő — kirándult a vidék megtisztítására. Alig közeledik csapatunk Szarvashoz (első község Eszékhez) a mint az ellenség erdei r­ej­tekéből kidugván két ágyúját, tüzelni kezdett, erre természetesen a baranyai önkénytes tüzérek mi­ha­mar sűrűbben, és nagyobbakat feleltek. A mintegy ezerre számít­ható ellenség — közte 300 servianus — ágyúval puskával heve­sen tüzelve, a csatát közel egy óráig kitartotta, azonban kitűnő ügyességgel irányzott ágyúink mindig nagyobb pusztítással ront­ván közéjök, mielőtt bekeríthettek volna, megszöktek, futásukban sikoltásokkal tudatván, hogy rohanó csapatunk golyói, gyakran akadnak bőrre. Csak néhány huszár kellett volna, és mind ott hagyta volna fogát; de így a feneketlen sárban csak zászlójukat egy ágyúval, és egy véres sapkás serviánus fogolylyal hozhatók el a mieink győzelmi jelül. Önkényteseink , és a csak negyed napja felfegy­verzett hon­védek bátorságát a rendes katonaság is bámulta , kivált midőn az ellenség lövéseit éljenzéssel fogadák; de elöl mindig a Zaniniak voltak V­e­n­t­u­r­i­n­i kapitánynyal. Vitézeink közöl egy halt meg, három pedig könnyű sebet kapott. Ellenség helyben öt maradt, azonban egy verai ember ma hozta a hírt, hogy szokás szerint, temérdek halottat, és sebesültet hurczoltak el magukkal. Az országos biztosnak karját érte egy golyó , szerencsére azonban egy meglehetős ütéssel öltönye útján csúsztatott el. — Antal.­­— Ó - A r­a­d, nov. 15-én. Lippai csata. Jelen levelem nem hirdetendő az igaz ügy bajnokainak, a kárhozat ördögein nyert új győzelmét, csak egy jelentékeny ütközetnek leend hű tolmácsa, mellyet, fájdalom, elvesztőnk. Nem árulás szőtte ármányok, nem bátortalanság s gyávaság következménye volt, szinte két napi ered­ménytelen csatázásunk , hanem a poklok ördögeinek roppant se­rege túlhaladta gyenge erőnket. Soraim hitelességéről jót állok, ítéljen felettünk a közvélemény. E hónap 10-én Ábrahám őrnagy, a debreczeni mozgó nemzetőrsereg osztályával s 100 aradi kaszás újonczczal Lippára érkezett. Egyesült seregünk ekkor mintegy 900 főből állott. A debreczeni verespántlikások genialis kapitány­a Zű­ri­c­s, a lippai parancsnokságot ekkor Ábrahám kezeibe téve le s maga mint térparancsnok hatályosan intézkedett. Lippa megtámad­ta­tása már ekkor minden órán várható volt, mert nov. 9-én Zurics egy oláh bujtogatót Sistarovecz helységben elfogatván, az ennél talált lázító oláh piacátokból kitűnt, hogy e szép madár a lugosi térparancsnokságtól volt kiküldve, a környékbeli oláh fal­vakban népfölkelést rendezni. Ezen iratokból az is kiderült, hogy 16 oláh helység lakosai kötelezők már magukat, nov. 10-ikén, Hosszuszó helységében összegyűlni, hol a Lugos és Temesvár felől érkezendő rendes katonaságot bevárva, azokkal egyesülten, Lippát 3 oldalról támadandják meg. Ellenségeink tervét tehát előre megtudtuk, az oláhot pedig egy hegytetőn fölakasztottuk. A Rad­­nán szállásoló Hannover-huszárok, nov. 11-én éjfélkor hozzák a hírt, hogy a környékben őrjárás alkalmával, Hosszuszón, mintegy 3000 oláh felkelőt találtak, kiktől igen nehezen menekülhetének meg. Más­nap, 12 órakor délbe, riadót vernek, a lippát környező hegyek tetejéről, mintegy 8000-nyi oláhság közeledik felénk, kiket egy osztály Schwarzenberg dsidás, egy zászlóalj granicsár, 3 ágyú kíséretében hajtanak maguk előtt. Ágyúnk néhányszor, 6 fontos szívességgel üdvözli az oláhokat, mire ők, egész alázatos­sággal , mindannyiszor földig borulnak, néhányan közölök azonnal búcsút akarnak venni, de az ublanusok hátulról kardlapokkal ma­­rasztják a buta vedégeket. A granicsárok is elkezdők a tüzelést, mieink viszont­ ágyúnk ismét durrant; erre az erdőből kiüti fejét vagy 3 ágyú, s ugyancsak durrog felénk. Képzelni sem lehet sze­rencsétlenebb fekvésű várost, védelmi tekintetben­, mint Lippa. Hegyek környezik mindenfelől, s ha hegytetőre érsz, a hegyek szoros lánczolata síksággá terül előtted. Ellenségeink a tetőről, seregünk minden mozdulatát, embereink állásait jól felvehették; mi azonban őket a völgyből csak akkor láthatánk, midőn folytonos tüzelés közt előrenyomulva, már a hegyoldalon mutatkoztak. A ficzkók, mikor a völgybe értek, vig­ajongással rohanák meg em­bereinket , mire még az oláhoknak is kedvök kerekedett, s hosszú csatárlánczban nyomulának felénk. Most azonban a lippai szénás­­kertből szűnni nem akaró puskaropogás üdvözli őket, melly szaka­­datlanul tartott esteli 6 óra utánig, midőn az ellenség jónak látta visszavonulni. És igy e napon, bár kicsiny seregünket több felé kel­lett osztani, mienk jön a győzelem. Az élét ébren őrködve virasz­­tók át. Más­nap reggel Máriássy alezredes, 600 főnyi segédse­reggel megérkezett. Ekkor már 4 ágyúnk volt. Zurics 40 ezer töltényt osztatott ki embereink között, Máriássyval is érkezett né­hány ezer töltés, úgy, hogy e napon teljesen biztosítva hittük ma­gunkat , a­mi meg is történhetik, ha Máriássy jókor nem kezdi a csatát. A lugosi út felől jókor megkezdetik a csata, ágyúink hatal­mas durranásait százszorosan viszhangozzák a hegyek boltjai. A harcz kezdetével mindjárt szemünkbe tűnik, hogy ellenségünk se­rege , az elmúlt éjjel, egy zászlóalj granicsárokkal, egy zászlóalj Zsivkovics és 4 század Leiningen gyalogokkal, ezenfelül egy osz­tály dsidásokkal tetemesen megszaporodott. Ezen segédsereg, 8 ágyú és temérdek töltönyök kíséretében Temesvárról érkezett. Se­regünk e napon a temesvári út felöl is megtámadtatott. Kis csapa­tunk , mind e mellett is, reggeltől d. u. 2 óráig vitézül megtartó helyét, sőt az ellenség 12 ezernyi seregét, több oldalról győzel­mesen vissza is verte. Elvégre mégis, töltéseink s ágyúlőszereink elfogyván, kényszerítve láttuk magunkat, visszavonulni, annyival inkább, mert az Aradon megrendelt lőszermennyiség a kellő időre meg nem érkezett, az ellenség 11 ágyúja azonban folyvást dörgött. Kevés veszteségünk szinte meglep. Szinte 2 napig tartó legtüzesebb csatában 5 halottat s 7 sebesültet számlálunk. Ellenségünk veszte­sége kissé többecske. Egész bizonyossággal írhatom, hogy több mint 80 oláh hagyta fogát a csatatéren, a rendes katonaság ösz­­szes vesztesége, legkisebb számítással, 60-at tesz. Megjegyzendő, hogy emberre c­élozni, a tájék különös természeténél fogva, csak ritkán lehetett. Azonban még­is igaz marad, hogy mi visszavonul­­tunk, az ellenség pedig elfoglalta Lippát. És most nyitva a közle­kedés Temesvár előtt, egy­felől Erdélylyel, másfelől az aradi vár­ral. A Marosom sószállítás, kincstári jószágok pénztárai, termé­nyei mind ellenséges kezekben vannak. Vegyük ehhez, hogy Új- Aradot Máriássy az ellenségnek átengedni kényteleníttetett, s csu­pán Ó-Arad van kezünkben; vegyük éhez, hogy nekünk Lippát visszafoglalni százszorta nehezebb leend, mert a paulisi szoros utat az ellenség 2 ágyúval elfoglalva tartja; vegyük ehhez Ó-Arad veszélyes állását s látni fogjuk hányadán vagyunk. Nem akarok ré­míteni , de illy zimankós körülmények között pessimistának vallom magamat. — Marjalaky Károly. — Munkácsi vár, nov. 12. E vár a mienk. Miután az alkotmányos szabadságot gyűlölő ronda nép eltakaríttatott, többé a nemzet attól nem tarthat, hogy itt rablók magokat megfészkel­hessék. Annyit mondhatok, hogy a vár, melly a nemzet tulajdona, többé bitor kezekre nem jutand.­­ Meg lehet győződve mindenki, hogy a vár tornyán kitűzött nemzeti lobogó, a szabadság szent lo­bogója, melly hirdeti a magyar nemzetnek, hogy mi, kik Munkács várát őrizetünk alá vettünk, árúló kezekbe nem engedjük, s az többé alávaló csorda népnek menedék helyéül nem szolgáland, a várban levő honvédek legnagyobb szorgalommal gyakoroltatnak, e részben az álladalomnak hasznára vált az, hogy a vár ruha­rak­tárában levő, több egészen új frakkokat és nadrágokat kioszthat­tunk, mert ezáltal itten levő honvédeink álfázásból eredhető be­tegségtől teljesen megóva vannak. A megboldogult várőrségtől, az erélyes kormánybiztos közbe­jöttével, mindent elvettünk, a­mi az állodalomé. A honvéd bizott­mány ren­delete következtében ezen volt vár­őrség, melly jelenleg a vidéken van elszállásolva, holnap indúland. — Isten áldja meg őket ! ők kárt nem tesznek, ha csak velök elment, azon egy pár, az absolutismus járma alatt haromként felnőtt két tiszt hamis tant nem terjeszt el közöttük. — Ezen tiszt urak nagyon szerettek volna maradni szép várunkban. Igaz, itt gyönyörű a lakás, a levegő sem rész, aztán a kilátás, a hely magassága miatt, valami regényes, azonban tiszt barátaim, különösen édes kapitány barátom Benczer, ki Jellachichról olly dicsérőleg beszéltél előttem, egy dicsőbb lakta­nyára is találandhatsz, a népszabadságot szentségtelenül gyilkolók tanyájára , az akasztófára, hol Jellachich barátoddal együtt lehet­tek a paradicsomban. — Mielőtt ezen várőrségi, mintegy 150 fő­ből álló csapat elindult volna, szeretett századosunk Kralovánszky László által felszólíttattak, a honvédekhezi áttérésre, s a felszólí­tásra közölök többen azt felelék, hogy ők átjöni nem mernek, mert ha a magyar nemzet veszt, ők fel fognak akasztatni. — Illyen nyi­latkozat mellett nekünk nincs is rátok szükségünk, gyáva gyüle­­vész népfaj, mert az, ki akasztófára számít, az nem becsületes ember, és ki a népszabadság mellett elszánt lélekkel fegyvert nem fog, az nincs okos lélekkel felruházva. — Menjetek, schwarzgel­­bek, úgyis találkoztam ollyannal köztelek, ki azzal állott elő, hogy ő „kaiserlichet majd eljuttok Pestre, Magyarország szivébe, meg fogjátok ott látni, hogy a főváros milly testvéri szeretetben él, nemzeti szabadságát biztosítandó. — Te pedig, Munkács vára, melly engem, ha fiadat, lakóúl befogadál, légy üdvözölve a szabadság egyik bajnoka által, halld meg eskükkel pecsételt nyilatkozatunkat, miszerint elébb fogunk elvérzeni, mintsem téged, s a szabadság zászlóját, sehonnai bitangoknak átadjuk. — Kovács Gerő, vár­­főhadnagy. — Liptóból. November 6-dikán tartott megyei bizottmá­­nyi ülésünkben, lelkes főispánunk által, a megye állapotjáról meg­­nyugtatólag szóló jelentésének felolvasása után, igen érdemes fő­jegyzőnk, Szentiványi Adolf, lelkes szavakban történt fel­hívása következtében, a tisztikar nemcsak az ellenség elleni ki­menetelre, habár magára hagyatnék is, késznek nyilatkozott, ha­nem hogy a síkra való kiállása annál jobb eredményű lehessen, minden tisztviselő becstelenség terhe alatt, hetenként egyszer tör­ténendő fegyver­gyakorlatok tételére Szent­ Miklóson megjelenni köteleztetik ; felszólítás tett egyszersmind az indítványozó arra, miszerint minden egyes tag, hazafiai kötelességéről megemlé­kezve, mindenkép oda igyekezzék munkálni, hogy a tisztikar ezen példája minél több utánzókra találván, a megye részéről számos önkénytesek csatlakozzanak hozzáj­ok. — Szemmel látható azon változás, melly Liptó megyében illy hazafius törekvések következ­tében történt.­­E napokban Szent-Miklóson keresztülmentek a sárosi és szepesi nemzetőrök, Beszterczebányára mintegy 400-an s onnét rendeltetésük helyére, Simonics rablófőnök betörései ellen őr­ködni. Mindnyájan lelkesült derék s művelt honfiak , kik között a szepesi főispán s első alispán mint közvitézek az egész csapatot lelkesítették. — Itt létek mi reánk is jó hatással volt, mert nem­zetőreink is kívánkoznak mielőbb a haza védelmére szállani, s folyó hó 8­kán az árvái határszélek megőrzésére megyénkből 200 nemzetőt indíttatott ki, kikhez több tisztviselő, és számosabb szent­miklósi izraelita is csatlakozott, kiket csupán a haza iránti lelkesedés hívott ezen zászló alá. Egyébiránt megyénkben mindenfelé legjobb egyetértés, csend és béke uralkodik, minden rang és valláskülönbség nélkül, kivévén, hogy az előítéletek s martius előtti fogalmak még néhol láthatók. — Benedekfalvay Vendel. — Csajág, november 4. Tudja meg a világ, mik történnek Veszprém vármegyében! Tényt mondok ki a haza előtt, jellemzőt, szárazon és röviden, minden illetőknek figyelmébe ajánlva. September 27-kén, midőn Jellachich rabló csordájával már Fehérvárra bevonult, s utócsapatai — minden igaz hazafi méltó aggodalmára — mintha már Magyarország övék volna, amúgy otthonosan kószáltak, s minden tartózkodás nélkül szállingóztak vidékünkön keresztül, Fehérvár felé, történt, hogy a „hieber Bán“ táborából, Fehérvárról, a lepsényi postakocsin, három horvát katona, egy stafétával és egy bőr­zsákkal együtt ér­keztek Lepsénybe, homiét ismét postakocsin Siófok felé utazandók, a kocsma előtt csoportozó, s nagyobb részt kajári nemzetőrök által megtámadtattak, s a posta­kocsiról lerántatván, agyonverettek és lövettek. Az ebből keletkezett zaj s ingerültség miatt azonban megfelejtkeztek az említett nemzetőrök, a postakocsi megmoto­­zásáról, s a postakocsis, az említett stafétát és bőrzsákot, miután a három horvát katona agyonveretett, ismét visszavitte a helybeli postamesterhez, gróf Nádasdi tisztartójához, s a lepsényi nemzet­őrök századosához, Hoffman István úrhoz. Említett posta­mester, tisztartó és nemzetőri százados, sőt a megyei bizottmány tagja, a­helyett, hogy a hozzá visszavitt stafétát és bőrzsákot, miután már legkevesebb bántalomtól sem félhetett, letartóztatta , s illető kezekbe szolgáltatta volna, rögtön elküldötte Siófokra, s tovább Kanizsa felé, sőt e történet után másnap — mint többektől hallottam — boszankodva roszalta azoknak tettét „kik a három ártatlan horvátot agyonverték,“ s úgy nyilatkozott „hogy följegy­­zette a gyilkosok neveit is 111“ s ráadásul, még ugyan az­nap, századosi hivataláról is lemondott, mit négy­szem közt mondva, nagyon jól is tett. Én történetesen ez nap határra menvén által, többektől hal­­lom e dolgot a legnagyobb közönösséggel elmondatni, s miután e gyalázatos árulás méltó indignatióval tölte el keblemet, legott el­határoztam magamban, hogy a szép madarat rögtön elfogatom. Hogy azonban ne láttassam senki becsületében is szeme szöktében gáncsoskodni, s magamnak is a dolog felől elébb bizonyos tudo­mást szerezzek, említett postamester úrhoz személyesen elmen­tem Lepsénybe, s öt hivatali szobájában találván, laconice föltet­tem nekie e két kérdést: 1. Igaz-e, hogy a három agyonvert hor­vát által kisért stafétát és bőrzsákot elküldötte , s e kérdésre igen­nel válaszolt, mondván, hogy számadási lajstromába is bevezette, s azzal menté magát, hogy ő még nem kapott ministeri rendeletet, melly tiltaná az ellenséges szállítmányok tovább küldését. Igazán gyönyörű mentség! 2. Igaz-e, hogy följegyzette a horvát kato­nák gyilkosinak neveit, s mi czélból tette ezt ? E kérdésre azon­ban tagadólag válaszolt. E rövid censura után, az árulás világos lévén előttem , lé­pést tettem rögtöni elfogatására, a lepsényi nemzetőrök újonan választott századosánál. A százados úr szabadkozott, hogy ő azt nem lehelt, hanem ígérte, hogy a veszprémmegyei bizottmány­nak e dolgot minden késedelem nélkül följelentendi, s én bizva becsületszavában, s e világos árulásnak minél előbbi följelentését szivére kötve, haza­tértem. Az egyik árulás eddig van, következik a másik. Este érkeztem haza Csajágra,s útban a falu házához bemen­­vén, jó számú nemzetőrök, tiszteik jelenlétében, épen az említett postamester árulásáról beszélgettek, s többen kitörő haraggal, rögtöni elfogására készeknek nyilatkoztak. Ekkor a történteket én is röviden előadom, s elmondom nekik, hogy legyenek nyugod­tak , elfogatására már megtettem a szükséges lépést. De ők ezen nem nyugodtak meg, mondván, hogy a följelentésből mi sem lesz, mert a postamester, és az említett százados úr, szoros barátsági viszonyban állanak, s még azon este elhatározták, hogy két helybeli nemzetőri hadnagy, másnap reggel bemenjen Veszprémbe, s jelentse föl e dolgot a megyei bizottmánynak. A két választott egyén , megbízatásukhoz híven, teljesítik is kötelességüket. Másnap reggel bementek Veszprémbe s első al­ispán urnak a dolgot elbeszélték, hogy terjeszsze rögtön a bizott­mány­­gyűlés elébe. Első alispán ur lekötelező mosolylyal vála­szolt: „Hiszen barátim, az említett stafétát én hozzám küldötte a postamester ur, semmiről se aggódjanak önök.“ Mellyre az egyik követ mondá: „Az nem lehet, hiszen maga megvallotta, hogy Siófokra küldötte.“ Első alispán úr, nem kis megzavarodás­sal válaszolt ismét: „Hát az talán mégis másik lesz.44 Ugyan ugy­e ? Hát hol van az az első, mellyet oda küldött ? Ki látta, vagy ki hal­lott róla valamit ? Én bizony szeretném csak úgy négy­szem­közt is látni. De talán illető helyen tett róla jelentést első alispán úr, s ha még nem telt, szorgalmazzuk és akarjuk, hogy tegyen. Egyébiránt követeinknek ígéretet tett alispán úr, hogy a dolgot megyei bizottmány elébe terjesztendi. Föl is terjesztette, mert oktober első napján, Fodor László szolgabiró s Kenessei Ig­­nácz, az enyéngi fiók-bizottmány elnöke, nálam megjelenvén, az említett dolog felől forma szerint kikérdeztek, s említett szolga­biró úr a hit letételét is kívánta tőlem, mondván, „csak római ka­­tholicus papokat oldoz föl a törvény, az eskü letétele alól.44 Szé­pen vagyunk 1848-ik év October első napján, de hát ha még most is Lepsény és Kajár alatt táborozna Jellachich ? *) No de hogy az ügymenete emiatt meg ne akadjon, hit letételével is igazoltam s kész vagyok most is igazolni a mondottakat, csak hogy szó, a mi szó, nem ártana édes szolgabiró úr, ha protestáns ember és tiszt­viselő létére megtanulná, mit tart az 1848. 20. t. ez. 2. §-a. — A kikérdezés után, sz. bíró úr tőlem eltávozott: „Ha így van“ úgymond „a dolog, nem tehetek róla, ámbár nekem jó barátom.“ Bizonyára bűn is, jó barátot vétekért veszélybe dönteni; árulás, jó barát ellen criminális pert indítani! De távol legyen, hogy emlí­tett sz. biró úr, illy árulóvá kívánt volna lenni; távol legyen, hogy jó barátját veszélybe kívánta volna dönteni (H!), íme,én jó hiszem fejében, mindez ideig vártam,hogy az áruló postamester érdemileg meg fog büntettetni, s jelentésünknek és a vizsgálatnak lesz ered­ménye. Én vártam a bizottmány igazságszeretetétől, hogy meg­teszi kötelességét e részben, sokáig, már több egy hónapjánál, hogy hiába várok. Azonban Hoffman úr, most is lepsényi posta­mester, és mind ez ideig csak egy haja szála sem görbíttetett meg. Közelebb múlt napokban, fölszólítom a fiók­bizottmány elnökét, hogy mint áll a dolog? s ő válaszolja levelében: „hogy föl sem vétetett, s miután én magam megnyugtatására a dolgot följelen­tettem, hagynék föl továbbra ezen tárgy vitatásával.“ Ah! tehát így van a dolog? Még most is mehetnek illy hocus pocus forma szemfényvesztések ? Nem uraim! az éjszaka elmúlt, a nap felkelt. Járjunk igazságban és világosságban! Tudja meg a világ, mik tör­ténnek Veszprémvármegyében! — Kóczán Béla, csajági ref. helyettes pap. — Szombathely, nov. 10. F. h. 6-kán kezdődött bizott­­mányi ülésünk három napig tartott. Évfordulóta a múlt korban kor­teskedéssel űzött törvényszéki ülnökök választásának. S most ? közakarattal harsány „éljenek 44 közt meghagyattak a tavasiak. Megyei életünkben mégis nagy a változás. Jellachich s más hason­szőrűek megszüntették a pártküzdelmeket. Érti s tudja már most minden osztály a szabadság hőseinek vérétől nem borzadó cama­­rillának, a szabadság s nemzetiség eltiprását kísértő ördögnek, ezélzatát. A megyei bizottmány, tekintetbe véve, miként a gyakori elő­­fogatok kiszolgáltatása által a lóbirtokosok rendkívül terheltetnek, a megyei tisztviselők ezentúl előfogati díjt hozandanak, és pedig alispánok, fő- és alszolgabirák 200 pert, esküdtek 100 pfrtot, a többi hivatalnokok minden előforduló esetben alkalmazandó fuva­ros­ fogadással bízattak meg, egy postaállomásra 1 frt 12 kr. ha­­tároztatván. Reisig biztos sürgeté, hogy a megyénkre esett ujonczi illetı *) Mikor a mult September vége felé, a horvátoknak mintegy 16,000- nyi tábora Lepsény és Kajár alatt táborozott, igen épületes beszé­deket lehetett hallani. „Miért haladnak illy könnyen, s minden el­­lentállás nélkül a horvátok ?“ kérdé egy kaputos úri­ember. „Jah­­a nemesség meg van sértve, melly ha nem történik, egy horvát sem látta volna meg Magyarországot. — „Ne Kossuth! most parancsol­gass, most hatalmaskodjál, ha tudsz,44 monda pöffeszkedve s ön­elégülten egy valóságos bimbasi-------határon. — K. B. * 541

Next