Kossuth Hirlapja, 1848 (1-157. szám)
1848-11-21 / 123. szám
tettetett. Harmad ízbenVarga János tizedessel s többekkel lépett érintkezésbe, kik szinte megszökni szándékoztak. Midőn azonban kivitelre került a dolog, a többieket a szökevényekre kihirdetett rögtönítélet visszarettentette,ésannyira,hogy az altizedes feladással fenyegette azt, ki tovább illy vállalatra gondolni merne. Ők minda mellett éjjel kisurrantak, egyedül a rajtuk volt ruhával és fegyverekkel ellátva, társaik közöl, és éji utazások által kívántak hazájukba térni. Nappal erdőkben kellett elrejtőzniük, és a figyelmessé tett gallicziai parasztoktól óvakodniok, mivel a földnépnek illy szökevényekért jó jutalom van ígérve. Több ízben voltak veszélynek kitéve, igy péld. Landshut mellett egy tiszt által vezetett csapat lovassággal találkozván... a tiszt kérdezősködött útjukról, de zavartalan, gyors feleletük által elámíttatva, tovább bocsátá őket. A határhoz érve, minthogy az utat nem tudták, ahelyett, hogy előre jutottak volna, hét mérföldnyire visszamentek. Mi kínzó érzés volt ez a szegényeknek, kik szilárdul el valának tökélve, inkább önmagukat meggyilkolni, mint ellenségeik kezébe jutni. Csüggedetlenül folytatók újra útjukat, elérték a határt, s a legelső paraszthoz szálltak, ki orosz lévén, nem a legszívesebben fogadta, fizetésért azonban még is ellátta őket a szükségesekkel. De midőn tovább indultak, a jó út helyett a Galliczia felé menőt mutatá ki nekik. Útközben egy fiatal pásztor igazítá őket útba, így tették meg a fáradalmas utat 1 forint 40 krajczár vagyonnal, annyi veszély és nyugtalanság közt, ellenséges vidékeken keresztül, míg végre hazájukba érve , tegnap a honvédelmi bizottmány elnökénél bemutattattak, ki megajándékozván őket, meghagyd, hogy Varga mint hadnagy, Kuglis mint tizedes valamelly zászlóaljba soroztassék. Estve megvendégeltetvén, elbeszéltetek utazásuk történetét, mondván, hogy az ezred nagy része átjöne, ha a többnyire horvát tisztek által nem akadályoztatnának. — Eszéken, nov. 16. A Dráva-torkolattól múltkor eltisztult illyr vitézek újra nagyobb számban kezdvén a part felé gyülekezni , Batthyány kormánybiztos a várőrségből négy Zanini, egy Sándor és Vasas két baranyai önkénytes századot csatolva, három ágyúval az alsóvárosban szállásoló 36-ik honvéd-szászlóaljhoz, tegnap — kedvezvén az idő — kirándult a vidék megtisztítására. Alig közeledik csapatunk Szarvashoz (első község Eszékhez) a mint az ellenség erdei rejtekéből kidugván két ágyúját, tüzelni kezdett, erre természetesen a baranyai önkénytes tüzérek mihamar sűrűbben, és nagyobbakat feleltek. A mintegy ezerre számítható ellenség — közte 300 servianus — ágyúval puskával hevesen tüzelve, a csatát közel egy óráig kitartotta, azonban kitűnő ügyességgel irányzott ágyúink mindig nagyobb pusztítással rontván közéjök, mielőtt bekeríthettek volna, megszöktek, futásukban sikoltásokkal tudatván, hogy rohanó csapatunk golyói, gyakran akadnak bőrre. Csak néhány huszár kellett volna, és mind ott hagyta volna fogát; de így a feneketlen sárban csak zászlójukat egy ágyúval, és egy véres sapkás serviánus fogolylyal hozhatók el a mieink győzelmi jelül. Önkényteseink , és a csak negyed napja felfegyverzett honvédek bátorságát a rendes katonaság is bámulta , kivált midőn az ellenség lövéseit éljenzéssel fogadák; de elöl mindig a Zaniniak voltak Venturini kapitánynyal. Vitézeink közöl egy halt meg, három pedig könnyű sebet kapott. Ellenség helyben öt maradt, azonban egy verai ember ma hozta a hírt, hogy szokás szerint, temérdek halottat, és sebesültet hurczoltak el magukkal. Az országos biztosnak karját érte egy golyó , szerencsére azonban egy meglehetős ütéssel öltönye útján csúsztatott el. — Antal.— Ó - A rad, nov. 15-én. Lippai csata. Jelen levelem nem hirdetendő az igaz ügy bajnokainak, a kárhozat ördögein nyert új győzelmét, csak egy jelentékeny ütközetnek leend hű tolmácsa, mellyet, fájdalom, elvesztőnk. Nem árulás szőtte ármányok, nem bátortalanság s gyávaság következménye volt, szinte két napi eredménytelen csatázásunk , hanem a poklok ördögeinek roppant serege túlhaladta gyenge erőnket. Soraim hitelességéről jót állok, ítéljen felettünk a közvélemény. E hónap 10-én Ábrahám őrnagy, a debreczeni mozgó nemzetőrsereg osztályával s 100 aradi kaszás újonczczal Lippára érkezett. Egyesült seregünk ekkor mintegy 900 főből állott. A debreczeni verespántlikások genialis kapitánya Zűrics, a lippai parancsnokságot ekkor Ábrahám kezeibe téve le s maga mint térparancsnok hatályosan intézkedett. Lippa megtámadtatása már ekkor minden órán várható volt, mert nov. 9-én Zurics egy oláh bujtogatót Sistarovecz helységben elfogatván, az ennél talált lázító oláh piacátokból kitűnt, hogy e szép madár a lugosi térparancsnokságtól volt kiküldve, a környékbeli oláh falvakban népfölkelést rendezni. Ezen iratokból az is kiderült, hogy 16 oláh helység lakosai kötelezők már magukat, nov. 10-ikén, Hosszuszó helységében összegyűlni, hol a Lugos és Temesvár felől érkezendő rendes katonaságot bevárva, azokkal egyesülten, Lippát 3 oldalról támadandják meg. Ellenségeink tervét tehát előre megtudtuk, az oláhot pedig egy hegytetőn fölakasztottuk. A Radnán szállásoló Hannover-huszárok, nov. 11-én éjfélkor hozzák a hírt, hogy a környékben őrjárás alkalmával, Hosszuszón, mintegy 3000 oláh felkelőt találtak, kiktől igen nehezen menekülhetének meg. Másnap, 12 órakor délbe, riadót vernek, a lippát környező hegyek tetejéről, mintegy 8000-nyi oláhság közeledik felénk, kiket egy osztály Schwarzenberg dsidás, egy zászlóalj granicsár, 3 ágyú kíséretében hajtanak maguk előtt. Ágyúnk néhányszor, 6 fontos szívességgel üdvözli az oláhokat, mire ők, egész alázatossággal , mindannyiszor földig borulnak, néhányan közölök azonnal búcsút akarnak venni, de az ublanusok hátulról kardlapokkal marasztják a buta vedégeket. A granicsárok is elkezdők a tüzelést, mieink viszont ágyúnk ismét durrant; erre az erdőből kiüti fejét vagy 3 ágyú, s ugyancsak durrog felénk. Képzelni sem lehet szerencsétlenebb fekvésű várost, védelmi tekintetben, mint Lippa. Hegyek környezik mindenfelől, s ha hegytetőre érsz, a hegyek szoros lánczolata síksággá terül előtted. Ellenségeink a tetőről, seregünk minden mozdulatát, embereink állásait jól felvehették; mi azonban őket a völgyből csak akkor láthatánk, midőn folytonos tüzelés közt előrenyomulva, már a hegyoldalon mutatkoztak. A ficzkók, mikor a völgybe értek, vigajongással rohanák meg embereinket , mire még az oláhoknak is kedvök kerekedett, s hosszú csatárlánczban nyomulának felénk. Most azonban a lippai szénáskertből szűnni nem akaró puskaropogás üdvözli őket, melly szakadatlanul tartott esteli 6 óra utánig, midőn az ellenség jónak látta visszavonulni. És igy e napon, bár kicsiny seregünket több felé kellett osztani, mienk jön a győzelem. Az élét ébren őrködve virasztók át. Másnap reggel Máriássy alezredes, 600 főnyi segédsereggel megérkezett. Ekkor már 4 ágyúnk volt. Zurics 40 ezer töltényt osztatott ki embereink között, Máriássyval is érkezett néhány ezer töltés, úgy, hogy e napon teljesen biztosítva hittük magunkat , ami meg is történhetik, ha Máriássy jókor nem kezdi a csatát. A lugosi út felől jókor megkezdetik a csata, ágyúink hatalmas durranásait százszorosan viszhangozzák a hegyek boltjai. A harcz kezdetével mindjárt szemünkbe tűnik, hogy ellenségünk serege , az elmúlt éjjel, egy zászlóalj granicsárokkal, egy zászlóalj Zsivkovics és 4 század Leiningen gyalogokkal, ezenfelül egy osztály dsidásokkal tetemesen megszaporodott. Ezen segédsereg, 8 ágyú és temérdek töltönyök kíséretében Temesvárról érkezett. Seregünk e napon a temesvári út felöl is megtámadtatott. Kis csapatunk , mind e mellett is, reggeltől d. u. 2 óráig vitézül megtartó helyét, sőt az ellenség 12 ezernyi seregét, több oldalról győzelmesen vissza is verte. Elvégre mégis, töltéseink s ágyúlőszereink elfogyván, kényszerítve láttuk magunkat, visszavonulni, annyival inkább, mert az Aradon megrendelt lőszermennyiség a kellő időre meg nem érkezett, az ellenség 11 ágyúja azonban folyvást dörgött. Kevés veszteségünk szinte meglep. Szinte 2 napig tartó legtüzesebb csatában 5 halottat s 7 sebesültet számlálunk. Ellenségünk vesztesége kissé többecske. Egész bizonyossággal írhatom, hogy több mint 80 oláh hagyta fogát a csatatéren, a rendes katonaság öszszes vesztesége, legkisebb számítással, 60-at tesz. Megjegyzendő, hogy emberre célozni, a tájék különös természeténél fogva, csak ritkán lehetett. Azonban mégis igaz marad, hogy mi visszavonultunk, az ellenség pedig elfoglalta Lippát. És most nyitva a közlekedés Temesvár előtt, egyfelől Erdélylyel, másfelől az aradi várral. A Marosom sószállítás, kincstári jószágok pénztárai, terményei mind ellenséges kezekben vannak. Vegyük ehhez, hogy Új- Aradot Máriássy az ellenségnek átengedni kényteleníttetett, s csupán Ó-Arad van kezünkben; vegyük éhez, hogy nekünk Lippát visszafoglalni százszorta nehezebb leend, mert a paulisi szoros utat az ellenség 2 ágyúval elfoglalva tartja; vegyük ehhez Ó-Arad veszélyes állását s látni fogjuk hányadán vagyunk. Nem akarok rémíteni , de illy zimankós körülmények között pessimistának vallom magamat. — Marjalaky Károly. — Munkácsi vár, nov. 12. E vár a mienk. Miután az alkotmányos szabadságot gyűlölő ronda nép eltakaríttatott, többé a nemzet attól nem tarthat, hogy itt rablók magokat megfészkelhessék. Annyit mondhatok, hogy a vár, melly a nemzet tulajdona, többé bitor kezekre nem jutand. Meg lehet győződve mindenki, hogy a vár tornyán kitűzött nemzeti lobogó, a szabadság szent lobogója, melly hirdeti a magyar nemzetnek, hogy mi, kik Munkács várát őrizetünk alá vettünk, árúló kezekbe nem engedjük, s az többé alávaló csorda népnek menedék helyéül nem szolgáland, a várban levő honvédek legnagyobb szorgalommal gyakoroltatnak, e részben az álladalomnak hasznára vált az, hogy a vár ruharaktárában levő, több egészen új frakkokat és nadrágokat kioszthattunk, mert ezáltal itten levő honvédeink álfázásból eredhető betegségtől teljesen megóva vannak. A megboldogult várőrségtől, az erélyes kormánybiztos közbejöttével, mindent elvettünk, ami az állodalomé. A honvéd bizottmány rendelete következtében ezen volt várőrség, melly jelenleg a vidéken van elszállásolva, holnap indúland. — Isten áldja meg őket ! ők kárt nem tesznek, ha csak velök elment, azon egy pár, az absolutismus járma alatt haromként felnőtt két tiszt hamis tant nem terjeszt el közöttük. — Ezen tiszt urak nagyon szerettek volna maradni szép várunkban. Igaz, itt gyönyörű a lakás, a levegő sem rész, aztán a kilátás, a hely magassága miatt, valami regényes, azonban tiszt barátaim, különösen édes kapitány barátom Benczer, ki Jellachichról olly dicsérőleg beszéltél előttem, egy dicsőbb laktanyára is találandhatsz, a népszabadságot szentségtelenül gyilkolók tanyájára , az akasztófára, hol Jellachich barátoddal együtt lehettek a paradicsomban. — Mielőtt ezen várőrségi, mintegy 150 főből álló csapat elindult volna, szeretett századosunk Kralovánszky László által felszólíttattak, a honvédekhezi áttérésre, s a felszólításra közölök többen azt felelék, hogy ők átjöni nem mernek, mert ha a magyar nemzet veszt, ők fel fognak akasztatni. — Illyen nyilatkozat mellett nekünk nincs is rátok szükségünk, gyáva gyülevész népfaj, mert az, ki akasztófára számít, az nem becsületes ember, és ki a népszabadság mellett elszánt lélekkel fegyvert nem fog, az nincs okos lélekkel felruházva. — Menjetek, schwarzgelbek, úgyis találkoztam ollyannal köztelek, ki azzal állott elő, hogy ő „kaiserlichet majd eljuttok Pestre, Magyarország szivébe, meg fogjátok ott látni, hogy a főváros milly testvéri szeretetben él, nemzeti szabadságát biztosítandó. — Te pedig, Munkács vára, melly engem, ha fiadat, lakóúl befogadál, légy üdvözölve a szabadság egyik bajnoka által, halld meg eskükkel pecsételt nyilatkozatunkat, miszerint elébb fogunk elvérzeni, mintsem téged, s a szabadság zászlóját, sehonnai bitangoknak átadjuk. — Kovács Gerő, várfőhadnagy. — Liptóból. November 6-dikán tartott megyei bizottmányi ülésünkben, lelkes főispánunk által, a megye állapotjáról megnyugtatólag szóló jelentésének felolvasása után, igen érdemes főjegyzőnk, Szentiványi Adolf, lelkes szavakban történt felhívása következtében, a tisztikar nemcsak az ellenség elleni kimenetelre, habár magára hagyatnék is, késznek nyilatkozott, hanem hogy a síkra való kiállása annál jobb eredményű lehessen, minden tisztviselő becstelenség terhe alatt, hetenként egyszer történendő fegyvergyakorlatok tételére Szent Miklóson megjelenni köteleztetik ; felszólítás tett egyszersmind az indítványozó arra, miszerint minden egyes tag, hazafiai kötelességéről megemlékezve, mindenkép oda igyekezzék munkálni, hogy a tisztikar ezen példája minél több utánzókra találván, a megye részéről számos önkénytesek csatlakozzanak hozzájok. — Szemmel látható azon változás, melly Liptó megyében illy hazafius törekvések következtében történt.E napokban Szent-Miklóson keresztülmentek a sárosi és szepesi nemzetőrök, Beszterczebányára mintegy 400-an s onnét rendeltetésük helyére, Simonics rablófőnök betörései ellen őrködni. Mindnyájan lelkesült derék s művelt honfiak , kik között a szepesi főispán s első alispán mint közvitézek az egész csapatot lelkesítették. — Itt létek mi reánk is jó hatással volt, mert nemzetőreink is kívánkoznak mielőbb a haza védelmére szállani, s folyó hó 8kán az árvái határszélek megőrzésére megyénkből 200 nemzetőt indíttatott ki, kikhez több tisztviselő, és számosabb szentmiklósi izraelita is csatlakozott, kiket csupán a haza iránti lelkesedés hívott ezen zászló alá. Egyébiránt megyénkben mindenfelé legjobb egyetértés, csend és béke uralkodik, minden rang és valláskülönbség nélkül, kivévén, hogy az előítéletek s martius előtti fogalmak még néhol láthatók. — Benedekfalvay Vendel. — Csajág, november 4. Tudja meg a világ, mik történnek Veszprém vármegyében! Tényt mondok ki a haza előtt, jellemzőt, szárazon és röviden, minden illetőknek figyelmébe ajánlva. September 27-kén, midőn Jellachich rabló csordájával már Fehérvárra bevonult, s utócsapatai — minden igaz hazafi méltó aggodalmára — mintha már Magyarország övék volna, amúgy otthonosan kószáltak, s minden tartózkodás nélkül szállingóztak vidékünkön keresztül, Fehérvár felé, történt, hogy a „hieber Bán“ táborából, Fehérvárról, a lepsényi postakocsin, három horvát katona, egy stafétával és egy bőrzsákkal együtt érkeztek Lepsénybe, homiét ismét postakocsin Siófok felé utazandók, a kocsma előtt csoportozó, s nagyobb részt kajári nemzetőrök által megtámadtattak, s a postakocsiról lerántatván, agyonverettek és lövettek. Az ebből keletkezett zaj s ingerültség miatt azonban megfelejtkeztek az említett nemzetőrök, a postakocsi megmotozásáról, s a postakocsis, az említett stafétát és bőrzsákot, miután a három horvát katona agyonveretett, ismét visszavitte a helybeli postamesterhez, gróf Nádasdi tisztartójához, s a lepsényi nemzetőrök századosához, Hoffman István úrhoz. Említett postamester, tisztartó és nemzetőri százados, sőt a megyei bizottmány tagja, ahelyett, hogy a hozzá visszavitt stafétát és bőrzsákot, miután már legkevesebb bántalomtól sem félhetett, letartóztatta , s illető kezekbe szolgáltatta volna, rögtön elküldötte Siófokra, s tovább Kanizsa felé, sőt e történet után másnap — mint többektől hallottam — boszankodva roszalta azoknak tettét „kik a három ártatlan horvátot agyonverték,“ s úgy nyilatkozott „hogy följegyzette a gyilkosok neveit is 111“ s ráadásul, még ugyan aznap, századosi hivataláról is lemondott, mit négyszem közt mondva, nagyon jól is tett. Én történetesen ez nap határra menvén által, többektől hallom e dolgot a legnagyobb közönösséggel elmondatni, s miután e gyalázatos árulás méltó indignatióval tölte el keblemet, legott elhatároztam magamban, hogy a szép madarat rögtön elfogatom. Hogy azonban ne láttassam senki becsületében is szeme szöktében gáncsoskodni, s magamnak is a dolog felől elébb bizonyos tudomást szerezzek, említett postamester úrhoz személyesen elmentem Lepsénybe, s öt hivatali szobájában találván, laconice föltettem nekie e két kérdést: 1. Igaz-e, hogy a három agyonvert horvát által kisért stafétát és bőrzsákot elküldötte , s e kérdésre igennel válaszolt, mondván, hogy számadási lajstromába is bevezette, s azzal menté magát, hogy ő még nem kapott ministeri rendeletet, melly tiltaná az ellenséges szállítmányok tovább küldését. Igazán gyönyörű mentség! 2. Igaz-e, hogy följegyzette a horvát katonák gyilkosinak neveit, s mi czélból tette ezt ? E kérdésre azonban tagadólag válaszolt. E rövid censura után, az árulás világos lévén előttem , lépést tettem rögtöni elfogatására, a lepsényi nemzetőrök újonan választott századosánál. A százados úr szabadkozott, hogy ő azt nem lehelt, hanem ígérte, hogy a veszprémmegyei bizottmánynak e dolgot minden késedelem nélkül följelentendi, s én bizva becsületszavában, s e világos árulásnak minél előbbi följelentését szivére kötve, hazatértem. Az egyik árulás eddig van, következik a másik. Este érkeztem haza Csajágra,s útban a falu házához bemenvén, jó számú nemzetőrök, tiszteik jelenlétében, épen az említett postamester árulásáról beszélgettek, s többen kitörő haraggal, rögtöni elfogására készeknek nyilatkoztak. Ekkor a történteket én is röviden előadom, s elmondom nekik, hogy legyenek nyugodtak , elfogatására már megtettem a szükséges lépést. De ők ezen nem nyugodtak meg, mondván, hogy a följelentésből mi sem lesz, mert a postamester, és az említett százados úr, szoros barátsági viszonyban állanak, s még azon este elhatározták, hogy két helybeli nemzetőri hadnagy, másnap reggel bemenjen Veszprémbe, s jelentse föl e dolgot a megyei bizottmánynak. A két választott egyén , megbízatásukhoz híven, teljesítik is kötelességüket. Másnap reggel bementek Veszprémbe s első alispán urnak a dolgot elbeszélték, hogy terjeszsze rögtön a bizottmánygyűlés elébe. Első alispán ur lekötelező mosolylyal válaszolt: „Hiszen barátim, az említett stafétát én hozzám küldötte a postamester ur, semmiről se aggódjanak önök.“ Mellyre az egyik követ mondá: „Az nem lehet, hiszen maga megvallotta, hogy Siófokra küldötte.“ Első alispán úr, nem kis megzavarodással válaszolt ismét: „Hát az talán mégis másik lesz.44 Ugyan ugye ? Hát hol van az az első, mellyet oda küldött ? Ki látta, vagy ki hallott róla valamit ? Én bizony szeretném csak úgy négyszemközt is látni. De talán illető helyen tett róla jelentést első alispán úr, s ha még nem telt, szorgalmazzuk és akarjuk, hogy tegyen. Egyébiránt követeinknek ígéretet tett alispán úr, hogy a dolgot megyei bizottmány elébe terjesztendi. Föl is terjesztette, mert oktober első napján, Fodor László szolgabiró s Kenessei Ignácz, az enyéngi fiók-bizottmány elnöke, nálam megjelenvén, az említett dolog felől forma szerint kikérdeztek, s említett szolgabiró úr a hit letételét is kívánta tőlem, mondván, „csak római katholicus papokat oldoz föl a törvény, az eskü letétele alól.44 Szépen vagyunk 1848-ik év October első napján, de hát ha még most is Lepsény és Kajár alatt táborozna Jellachich ? *) No de hogy az ügymenete emiatt meg ne akadjon, hit letételével is igazoltam s kész vagyok most is igazolni a mondottakat, csak hogy szó, a mi szó, nem ártana édes szolgabiró úr, ha protestáns ember és tisztviselő létére megtanulná, mit tart az 1848. 20. t. ez. 2. §-a. — A kikérdezés után, sz. bíró úr tőlem eltávozott: „Ha így van“ úgymond „a dolog, nem tehetek róla, ámbár nekem jó barátom.“ Bizonyára bűn is, jó barátot vétekért veszélybe dönteni; árulás, jó barát ellen criminális pert indítani! De távol legyen, hogy említett sz. biró úr, illy árulóvá kívánt volna lenni; távol legyen, hogy jó barátját veszélybe kívánta volna dönteni (H!), íme,én jó hiszem fejében, mindez ideig vártam,hogy az áruló postamester érdemileg meg fog büntettetni, s jelentésünknek és a vizsgálatnak lesz eredménye. Én vártam a bizottmány igazságszeretetétől, hogy megteszi kötelességét e részben, sokáig, már több egy hónapjánál, hogy hiába várok. Azonban Hoffman úr, most is lepsényi postamester, és mind ez ideig csak egy haja szála sem görbíttetett meg. Közelebb múlt napokban, fölszólítom a fiókbizottmány elnökét, hogy mint áll a dolog? s ő válaszolja levelében: „hogy föl sem vétetett, s miután én magam megnyugtatására a dolgot följelentettem, hagynék föl továbbra ezen tárgy vitatásával.“ Ah! tehát így van a dolog? Még most is mehetnek illy hocus pocus forma szemfényvesztések ? Nem uraim! az éjszaka elmúlt, a nap felkelt. Járjunk igazságban és világosságban! Tudja meg a világ, mik történnek Veszprémvármegyében! — Kóczán Béla, csajági ref. helyettes pap. — Szombathely, nov. 10. F. h. 6-kán kezdődött bizottmányi ülésünk három napig tartott. Évfordulóta a múlt korban korteskedéssel űzött törvényszéki ülnökök választásának. S most ? közakarattal harsány „éljenek 44 közt meghagyattak a tavasiak. Megyei életünkben mégis nagy a változás. Jellachich s más hasonszőrűek megszüntették a pártküzdelmeket. Érti s tudja már most minden osztály a szabadság hőseinek vérétől nem borzadó camarillának, a szabadság s nemzetiség eltiprását kísértő ördögnek, ezélzatát. A megyei bizottmány, tekintetbe véve, miként a gyakori előfogatok kiszolgáltatása által a lóbirtokosok rendkívül terheltetnek, a megyei tisztviselők ezentúl előfogati díjt hozandanak, és pedig alispánok, fő- és alszolgabirák 200 pert, esküdtek 100 pfrtot, a többi hivatalnokok minden előforduló esetben alkalmazandó fuvaros fogadással bízattak meg, egy postaállomásra 1 frt 12 kr. határoztatván. Reisig biztos sürgeté, hogy a megyénkre esett ujonczi illetı *) Mikor a mult September vége felé, a horvátoknak mintegy 16,000- nyi tábora Lepsény és Kajár alatt táborozott, igen épületes beszédeket lehetett hallani. „Miért haladnak illy könnyen, s minden ellentállás nélkül a horvátok ?“ kérdé egy kaputos úriember. „Jaha nemesség meg van sértve, melly ha nem történik, egy horvát sem látta volna meg Magyarországot. — „Ne Kossuth! most parancsolgass, most hatalmaskodjál, ha tudsz,44 monda pöffeszkedve s önelégülten egy valóságos bimbasi-------határon. — K. B. * 541