Kossuth Hirlapja, 1848 (1-157. szám)

1848-11-21 / 123. szám

Megjelenik, hétfőt kivévte, naponként. Mindenféle hirdetmények felvétet­nek : négyszer halálozott sorért 3 pgö kr., kettős hasába sorért pedig 6 pgö kr számíttatik. Előfizetési díj félévre Budapesten h­ázhoz-hordással boríték nélkül 8, postán borítékban hatszor küldve 10, kevesebbszer küldve 9 pge­nt. Előfizethetni minden postahivatalnál, helyben a kiadóhivatalban: Egye­­tem-utcza, 90. szám, első emelet, előbb Almási­, most a pesti takarék­­pénztár házában. hír­lapja, 123. szám. Pesten, kedden november 21.1848. PEST, NOVEMB. 19. Ha jelen időnket a múlttal összehasonlítjuk, e működésünk eredménye azon meggyőződés, hogy nehéz helyzetünk a political combinatio lehetetlenségével szaporodott. Az európai események, mellyek tán soha illy viszonosan nem hatottak, néha pillanatok művei, s meghiúsítják a legmélyebb gon­­dolkozású státusférfi legalaposabb terveit. Ez részint jó, részint nehezebbé teszi helyzetünket. Ha az austriai ház századokon át megrögzött politicáját te­kintjük, lehetetlen nem örülnünk azon véletlenségnek, melly nép­­igázó politicai számadásain néha néha egy hatalmas vonást húz keresztül, s a már majd kifáradt számolót munkájának ujonankez­­désére készteti. Ha ellenben min viszonyaink’rendezése van szemünk előtt,igen nélkülözzük ama rendszert, melly az eseményeket jellemezni szokta, s azoknak legbiztosb alapját teszi. De tennünk kell,­­ még­pedig úgy, hogy épületünk rend­szerhiány nélkül félbe ne szakadjon, vagy össze ne emöljék. Fő törekvésünk : hazánk megmentése. Kétségtelen, hogy e nagy munkában nagyobb részt a fegyver működik, de egyik, s meglehet nem csekély tényezője lehet az ese­mények véletlen fejlődése. A constatált eszközt kötelességünkben áll egész mértékben használni, s napról napra inkább szaporítani és erősíteni. A­mit a véletlen ad , nem szabad elhanyagolni, hanem fel kell használni, mennyire lehet. Hírlapi és magán tudósításokból az látszik , hogy a ráczok egyezkedni akarnak; az alapok nincsenek tudva előttem, de a kö­rülményekből ítélve, azok valami nehézkesek alig lehetnek. Átlátja már Sz.­Tamás is, hogy nem ő egyedüli választott népe az austriai kormánynak. Legnagyobb ellenét, az oláh népet, ugyanazon ígéretekkel lázították fel, a szerb vajdaság helyt adott egy daco-román birodalomnak, mellybe amannak igen nagy, ha nem legnagyobb, része bele lenne olvasztandó; ez a sz.-tamási pa­rancsnokság szemeit felnyithatta, s a föltételeket hihetőleg meg­lehetősen devalválta. Ez egyezkedés által alsó táborunk mozgóvá tétethetik. De ügyesen vezetve a dolgok e váratlan folyamat, az eddig ellenünk használt erő részünkre megszerettethetik. A rácz lázadásnál a vezér minden, a nép eszköz ; nem poli­tikai öntudatból teszen, hanem megy, mert menetik. A gondolkozó főt kell okaink valódiságáról meggyőzni, s meggyőződik az e­gész test. Azt hiszem tehát, a teendőkről nincs kétség. Fenmarad azután a népet felvilágosítani, melly, ha átlátja, hogy ő másra is született, minthogy egy szívtelen kormány vak eszközévé alacsonyíttassék, nincs tőle mit tartanunk többé, maga fogja azon szabadság védelmében vérét ontani, mellynek letiprá­sára olly hallatlan kegyetlenségeket követett el. Ez által elleneinket igen meg fogjuk gyengiteni. A lotharingiai ház önfentartásának utósó vonaglásaiban for­dúlt csak a néphez, mint illyenhez; s ha megszabadúlt, épen sza­­badítoit, mellyekben az öntudat felébredt, iparkodott lenyűgözni leginkább, nehogy e kétélű fegyver, „nép“ ellene is fordulhasson. Százados politicáját ez jellemzi leginkább. Hogy igen messze ne menjek vissza, csak a XVIII-ik szá­zadból említem meg, hogy a ha tároli népnek azé­rt, mert a habs­­burgi ház megmentésének főtényezője volt, s ezzel némi öntudatra ébredt, nehogy erejének öntudatát valahogy nag­yobb szabadsági alapok igényére fordíthassa, nyakára küldék Saurau és Wessen­­berget (méltó erdődét a camarilla-ministernek) hogy jutalomképen municipalis szabadsága fájának ágait lenyirbáljják, s oda vigyék a népet, hogy a vak engedelmességen kívül kegyes uralkodója irányában mást valahogy ne követelhessen. Midőn 1741-en a bécsi trón ingadozott, a mindig hű magyar nép menté meg — s meglehet, az isten kéz« ».zért is sulyosodott olly nagyon reá — s ez önfeláldozásnak mit lett eredménye ? — M. Theresia s fia József híven oda munkáltak, hogy nemzetiségünk a föld színéről letöröltessék. A franczia forradalom kezdetén, bár Austria nagyon is zak­latva volt, a népekhez nem folyamodott, s katonákat állított a harcztérre, s midőn látta, hogy e támasz dőledezni kezd, midőn vele uralmának is dőlnie kell, utósa óvszerül a népet hívta föl, melly bárányszelidséggel vette fel a fegyvert, s oroszláni elszánt­sággal harczolt nem szabadságért,hanem a­zért és úgy látszik, csak azért, hogy ezután iis fejedelme az legyen, ki szürke kabátot és ve­res bugyogót hordoz. A danastia megmentetett. Népei mentették meg. S a kegyes fejedelem szövetséget kötött a fejedelmekkel, minden bel és külzavargások ellen; — a­­szabadságot csirájában kelle elfojtani. Az 1809—ki hős viseletéért a tyroli néppel 1813—1815-ben, miután rég biztosított szabadságaitól megfosztották — Boschman azt hitette el, hogy ez a fegyver hatalmával elfoglalt ország, s Bécsből ezentúl kegyelemként kell kérni, mit eddig jogosan követelt Úgy látszik azonban, hogy át kezdi már látni lassan kint a nép is, mire van hivatva, s e cselszövényeken némellykori hatha­tós felszólalásai által roppant vonásokat húz át. Ezeket használnunk kell,de ügyesen. Mert ha min erőnkre hagyat­va győznénk is, győzelmünk csak akkor leszen teljes mértékű, ha, midőn kardunkat hüvelyébe teszszük, a népek rokonszenvét is el­leneink megsemmisítésével megnyerhettük. . ». A magyarnak eddigelé illy keserves eszközökhöz nem kel­lett nyúlnia, mert egy akarattal és erővel fogtunk fegyvert mind­nyájan , az éltünkre törő absolutismus ellen. A pártok szenvedé­lyei elnémultak, a vészriadó hallatára , minden becsületes hazafi­nak ekkorig csak egy gondolata, egy akarata volt: a hazát meg­menteni. Nem rég azonban, egy politicai lapot mutattak be e hírlap olvasóinak,mint melly az aristocratiát, veszteségére emlékeztetve, kezdé gyalázatosan bujtogatni. Ugyanezt vagyok teendő most én is, egy fondorkodó jesuitá­­val, ki a „Religio és nevelés“ czímű cath. egyházi lapban ütötte föl fejét, s nem kevesebb szemtelenséggel, mint az érintett poli­tical hírlap, izgat a cath. papság közt, s lázítja az egész cathol. egyházat a kormány ellen. S ugyan mi okért ? Azért, mert a vallásügyi ministérium 10 iskolába be akarja hozni a gymnasialis szakrendszert, s e tervet a fővárosi két közép tandára nézve, már foganatba is vette. Szent Kleofás! már ez csakugyan égbekiáltó istentelenség egy vallásügyministériumtól, elsülyedünk , mint Sodom­a és Go­­mora, oda vagyunk! Keservesen fájlalja a nevezett egyházi lap, hogy az állodalmi intézetekké alakítandó tanodáktól elveszik a kormányzást és ala­pítványok kezelését. Elhiszszük biz azt, hogy nehezen esik a mindenható dire­­ctoriumnak, a pénzecskét és főigazgató hatalmat kiejteni kezéből, csakhogy ez intézkedés a legtermészetesebb jogában áll a kor­mánynak. A cath. tanodák alapítványai legnagyobb részben a sta­tus javaiból szakasztattak ki, és igy ez iskolák a status tulajdona, következőleg, fölöttük akként rendelkezhetik, mint jónak látja. Úgy látta pedig czélszerűnek, jogai gyakorlatát megkezdeni, hogy először is azon papokhoz fordúlt, kik az iskolaigazgató trónuson ültek, s azt m­on­dá nekik: szállj le barát a hintáról! De hát miért ez erőszakoskodás csak a catholicusok irányá­ban ? (Így szól az értekező jesuita) miért nem vág a ministerium a protestáns gymnasialis rendszerbe is illy erőszakos kézzel bele ? miért nem rendelkezik ezek iskoláival és alapítványaival is ? Azért ugy­e, mert a cultusministerium czélja csak a catholicusokat sér­tegetni, a cath. egyházat szépen behálózni, s azt lételének minden eszközeitől megfosztani törekszik ? E szavakat a legalábbvaló gyanúsításnak bélyegeznék, ha belőlük egyszersmind a hetvenkedő jesuitának szánandó tudatlan­sága nem rína ki. A protestánsok iskoláinak igazgatásába, vagy szabályozá­sába, a kormánynak nincs joga avatkozni, valamint alapítvá­nyaikhoz sem nyúlhat, ha csak a tulajdon szentségét nem akarja törvénytelen úton megtámadni, mert a protestánsok minden alapítványai magán alapítványok, s igy, ezeken nyugvó iskoláik is kizáró sajátaik. Rájuk nézve a ministerium nem igazgató, csak felügyelő hatalom. A cath. papság egy része föltette magában, hogy a jó kon­czot egy könnyen azért sem bocsátja ki kezéből, s az alapítványok föntartása érdekében egy petitiót köröztetett a nép közt, fölhasz­nálván természetesen minden módot, hogy az aláírók minél na­gyobb számmal legyenek. Ennek következtében a kormány jónak látta, a tisztelendő urakat figyelmeztetni, miszerint, ám éljenek kérelmezési jogukkal, de óvakodjanak erre olly módokat hasz­nálni , mi által a népben ingerültséget keltvén, a közbékét megza­varhatnák. S ime előáll a mi jesuitánk, kigyót, békát kiált a kormány­ra, melly szerinte mindent elkövet, hogy a népet elámítsa, előtte a lelkipásztorokat a legdurvább önzés gyanújába hozza, miből nem kevesebb következik, mint az, hogy a cath. egyházat meg akarják semmisíteni, s haláluk már elkerülhetlen. A cultusmini­sterium azon bűnbarlang, hol kipusztíttatásuk tervét szövik, in­nen kapnak az egyház elleni rebellis szerzetesek engedelmet rebellióra, itt száműzték az istent az iskolákból. (Ehhez egy kis commentár is kell. Az új rendszer nyomán, nem a tanítók, hanem papok fogják a növendékeket a vallásban oktatni; tehát: száműz­ték az istent az iskolákból!) Neki esik ezután a piarista rendnek s ezt poklokra átkozza azért, mivel magát ez intézkedés fogana­tosítására eszközül engedte használtatni, s az igy rendezett isten télén iskolák tanítóivá mernek lenni. Indítványozza annak okáért, hogy e professorok minden vallási functiótól tiltassanak el, s ha nem engedelmeskednek, ünnepélyesen excommunicálni kell őket az egyházból. Felszólítja végre a papokat, hogy a kitett szentség előtt, feszülettel kezökben, esküdjenek meg, híveik jelenlétében, miszerint azok boldogságáért élni halni készek, csak a nép üdvösségét akarják akkor is, midőn arra bujtogatják őket, hogy „gyermekeiket olly iskolákba ne küldjék, honnan isten és megváltójuk szent neve száműzve van.“ És ha (ezzel végzi lá­­zító beszédét a R. és N.) a nép még ekkor sem értené meg pap­jait, megérdemlette a lassú és gyalázatos val­láshalált, mellyet számára a magyar kormány készít.-----­Látni való ebből, mikép a R. és N. szerkesztője nemcsak megveti a kormányparancsot, mellyben collegáival együtt arra in­tetik , hogy a népben ingerültséget kelteni, s ezáltal a közbékét megzavarni óvakodjanak; de sőt a legszemtelenebb úton, s a leg­világosabban lázít, midőn a kormányt hamisan gyanúsítva, azt, a nép és vallás elnyomója gyanánt állítja a nép elé. A felső hatalomnak érdekében áll, ismernie a véleményt, mellyel intézkedései iránt vannak az alattvalók; de ezen hang, mellyen Danielik János szól, nem a vélemény-nyilvánítás, nem is a panasz hangja, hanem a legnyilvánosabb izgatás, mellynek ve­szélyes következményei lehetnek. —tm— Vannak többféle eszközei a huszárnak, mellyeket a kincstár nem csekély hasznára a huszár és lova könnyítésével nélkülözni lehetne: 1. ) A karabin-puska csekély használatú fegyver, mégis legterhesebb, mind a huszárra, mind a lóra nézve. Elég a huszárnak egy pár jó pisztoly, erős hosszú kard, és jó ló. 2. ) A tarsoly mindenütt akadozó, lábszár veregető hiú­ban valóság, pedig, ha nélkülöztetik, a szíjakra s kihímzésre meg­kívántat, nem csekély költség megkiméltetik. — Azonban, hogy emléke fenmaradjon, jó volna tán a magukat kitüntetett főtisztek számára érdemtelül rendelni, kik tarsolyos vitézeknek neveztethetnének. 3. ) Legyen a huszárnak dolmánya, mentéje, de miért szag­gatja mindkettőt télen nyáron egyaránt.­­ Nyári öltönye legyen dolmány, egyszerű zsinórzattal, télen pedig viselje a mentét csu­pán. Hiszen a mente, dolmányra öltve is, nem öltve is, akadály a kardforgatásban, de még télen a dolmány miatt nem hathat úgy a mente meleg béllése a test melege megtartására, mint különben; a mentő pedig lenne hosszabb és szélesebb nyakhajtókájú, és bizony többet használna a vitéznek, mint a mostani inkább díszelgésre szá­mított zsinórokkal megrakott. Mindegyik pedig, használási ideje eltelvén, raktárban tartatnék. Úgy hiszem, a felügyelési költséget a ruha egyszerűségében és tovább tartásában bőven meggazdál­­kodnak. Lókörüli munkálatokra az úgynevezett vászon kitli igen czélszerü. 4. ) Testhez álló feszes nadrág helyett, melly csak pár órai lovaglás alatt térdben megnyúlik, sokszor ki is sza­kad, lenne sötétszürke, zsinór nélküli bő nadrág, melly mellett a bőrös lovag-nadrág nélkülözhetlen, — így a csizma szárára zsinór is szükségtelen leend. 5. ) Köpönyeg. Kerek hosszú köpönyege van a huszár­nak, mellynek nagy szélben nem csak hasznát nem veheti, sőt al­kalmatlanságára van. Legyen hát a mostaninál rövidebb utas köpö­nyege, mit sárban sem kell emelgetni, s a mellyben — mentéjére öltve — bármilly nagy hideget is könnyen kiáll. 6. ) Kantár. Most a huszárló feje meg van rakva egymásra fektetett szíjakkal, mellyek melegben, esőben, igen alkalmatlanok a lóra nézve. Jónak látnám azért, egy ügyes szíjgyártóval akár a kantár, akár a kötőfék­ fejét úgy készíttetni, hogy a zabla­vasat és trenzlit a négy kantárszárral fel lehessen rá csatolni, még­pedig kevesebb idő alatt, mint mennyi most a felkantározásra szükséges, így a lovon is, erszényünkön is segítenénk. Végül bátor vagyok az illetőket figyelmeztetni, hogy Fejér­megyében Mórott igen derék fedeles lóiskola van , mellyben, a legroszabb téli időben is, lehetne az újonczokat lovaikkal együtt gyakorolni. — Egy vén huszár. ISMÉT EGY JESUITA. Legnagyobb szerencsétlensége a népforradalmaknak, hogy, midőn a nemzet minden erejével kénytelen küzdeni, a kényuralom zsarnokságai ellen, ugyanakkor támad föl saját keblében is a reactio fenéje; és a nemzet, ha veszni nem akar, kényszerülve van a büntető igazság pallosát egyszersmind önmaga ellen is hasz­nálni. Tekintsünk vissza a XVI. Lajos alatti franczia forradalomra, s egy polgárvér-tengert fogunk látni, mellyet saját kebléből volt kénytelen e nemzet ontani, hogy ez által a visszalökő mozgal­makat elfojthassa. Igénytelen javaslat az újonan kiállítan­dó lovashonvédek felszerelése tárgyában. Hogy minél hamarább begyakorolt lovasaink lehessenek, czélszerünek találom, hogy minden jómagaviseletü huszár mellé egy újoncz, mintegy fiút adassék, melly elnevezés náluk régóta divatozik, így vetekedve fogják fiaikat tanítani. És mivel a lótanítás több időbe kerül, mint az emberé, szükség esetében lovát is kicserélné újoncz fiával, mit tán máskép kedvesen épen nem tenne, mert a huszár jól tanított lovát magánál is többre becsüli, és sokszor éhezik inkább, csak kedves lova lakjék jól. Tudnivalók. A napokban sok oldalról panaszt hal­lottunk, a budapesti katonai kórházakbani rendetlenség és hanyag­ság ellen. És fájdalommal kell beváltanunk, hogy e panaszok alaposak valának, s a katonai kórházakbani hanyagság kebellázító volt. A halandóság rendkívüli jen, s minthogy az orvosi ha­nyagsághoz még az inspections tiszteké is járult, s a le­génység sok helyen minden felügyelet nélkül volt, a betegség, je­lesen a cholera, aggálygerjesztő módon elhatalmazott. És az országnak van országos fő­orvosi hivatala ! Kérdek: miért van e hivatal, ha illyenek történhetnek ? Kérdésünk ismételve jön a panaszok hallatára s valósultára. Ki e kérdést ismétlő, a kormány­elnök volt. Rögtön rendeletet bocsátott az ország főorvosához, melly­ben, a történteknek legkomolyabb rászólása mellett, megparancso­­lá, hogy, ha még az nap, minden Budapesten találtató kórházak­ban mind az, mi a kórházakban, hogy legyen, szükséges, elren­delve s a betegek orvosi tekintetben tökéletesen ellátva nem leen­­denek, az ország főorvosának hivatala azonnal megüresült. És ma — 48 óra múlva a rendelet kelte után — büszke megelégedéssel hívunk fel minden honpolgárt, tekintse meg a ka­tonai kórházakat, és látni fogja, hogy mindenikében egy igazgató, fő­­s több szükséges orvos, kellő tisztaság és rend van, s a bete­gek tökéletesen ellátják mindennel, mire helyzetüknél fogva igé­­nyök lehet. Íme, a tanúsági A kormány­elnök megtudta, hogy rendetlenség van — akar­ta határozottan minden tétova és félretekintés nélkül, hogy legyen rend, igazság és méltányosság. És az ige testte­len. Az érdemet kivétel nélkül rögtön jutalmazni, a hanyagságot rögtön kérlelhetetlenül büntetni, a­ki tisztének meg nem felel, él vele, minden szó nélkül, ha maga az isten fia volna is; igy lesz rend és igazság , így lesz a kormány tisztelve, bizalommal, szeretettel támo­gatva , igy lesz erős, erősebb, mintha zsoldosok ezrei őriznék. — A hazának Pozsony körül táborozó vitéz bajnokai ro­­szul lévén ruházva e miatt sokat szenvedtek; az eddigi schlendrián rendszernél s a Mondurs-Commission elrendezésénél fogva vajmi ólom­lábon haladt a felruházás . A kormány­elnök azt mondá, hogy a­kik a haza védelmére életeket vivek a Lajtha partjára,azoknak fázniok nem szabad, mert ez hálátlanság volna, a haza részéről, vitéz bajnokai irányában. Megvizsgálta a Mondurs-Commisiót, megnyerte Nyáry Pált, nemzet minden seregeinek ruházattali ellátására felügyelni, és ma két hajó ment fel ruházattal terhelve, a lajthai táborban lévő vi­tézek számára.­­ És legyen biztosítva a közönség, hogy ezentúl nem fog ru­­házatban seregünk hiányt szenvedni. Tökéletes biztosság e részben Nyáry Pál neve, ki a főfelü­gyeletet elvállalni hazafiúi kötelességének tartá. — Figyelmeztetjük a közönséget a Közlönyben kijött és ezen abban is kijövendő rendeletére kormányunknak, mellyben kije­lenti , mikép gondjai legelsőbbikének s kötelességei legédesebbi­­kének ismeri, egy intézetnek Budapesteni felállításával, arról gon­doskodni, hogy a haza függetlenségének harczában megsérült vagy megcsonkult bajnokok az élelemteli gondtól menten, érdem­lett nyugalmukat felleljék. — Biztos kútfőkből tudjuk azt, hogy felső táborunk parancs­nok-vezére az ottani sereg fölszereletlensége ellen a honvédelmi bizottmány elnökéhez panaszt terén, s innen e tárgyban a szükség

Next