Kóta, 1987 (17. évfolyam, 1-10. szám)
1987 / 8. szám
€ П £К [UNK] IFJÚSÁG Vili. Kodály Zoltán Gyermekkórus Találkozó Komló 15 esztendeje Az idén június közepén 15 együttes adott randevút egymásnak a mecseki bányászvárosban. Kevés, ha tudjuk: Komló az egyetlen nemzetközi fesztiválfórum a gyermekkaroknak, igen sok, ha belegondolunk a város és környékének „felvevőképességébe”. Ám Komló — a sanyarú gazdasági körülmények, az utolsó pillanatban „pótjelentkező” énekkarok ellenére — ismét állta a sarat. Mintaszerűen szervezett, élvezetes és fölöttébb tanulságos mustrát rendezett az ifjú dalnokoknak. Mint minden fesztiválon, itt is voltak egészen kiemelkedő, megfelelő és gyenge együttesek. Utóbbiak tették ki a résztvevők egyötödét , ami bizony elgondolkodtatóan magas arány. A jövőben ügyelni kellene arra, hogy valóban csak a jók és még jobbak kerülhessenek Komlóra. Az viszont egyértelműen bölcs belátásra vall, hogy Csipkerózsika álmát alvó fiúkórus-mozgalmunkat felrázandó két ragyogó külföldi fiúkart és az „úton” éppen csak elindult magyar együttest is meghívtak Komlóra. Megfelelő volt a határainkon innen és túlról érkezettek aránya is, bár a 8 külföldi között volt az a bizonyos gyönge 3, akik helyébe biztos akadt volna jóképességű magyar énekkar. Minden együttesről szólni ilyen rövid terjedelemben lehetetlen, ám a szélső értékek, a „legek” felmutatása talán képet ad a fő vonulatokról. Ha kiadták volna a „leggyermekebb gyermekkar” díját, azt minden bizonnyal a házigazdák, a Tóth Ferenc vezette komlói Kodály Zoltán Ének-Zenei Általános Iskola 80 tagú énekkara kapta volna. A technika perfekció náluk szükséges, de nem elégséges feltétel. Műsorukra aprólékos kidolgozottság, a művek zenei szellemének és a gyermeki lélek rezdüléseinek szerves, élő egységgé kovácsolása, rendkívül szuggesztív előadásmód volt a jellemző. A hallgatóságot lebilincselő — őket viszont felszabadító — éneklésük olyan élmény, amelyet megtapasztalásra jó szívvel ajánlhatunk minden „drukkos” énekkarnak és görcsös kórusvezetőnek .. . Tanácstalan volt a krónikás a debreceni, a miskolci és a székesfehérvári kórussal kapcsolatban — precíz volt, összecsiszolt, tiszta, mégis hiányzott belőle egyrészt a gyermeki lélek, másrészt a muzsikálás öröme. A „gyermeki lélek” ugyan nem tekinthető zenei kategóriának, mégis úgy vélem, alapvető, hogy egy gyermekkarban olyan művek kerüljenek a repertoárra, amelyek lehetőséget teremtenek a gyermeki világ felmutatására, amelyben a kis énekesek feloldódhatnak. Ha ez nem következik be, marad a technikai tökély üres váza, amellyel sem a kórus, sem a hallgatóság nemigen tud mit kezdeni. Hangsúlyozom: Baricsa Edit, Halmai Istvánná és Mohay Judit együttese jó a szó szakmai értelmében — ha a hangjegyek, bonyolult ritmusképletek mögött megtalálják a zenét, akkor akár a legkiválóbbak között lehetnek. Jó úton halad viszont a soproni Hunyadi János Általános Iskola Gyermekkara — bár ők még messze nem birtokolják az előbbiekhez hasonló szinten és teljességben az éneklés „tudományát” — de „művészetéhez” két karvezetőjüknek (Megyeri Zita és Keszei Márta) van érzéke, ízlése. Reméljük, türelme is lesz az aprómunkához! Műsorukból kiemelkedett az ízes, pompásan felépített és megkomponált rábaközi népszokásfüzér; — az élő népdal ereje átsütött Bartók és Kodály interpretációjukon is. Nyíregyháza 60 regénnyel képviseltette magát Komlón. Létük, létszámuk öröm. Persze egyelőre csak az ígéretet látjuk bennük, annak bizonyítását, hogy igenis lehet viháncoló kicsikből és nyakigláb kiskamaszokból kórusénekest faragni, ha akad olyan fanatikus pedagógus, aki hajlandó tízszeres energiával egymáshoz, a muzsikához hajlítani-szelidíteni őket. Vezetőjük, Szabó Dénes kendőzetlenül tárta fel kórusa szervezésével és működtetésével kapcsolatos gondjait a KÓTA és az OPI másnap délelőtti tanácskozásán. A külföldi énekkarok közül Szczeczin és Lvov énekes fiai megmutatták e téren a jövőt — talán nem is a nagyon távolit. E két együttes legjobb pillanataiban — a lengyelek a reneszánsz és korabarokk darabokban, az ukránok a népdalfeldolgozásokban — képet adott a fiúkórusok semmi máshoz nem hasonlítható, színes, fényes, karcsú, mégis erőteljes hangzásvilágáról. (Kevésbé jó pillanataik pedig arról győzték meg a hallgatót: a kórusvezetőnek fokozott felelősséggel kell megválogatnia az énekelnivalót, mert a gyönge mű szép hangon is gyönge marad, ráadásul leleplezi a rossz választást; a másik tanulság: „vészhelyzetben” a karnagy határozott, egyértelmű és szakmailag hibátlan „állásfoglalása” elengedhetetlen!) Egyértelműen igen kedvező benyomást keltett a ljubljanai Rádió és Televízió Gyermekkara, a brnói Cantilena Gyermekkórus és a Szuhumi Úttörőpalota soknemzetiségű énekkara. A szlovén gyerekek példát adtak arról, hogyan lehet viszonylag kis hanggal szinte mindent kifejezni. Muzikalitásuk, a színek, árnyalatok iránti fogékonyságuk elbűvölt, miként humoruk a „Faragószék”-típusú népdalfeldolgozásukban, temperamentumuk, feszes előadásmódjuk Lebic Megbabonázásában. A bmnóiak között láttunk jónéhány „túlkoros kisdiákot” is, ám amikor megszólal- 13