Közérdek, 1892. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)

1892-09-11 / 37. szám

IV. évfolyam 37-ik szám. Megjelen minden vasárnap. Előfizetési dijak: Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Pálffy Mihály ügyvédi Árpád kiadó, Marosvásárhelytt, 1892. szeptember 11. Bev kétszer hasábozott garmond sor vagy annak térmértéke 15 kr. Bélyegdíj minden beigtatás után 30 kr Nyilttér soronként 80 kr. — Kéiintst MB kBliftak vluu. r= Ciak kérautu In alakit fagidaik il ___ Szerkesztőség: Bolyai utcza 15-ik szám, ahova a lap szellemi részét illető közlemények, valamint az előfizetések és reklamátiók intézendők. Kiadóhivatal: Adi Árpád könyvnyomdájában. Egész évre . . 6 írt — kr. Fél évre . . . 3 írt — kr. Negyed évre . . 1 írt SO kr. Egy hóra . . . — írt 50 kr A megmételyezett levegő. A levegő, melyben élünk inficziálva van. Levegőnket nem a testünkre rögtön halált hozó, hanem a társadalmunk s annak közerkölcsiségeit megölni törekvő bacillusok támadták meg. A kolerabaczillust még nem lehet az emberiségre nézve legveszedelmesebbnek mondani. Az egy ország vagy annak egy részéből egy pár ezeret az élőlényekből a túlvilágra seper s azzal hatalma megszűnik. Mig a közerkölcsiség baczillusai az egész társadalmat megmételyezik s akkor hova jutunk! Oda a hova a hajdani nagy római birodalom. Ma az emberek között számit a pénz, annak megszerzése. Az emberek — a hozzá jutható út és módnak válogatása nélkül képesek mindenre. Régen, nagyon régen, midőn még az emberiség a pénzt nem ismerte, akkor annak helyét egyik-másik tárgyak helyettesitették. Ha valakinek egy pár fapapucsra volt szüksége, azt más tárgyak felcserélésével tudta megszerezni. Később pénzdarabokra állatok és más tárgyak voltak ráverve s egy-egy ilyen pénzdarabért olyan tárgyat lehetett szerezni „csere“ útján, milyen tárgy a pénzdarabon volt. Nem úgy áll ma a pénzzel a dolog! Ma aki pénzt akar szerezni — és pedig tisztességes után — annak sokat kell ám dolgozni. S ha a vasszorgalmú munkásnak sikerül öregségére valamit összekaparitani, a nagy világ arra mindjárt rávágja, az az ipse vagy hamis pénzzel trafikál, vagy nyert a kis vagy nagy lutrin. Aki pedig a pénzszerzésre módot, utat nem válogat , az képes mindenre, csak hogy pénzhez juthasson. Nem nagyon régen, ezelőtt két pár évtizeddel volt, midőn egész országunkban nem lehetett volna két oly emberi lényt találni, aki ipart s pláne olyant, melyet ki nem tanult, űzni mert volna. Alig két pár évtizede múlt annak, hogy a mesterember készítményeit a piaczon büszkén árulta, büszkén mondta fülébe a vásárlónak, hogy az az ő kezemunkája s azért, mint az anyag jóságáért is mindig jót áll s nagyobb megnyugtatására a vevőnek, az áruczikkbe saját nevét is beletette. Nyugodt volt akkor a vásárló, mert tudta amit a piaczon vesz, azt a mesterségét kitanult mestertől veszi, aki sokat adott becsületére s arra, hogy jó munkát adjon ki kezéből, hogy a vevője más, következő alkalommal is felkeresse. Ma máskép áll a dolog. Olyan emberek állottak be maiszter uraknak, akik az üztet mesterséget épp sohasem, vagy ha igen is, egy-két pár hóig tanulták. S mit várhatunk az ilyen iparosainktól? Semmit. Ezeknek nem volt módjuk, alkalmukban az űzött mesterség-nek s a régen ahhoz kötött erkölcsi büszkeségnek eltanulása. De azért iparukat űzik a legjobbakkal egyaránt. Nem, egy cseppet sem szégyenük selejtes iparaikkal a solid munkások közé ülni s azt a jóhiszemű vásárlónak épp úgy ajánlani, mint azt a solid iparos ajánlja. De mi a különbség e kettő között ? Az, hogy míg a solid iparos solid iparát potom áron nem tudja eladni, addig a más, a pénzhajhászó, a becsületes munkára mit sem adó iparos féreemunkáján — orczátlan ajánlgatásai mellett — az egész ipar és iparos világ meggyalázására túl ad. Túl ad azért, mert neki az ipara kitanulása évekbe nem került s igy a régen az iparhoz kötöttbecsületet is megtanulni nem tudta. Aruczikkeit kiállitotta selejtesen, selejtes anyagból s adta azt a jóhiszemű, hozzá nem értő vevőnek potom áron. Ez nem csak az ipar, hanem a kereskedelem terén is így van. Nem egy üzletre tudnánk rámutatni, amelynek fennállási czélja nem a vásárlót — mérsékelt haszon mellett — solid áruival láti el, hanem a pénzszerzés. A vevő nem ért hozzá. Az ily kereskedő esküdözik vásárlójának portékája solidsága, megbízhatósága mellett; a jámbor vevő hisz az eskü melletti ajánlgatásoknak, vásárol s midőn használatba veszi vásárlóit tárgyait, akkor látja igazi, de igazi lecsalatását. S mindez honnan származik! A pénzszerzési vágyból. De ez a vágy nemcsak az iparosok és kereskedők között, hanem a társadalomnak a másik osztályában — ahonnan nem volna várható meg van bőmértékben. Az ügyvéd (tisztelet a nagyszámú kivételeknek) kartársii existencziája ellen tör, hogy majd annak netalán sikerült megsemmisítésével — mint hössi ügyfeléhez, vagy legalább úgy ügyfeleinek bizonyítékaihoz juthasson, saját ügyfele javára alkalomadtán lehető felhasználhatása végett. Nem egy köztisztviselő van (szintén itt is tisztelet a nagyszámú kivételeknek), ki nem utálja saját magának előrelépését s igy nagyobb fizetéshez, tehát pénzhez jutását, aljas spionirozás gyakorlásával s nem munkássága, vasszorgalma s megbízható munkájával elérni. A finánczhivatalnok (tisztelet itt is az egyes kivételeknek) bánja is, ha a fene (pardon e kifejezésünkért, de ide találót most nem kaptunk) megeszi is az ország polgárait, csak az állam bevételeinek szaporítását tudja kimutatni. S miért ? Azért mert nyílt titok. S tudja azt, hogy ha az állam bevételeinek szaporítását kitudta mutatni, akkor a fájdalom a A „KÖZÉRDEK“ eredeti tárcsája. Hírlapírói működésem. Maholnap négy éve lesz annak, hogy felzónásztam Budapestre a jogra beiratkozandó. Az egész után sokféle gondolat czikázott at agyamon, de minden gondolataim csak abban az egyben öszpontosultak: hogyan csaphatnék fel hírlapírónak!? Hírlapbról minő varázsszó egy busz éres fiatal emberre nézve!! A hírlapíró a markában tartja az egész világot, mely — a színpadon mozog! A primadonna oly barátságos hozzá, hogy majd felfalja, — meg is hívja magához vacsorára, — a karhölgyecske epedő szempillantásokat vet rá s egy-egy egészséges csóktól sem idegenkedik; a director mindig teletömi a hírlapíró zsebét jobbnál-jobb szivarokkal és potyajegyet ad neki, vagy pedig azt mondja az ajtónyitogatónak: „Bocsássa be a nagyságos urat!“ — És mindezért csak egy pár dicsérő nyilatkozatot kell írni a primadonna utolérhetetlen művészetéről, a karhölgyecskében szunynyadozó tehetségről, az igazgató jó ízlésére való műsorról és végre az ajtónyizgatók udvariasságáról. Ily szép kilátás hogyne csábított volna el egy 20 éves fiatalembert, aki még hozzá jogász is! Természetes volt tehát hogy a legelső alkalmat megragadtam és beállottam hírlapírónak, de ... . dijatlanul! (Resteltem pénzt elfogadni). — így tehát megkeztem esemény és következménydús pályafutásomat, mely azonban, hála ist . . . pardon! szerencsétlenségemre, akarom mondani — csak, 10 azaz tiz o. é. napból és egy kis — váltócskából állott! Elmondom kérem, hogy mily tömérdek kedvezményekben és kegyekben részesültem e rövid idő alatt. Első nap beálltok a szerkesztőségbe, ahol barátságosan fogadtak és megkérdezték tőlem, hogy akarok-e dolgozni? — Furcsa kérdés volt, de azért hát nagyon természetesen azt feleltem rá, hogy „igen !“ Tehát kaptam egy kőnyomatos jelentést valami csizmadiagyűlésről, hogy csináljak belőle rövid kivonatot és csak a legfontosabbat említsem meg. (Még arra se méltattak, hogy „ollózzak“ a többi lapokból, hanem ilyen szurkos mesterséget bíztak rám.) valahogyan neki keseredtem és miután négy pennanyelet összerágtam csináltam egy olyan kivonatot, mely .... háromszor olyan hosszú lett, mint az eredeti! A segédszerkesztő kezdett hüledezni és csak annyit mondott, hiszi kérem, hogy mi az „Egyetértés“ vagyunk? (Nem tudom a lapot értette-e, mely a szép időről is 3-4 hasábos jelentéseket hoz, vagy pedig a közöttünk — már mint a magyarok közt fennálló egyetértést, mely igazán... hosz- 81.A lére van eresztve ?1) Már, hogy a menykőbe tudjam én, hogy mi a legfontosabb egy csizmadiára nézve? Soha életemben se voltam az, még apám se volt az, hanem egy tisztes ügyvédi Elkeseredve ragadtam tollat és csak annyit írtam: „A dikicsfalvi látyúművészek f. hó 20-án gyűlést tartottak, melynek legérdekesebb tárgya az a feletti vita volt, hogy a fehér avagy a fekete szurok ragad-e jobban?“ Sugárzó arczcal vittem ezen kis kivonatott a segédszerkesztőhöz, de ez megint problémákban beszélt. „Azt hiszi kérem, hogy mi a „Magyar állam“ vagyunk?“ kérdé. (Teringettét! hát ez alatt már mit értsek ? valószínűleg az ily czimű lapot, mely nagyon fukarkodik . . . eszmékben !) Egészen elkedvetlenkedve nyúltam kalapom után s hogy épen ürügyem legyen a távozásra, kérdezem: „Nem jönnek az urak vacsoráim?“ „Oh igen! megyünk“ volt a hathangu válasz és mi elmentünk vacsoráim. Vigan foly a poharazás, midőn a „színházi tudósító* kedves mosolylyal megszólalt: „Na Balek úr, ma volt oly szives, minket vacsorára meghívni, de mi csak úgy fogadjuk el, ha megígéri, hogy közelebbről a mi vendégünk lesz. Holnapután kérek „előleget“ s akkor reményem, lesz szerencsénk önhöz, azaz ... ha meg nem néztem .... hozzád!?. *„ Szervusz !“...................Nem tudom, a kettő közül melyik lepett meg jobban: az, hogy én őket vacsorára hívtam volna, vagy pedig a „szervusz“ ? csak arra emlékezem, hogy az a pohár bor - mintha fanyelű bicska lett volna — oly bajosan csúszott le a torkomon. Hogyne?! Amint hamarjában öszszeszámítottam, már mintegy 12 írtra ment a „czech“ s a zsebemben — a hó vége felé lévén alig volt 15 rongyos flóré, de ők azért csak nyakra-főre rendelték a bort 11 — — A drukk-szttlre verették már csurgóit le rólam, midőn végre fizetésre került a sor, „28 írt 36 kr !“ — volt a pinczár phlegmaticus válasza. „Az lehetetlen!“ . . nyögtem, de csakhamar meg kellet győződnöm, hogy neki több mathematikai tudománya van mint nekem .... pénzem! végre úgy segítettem a dolgon, hogy a 15 frtot oda adtam a pinczérnek s rendeltem még néhány izer bort, de .... az órámat kellett nála, hagynom. Szép csendesen megszöktem a „collegák“-tól és miután a házmester is megbizonyosodott fizetésképtelenségemről elaludtam, boldogan álmodva az órámmal viszontlátásul ft . „Színházi tudósító“ holnapi