Közgazdasági Szemle – 1957.
1. szám - Hoch Róbert–Rédei Aranka: A fogyasztói árképzés fő elvei
HOCH ROBERT — RÉDEI ARANKA ki. (Nem is beszélve arról, hogy mostanig a vállalati nyereség arányai nemcsak a termelést irányító szerveknek, hanem a vállalatok vezetőinek és dolgozóinak is közömbösek voltak.) Ilyen viszonyok között nincs automatikus szabályozó rendszer, hanem közvetlenül a kínálat és a kereslet viszonyai szolgálnak jelzőrendszerül a tervező szervek számára. Az áruhiány mutatja a kínálat növelésének vagy ideiglenesen az árak felemelésének szükségességét, az „elfekvő" készletek jelzik, hogy az illető cikkből a kínálatot vagy az árat csökkenteni kell. A túlzottan centralizált gazdaságban a piaci mechanizmust nemcsak a fogyasztói árak fix volta, s a termelés szerkezetének részletes központi előírása paralizálja, hanem a nagykereskedelmi és a termelői árak fix volta és a forgalom szerkezetének centralizált szabályozása is. Ráadásul nálunk a nagykereskedelmi kereslet úgyszólván semmiféle hatást nem gyakorol a termelő vállalatok nyereségarányaira, nemcsak azért, mert a termelői árak is fixek, hanem azért is, mert nálunk kétféle termelői ár van: a nagykereskedelem számára a vételár a forgalmi adót tartalmazó ,,bruttó" termelői ár, viszont a vállalati nyereség arányai a ,,nettó" (önköltség -s vállalati nyereség) termelői ártól függnek. Tehát annak, hogy a piaci mechanizmus a keresletnek megfelelően szabályozza a termelést, nem elégséges feltétele a fogyasztói árak szabad alakulása és a termelő vállalatok nyereségének a termelés választéki szerkezetét szabályozó szerepe, hanem szükséges feltétel az is, hogy a nagykereskedelmi és a termelői árak is szabadon alakuljanak, a kereskedelmi keresletet a kereskedelmi vállalatok nyeresége szabályozza, továbbá, hogy a nettó és a bruttó termelői ár ne legyen elszakítva, hogy a nettó termelői árarányok a nagykereskedelmi keresletnek megfelelően alakuljanak. Az itt elmondottakkal szemben jogos az ellenvetés, hogy nem szabad az árrendszert csak mint fix árak rendszerét vagy csak mint szabadon alakuló árak rendszerét szemlélnünk, hanem a kettőt kombinálni kell. Valóban, minden tapasztalat azt igazolja, hogy ilyen kombináció szükséges. Sőt, ma minden árrendszer ténylegesen a kettő kombinációja. Csak a hangsúly a kapitalizmusban többé-kevésbé a szabad árakon van (ott nemcsak az államilag rögzített ár tekintendő fix árnak, de a kartellár is!), a Szovjetunióban és a legtöbb népi demokrácia gazdasági rendszerében pedig a fix árakon. A probléma tehát nem is a kombinálás szükségessége, hanem először a kétféle árrendszer alkalmazásának aránya, s méginkább az, hogy a két ellentétes rendszer kombinálása milyen újabb nehézségeket és ellentmondásokat okoz. Naivság volna azt hinni (és nem kevés közgazdász rabja ennek az illúziónak), hogy a kétféle árrendszer összekeverése feloldja a külön-külön meglevő ellentmondásokat, megszünteti a negatív hatásokat és csak a pozitív hatások érvényesülnek. Ha lehetséges is ilyen eredmény, ugyanilyen, sőt fokozott mértékben lehet az eredmény az is, hogy éppen a pozitív hatások nem érvényesülnek. Például, ha a szabad árakat szélesebb körben alkalmazzuk, eleve lemondtunk a szilárd árszínvonalról és mindarról, ami a szilárd árszínvonalból következik. (Már a szabadpiac ténye, a szabad árak mai korlátozott köre is bizonyos körülmények között veszélyezteti az árszínvonal szilárdsá . A kereskedelmi árrések részletes, a kínálati és a keresleti viszonyoknak megfelelő központi szabályozása is betölthetné ezt a szerepet, de gyakorlatilag ez sokkal inkább megoldhatatlan, mint az árak ilyen jellegű központi szabályozása.