Közigazgatástudomány, 1940 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1940 / 1. szám
t viselő a hibás, mert a tisztviselő kezét sokszor az adminisztrációs módszer köti meg.“ Tanulmányom igazában nem ebben a régi és mindig nagy hevességgel vívott vitában kíván állást foglalni, hogy melyik módszer a helyesebb: a választásos-e, vagy a kinevezéses? Vallom gróf Teleki Pálnak felfogását: „Sohasem a választás formája és jellege a lényeg, hanem a választó jelleme." Gróf Teleki ezt „Az európai szellem jelene és jövője“ c. előadásában az országgyűlési képviselők választására vonatkoztatva mondta, de megállapítása a tisztviselők kiválasztására is ép oly találó. E mellett azt is hiszem, hogy azok, akik a vitában a kinevezés mellett foglalnak majd állást, ezzel a kérdést gyakorlati útján ma sem fogják előrébb vinni. A belügyminiszter maga panaszolta, hogy 1933-ban a kinevezéses rendszer bevezetése olyan merev, elutasító állásponttal találkozott, hogy kénytelen volt a kérdés megoldásáról lemondani. Valószínű, hogyha a meginduló vita irodalmi részében a kinevezéses rendszer hívei többségben is jelentkeznének, a parlamenti tárgyalásokon megint felújulnának a már többször átélt nehézségek. Akár a választás, akár a kinevezés mellett foglal valaki állást, nem szabad felednie, hogy mindegyik csak módszer a közigazgatás munkásainak kiválasztására. A vele megoldandó feladat mindig egy és ugyanaz: megteremteni a jó közigazgatást, emelni a szolgálat színvonalát, biztosítani az önkormányzat terén is „a legkisebb erőkifejtéssel a legnagyobb eredményt.“ Nekem úgy tetszik, hogyha ez a célkitűzés eredményesen szolgálható a megszokott, a begyökerezett rendszer kiirtása nélkül, akkor szükségtelen is felidézni a vitát, amely a politikai területen a jövőben sem fog „elfogulatlanul“ lefolyni, s amely vita a törvényhozásban a kinevezéses rendszer győzelmét aligha biztosítaná. Göbel a Közigazgatástudomány decemberi számában idézi Stamp Josiah-t. Érdemes ezt az idézetet itt megismételni: „A józan ítéletű megalkuvás a közös cél érdekében sokkal nagyobb értékű, mint az a képesség, hogy valaki a saját elgondolását érvényesítse.“ Eszerint még akkor is megfontolandó volna a parlamenti harcnak a megindítása, ha sikere kétségesnek nem is látszanék. Egy a közönség széles rétegében mélyen meggyökeresedett rendszernek teljes kiirtása csak akkor megokolt, ha már bizonyítottá vált, hogy ezzel a rendszerrel a feladatot kelt 1 Közigazgatástudomány, 1939. 425. old.