Közlöny, 1849. február (16-40. szám)

1849-02-23 / 36. szám

szomja epedez ; az ellenség e’ nemzet életét akarja legyilkolni; mert a’magyar kilenczszáz eszten­dős életében annyi ellenséges elemek közt olly életrevalónak, ’s mindig uralkodónak bizonyította magát, hogy habár ma min­den aranya, ezüstje és kincsektől megfosztassék is, habár a’ kö­vér földü bácsi és bánsági vidéket ellenséges ekék szántsák is, habár szabadsága, függetlensége, nemzeti léte pillanatra meg­­öltnek látszassák is, de éljen maga e’ nép, habár csak egyesek­ben is, — minden vesztes csak pillanatnyi, ’s egy jól összeszo­­ritott ’s maga helyén és idején lesújtott ökölcsapás gyáva ellene­inket megsemmisíti. Ellenségünk ezt inkább látszik érteni mint mi, ’s azért rendeleteiben mind azon hatóságoknál, mellyeket büszkén meg­­hóditottaknak vall, nemzeti alapon nyugvó törvényeink sértő megvetésével az osztrák kémrendszerre fektetett utasításokat ad szolgáinak, vérebeinek. És ez az, mi a’ magyar népet iszo­nyúan felingerli, ’s nemzeti féltékenységét fölriasztja. Mint népfölkelési megbízott egy helységben, mellynek aránylag igen gazdag lakói voltak, kik különösen jó, és sok bort termesztének, a’ hazafi, polgári, és emberi kötelességek min­den pontjait a’ lehető legbuzditóbb­ szavakkal, ’s megható han­gon igyekeztem előadni; végig hallgattak, ’s helyeslőleg ki­­czentettek fejeikkel, néha néha a’ tetszés dörgő hangokban is kitört, majd az ellenség gazságai ellen szitkok és átkok zúgá­­nak fel a’ tömegből, melly különben olly ijesztően csendes volt, mint tenger a’ szélvihar előtt. Midőn végzém, egy vas­kos polgártárs dsidájához támaszkodva meglehetős hideg han­gon szólt a’ többi nevében: „Mind szép, uram, az a’ hazafiság, meg az a° szabadságérti küzdelem, hiszen csak tesz az ember annyit, mennyit jó módjával tehet; de alassan engedelmet ké­rek, ha azt mondom, hogy mi eddig az uraságnak csak 104 nap robotot szolgáltunk, most pedig már 204 napig is voltam nemzetörködni, még sincs vége.“ ’stb. E’ nép tehát képes lett volna szabadságát pillanatnyi reny­he nyugalomért áruba bocsátani! Iszonyúan fájt lelkemnek, hogy eredeti tiszta vére fajunk­nak illy nyomorú önzés alapján ítél nyert szabadsága felöl. És íme milly hamar kelle ismét elbámulnom. Midőn az ellenség azon vérszándékát említém, hogy sza­badságunk romjain nemzeti életünket akarja eloltani, hogy arra törekszik, miként a’ nap alatt és föld színén ne legyen magyar, mert a’ magyar és a’ szabadság egy napon születtek; mint bér­ezi sasok keltek ők fel, az erősek, és mentek tömegben, elszán­tan harczolni, nem az elengedett 104 robotnapért, nem a’ meg­nyert kilenczed néhány köbléért, hanem mentek harczolni nyel­vükért, nemzetiségükért; ebben van a’ szabadság, függetlenség, hazaszeretet, ebben minden, mi a’ magyart páratlanná teszi a’ föld emberei közt; ’s e’ nép elment Kanizsa alá, ’s elverte on­nét az ifjú Nugent grófot két ezerével. Ismét mondom: a’ népnek millióiban ébredt fel a’ nemze­tiség szent érzete, és ez a’ spiritus sanctus, melly a’ vezér és utasítás nélküli tömeget inspirálja, mit tegyen, és miként tegyen. A’ tőlünk elszakadt dunántúli vidék népsége önmagára hagyva olly hősileg viseli magát, hogy lelkes csatázásaikról ér­dekes tartalmú könyveket lehetne írni. A’ nagyobb városokból, mint például Győrből, a’ fejér­vári őrség erősítésére az ellenség 300 fegyveres embert kül­dött, ’s ámbár ezen 300 ember még e’ hó első napjaiban indít­tatott a’ különben két nap távolságú útra, még 18-an sem voltak a’ kirendelt helyen; de útban sem találtatnak; elindultak kere­sésükre huszonöten a’ bátrabb vasasok közül, és ezek sem tér­tek meg; F­eltűntek ők mind és el fognak tűnni még sokan, mert népünk a’ Bakonyban ernyedetlen védő seregét képezi a’ megtámadott hazának. Hiában megy ellenük az ellenség nagy sereggel, ők nem várják be, ’s elszakadoznak egymástól, hogy kettőt is alig lehet együtt találni; igy nincs, kit az ellenség nyílt csatában meg­támadjon; kénytelen visszatérni, ’s útközben megpihenni, mi­kor aztán csak azon veszi észre, hogy öt hat embere, vagy lo­va örökre elaltatott. Egy jelentéktelen helységet nagy csoport ellenség szállott meg a’ Bakonyban a’ szegény nép télre gyűj­tött kolbászát mind fölették, ’s erre jót aludtak; — reggelre egy puska sem volt található, ’s mint vert had fegyver nélkül fu­tottak Mórra. A’bakonyi, pilisi, és vértesi hegy és erdő vonal tanyája a’ szabad csapatoknak, ’s a’ magát legyőzhetlennek hitt ellen­ség előtt is e’ vidék olly tiszteletben tartatik, hogy egyes futá­rait is egész katonacsapatokkal kell kisértetnie. Innen a’ Dunán Érsekújvárnál a’ szabadcsapatok nyílt csa­tában is megmutaták magukat, de örökös mozgóban a’ hegyek és utszorosoknál vannak. Nem phrásis tehát többé, hogy a’ hazavédelmének ügye közös ügy a’ milliókkal is; felébredt az eddig szunyadó orosz­lán, ismerni kezdi ellenségét, ki 300 esztendőn át jótevőjének, atyjának kürtölte magát; felemelte karját, ’s méltó boszujában olly súlylyal eresztendi azt le, melly egy egész camarillai tá­bort minden appertinentiáival együtt végkép, és örökre megsemmitend. Eperjes, febr. 15-én. *) Görgey tábornok az ellenség által Lévánál tökéletesen bekerített seregének kiszabadulása és megmentése (mi az által sikerült, mert a’ fővezér a’ bányaváro­sokba vonult, ’s Körmöcz és Beszterczebánya közt egy 10 öl hosszú és 3 öl széles alagutat töretett, mellyen táborát keresz­tülvezette), mint mondják, még Schliket és tisztjeit is nagy bá­mulásra ragadta. Maga az ellen megvallja, hogy e­ visszavonu­lás nemcsak egy Moreauhoz, hanem egy Napóleonhoz is méltó lett volna. Hasonló magasztalással szólnak a’ branyicskói fényes csatáról, hol a’ hős Guyon vezénylete alatt a’ különben még nem igen nagy hirű 33-ik zászlóalj tett rohanást. Midőn Ujházy lövészei az útról jobbra eső hegytetőt megszállván, „éljen a’ magyar haza­.“kiáltások közt lődözének az úgynevezett Purzel­­grundban (a’ völgy neve) levő ellenségre, ’s minden lövés többnyi­re halálosan talált, midőn továbbá ágyúk is vonattak a’ tetőre ’s a’ huszárok is fölértek, ekkor a’ háromszorta nagyobb számú és legkedvezőbb állású ellenség hátrálni kezdett, ’s a’ mieink ál­tal Bertótig űzetvén, éjfélkor érkezett Eperjesre. Mi nagy ag­godalmak közt virasztánk. Hajnalra a’ piaczon őrtüzek mellett tanyázó ellenség elvonult; más nap vágtatva jövének meg a’ magyar előcsapatok Dessewffy Dénes százados vezénylete alatt, ’s félegykor megérkezik az egész magyar hadsereg. A’ rész lélekismeret már éjjel elhajtá Kassa felé a’ pecsovicsokat; mint­egy száz kocsi ment el innen, mellyeknek egy része Schliket kiséri, ki Kassát gyorsan elhagyván, Torna felé vonult. Szepes felé aligha menekülhet, mert ott Kmety és Beniczky dandárai állják útját. Őrseregünk csekély ’s csak három ágyúval van el­látva; de mondják, hogy több fog érk­zni, mert Szepes felöl Hur­­bán és Götz fenyegetnek bennünket. Isten tudja, minő sors ér­het még ! Egyébiránt mindent örömest eltörünk, csak hogy a’ hazát mentve láthassuk. Görgey szeretetre méltó, nyájas, emberséges, és e’ mellett genialis ember. Legkomolyabb ügyekben sem hagyja el őt de­rült kedve. Rendesen éjfélig d­ogozik, mig az álom öt székén elnyomja. Ekkor a’ tisztek csendesen távoznak; de öt órakor már maga költi fel ’s szólítja őket az íróasztalhoz. Beszélik, hogy három hónap óta itt aludt ágyban először. Szolgálatban szigorú és fáradhatlan; az előőrsöket a’ legviharasb időben is, majd itt, majd ott, a’ legnagyobb távolságban is megl­ri; múlt éjjel — mondják, — ide jött, az Űrállomásokat megvizsgálni. Gyakran lóháton ’s ismeretlenül kirándulásokat tesz; a’ fényt és pompát távol tartja magától. A’ lángeszű apa és elmedús anya szelleme nyugszik rajta, ’s országosan tisztelt Kossuthunk teljes mérték­ben föltalálta Görgey Arthurban emberét. Végül ide csatlom a’ derék tábornok rövid de velős beszé­dét, mellyet az idevaló papsághoz intézett: „Uraim , Liptó és Szepes vármegyéken keresztüljövén, nagy megütközéssel azt tapasztaltam, hogy a’ mostani felizga­tott időben imittamott még a’ régi vallásgyű­lölet is felköltetik. Sokan nem azt kérdik: mellyik politikai párthoz, a’ szabadel­vűhez-e, vagy a’ conservativhoz tartozol? hanem azt, hogy ka­­tholikus vagy-e vagy protestáns?“ A’vallás ollyan dolgokra használtatik, mellyeknek a’ vallással semmi közük nincs. Ha ez igy megy, még a’ mi időnkben is támadhat 30 éves valláshábo­rú, melly századunkban még tovább tarthatna, minthogy az el­mék most átalában felvilágosodottabbak ugyan , de egyszer­smind ingerültebbek és elkeseredettebbek. Ezen istentelen mű­ködést valami módon meg kell akadályozni — és erre nézve óhajtanék néhány szót önökhöz intézni. Könnyű ugyan átlátni, miért zsákmányoltatik ki a’ vallás illyen gyalázatosan a’ mostani politikai harczokban. Oda czéloznak elleneink, hogy a’ nép a’ jelen háború va­lódi jelentősége iránt elámíttassék, sőt hihetőleg még roszabb czéljok is van. Azok, kik ezen háborúhoz kényszerítenek, jól tudják, hogy a’ szabadságért harczolunk. De a’ hol szabadság van, ott felvilágosodás is van; ott a’ rang, születés és pénz elő­ítéletei elenyésznek, ott egyedül az érdem határoz mindenik sorsa felett. Azon középkorbeli előítéletek hatalmát meg kell törni. Önök, uraim, ezt legsikeresebben eszközölhetik, a’nép fel­világosítása által. Felhívom erre önöket, nem mint tábornok, ha­nem mint ember és emberbarát. Nem akarom, hogy én értem felizgató beszédeket tartsanak! Soha se szentségtelenítsék ma­gasztos hivatásukat az által, hogy politikai pártok mellett fel­szólaljanak. Akármellyik egyházhoz, akármellyik nemzethez tartozzanak, hirdessék a’ morált, hirdessék a’ hittanaikat, ’s ez által igyekezzenek velünk együtt a’ békét eszközleni. A’ val­lás nem azért van, hogy politikai czélokra eszközül használtas­sák, hanem hogy a’ nép közt az erkölcsiséget és a’ humanitást terjeszsze. Elterjedett, a mint hallom, az a’ hir, hogy a’ catholicus papokat mind elfogdostatom és magammal viszem, talán azért, mivel protestáns vagyok. Az én foglyaim közt egy catholicus és két protestáns lelkész van. El kellett őket hoznom, hogy ne árthassanak, mivel a’ népet tévutakra vezették és felbujto­­gatták. De nincs semmi bajuk, jól tartatnak. Ám, maradjanak uraim, politicai tekintetben a’ mennyiben lehet semlegesek. Én a’ néptől csak nyugalmat és engedelmességet kívánok. Ez az, mit önöknek mondani akartam. Engedjék meg, hogy erre figyel­meztettem önöket, ’s fogadjanak el egyszer egy hadfitól is tanítást.“ A’ székelyföldről. Azon reménytől biztatva, hogy tán nem leendek szükségfölötti tolakodó, ha a’ székelyföld jelen szellemi és anyagi életéről néha egyegy sort írok, elkezdem az itteni élet eseményeinek sorozatát. Marosszék nagyobb része több napon keresztül nyögött a’ camarilla zsoldosainak lángoló korbácsa alatt görbedezve emelvén a’ haza gyilkolók gyászszal, vérrel borított, de rövid korának súlyát. Ezen székben Maros­­vásárhely volt az, mellyet olly gazul vesztettek el, minekutána Urbán czinkosának Puchnernek azt irta, hogy annyi a’ székely nép sokassága, mint a’ záporeső, lehetetlen ellenállnia; ’s a’ Marosvásárhelyt öszvecsoportozott erő, három ágyúlövés után mégis megkergettetett; de meg nem veretett. Ez lehetett dicső győzelem ! Sőt van férfiú, kit e’ haza fiának nevez, ’s mégis egy elcsípett rabló tribünt kezei közül kisikkasztani engedett. Re­mélem, hogy eljövend a’ számolás nagy napja. Marosszékben a’ demokrata körökben a’ lelkesedés általánosan jó irányú; de a’ nép bátorsága igen le van hangolva, ’s a’ legcsekélyebb kedvet­len hitre kiki azon járatja eszét, merre szaladhat, hogy az ellen­ség vad dühe elöl mentve maradjon élete. ’S ha ide ma egy kisded csapat ördöge érkeznék a’ camat­illának, a’ marosvásár­helyi polgárok azonnal szétszaladnának, melly kicsinyhitüségnek alapját abban látom rejteni, hogy ezen vidéken még számos ba­rátai lappangnak a’ reactionak, kik gaz koholmányaik alattomos széthintegetése által a’ polgárság kedélyét végsőre csigáznák, óhajtván őket a puszta rettegtetés által­i rejökből kifárasztani. De ne higyjetek nekik, polgártársaink, mert ők farizeusok, haza­árulók. Ne higyjetek nekik, hisz ők távol állottak tőletek, m­ig ti igazságos bosszútól vezéreltetve, a’ gyalázatos Román Con­­stantint és nagyatyját túlvilágra küldétek. Epés vérrel szoktam hallgatni az események sorozatát, midőn barátim a’jobb fiúk, el­beszélik előttem, minő szemtelen szerep játszatott itt augustus óta; ám a nép azért a’ korszellem, ők a’ szabadság harczosai. Bámulat és öröm ragadják meg a’ szivet, ha látja a’ szem Ma­rosszék besorozott ujonczait, melly zászlóaljnak párja keresen­dő. Marosszék vonakodás nélkül állitá ki ujonczait; de Udvar­helyszék még máig veszve van a’ népjogok és a’ nemzetiség ügyére nézve, ott az ügy apostolait halállal, vagy a’ camarilla zsoldosainak átadással fenyegetik, ’s meg sem hallgatván sza­vaikat, a’ helységekből kiüldözik. De most ezen széktől még távol lévén, belső élete felett palczát nem törhetek, hanem meg fogom nem sokára látogatni, ’s akkor minden látott és hallott dolgokat elbeszélendek. Most Marosszék szellemi életéről még csak azt mondom el, mi a’ szabad sajtó korszakában, annak a fegyveres ellenségtől megtisztított földén, velem történt. Egy falragaszt, mellyben a’ székelységet a’ haza, ’s szabadságunk megvédelmezésére felhívom, ki nem nyomattak csak azért, mivel következő sorok foglaltattak benne: „Rákóczy Ferenczünk Rodostóban veszett el, olly magyar, ki ma csilaga lenne Európának, olly férfiú, kit hazaárulónak bélyegzett az akkori camarilla, ’s csak azért csupán, mivel a’ tiszta önzéstelen szabadság eszméjét megakará nálunk honositni. Tököly Ázsiába menekült a’ gyilkosok tőre elöl, ’s ott lel­te föl sírját. Zrinyiék Bécsben fejeztettek le, mert nemzetünk nyakáról a’ jármot le akarák rázni; ’s e’ miatt övéiket szereték ketté. ’S mindez egyedül egy osztrák király uralkodása alatt történt.“ Ezen sorok azok, mellyeket a’ székely földeknek még ma sem szabad hallani. Mikor adjuk hát már a’ felvilágosító tan adc­­jét kezükbe? Soha? Föl kell ébreszteni ezen magyar fajt. Adjuk vissza kezökbe a’ Bethlen ’s Rákóczyak fegyvereit, hogy vegyék vissza azon zászlójukat, melly Bécsben a’ cs. k. gyűjtemények tárában a’ magyar nemzet gyalázatára olly huzamos időn keresz­tül őriztetett. Ha fölkel e’ tömött osztag, nem kell álijesztgeté­sekkel rettegtetni a’ polgárságot, kik annyira vezettettek már, hogy a királyhágón inneni földnek megtartását csupán csak Szeben bevételétől függeszték fel, mert ha ezen bagoly-fészek be nem vétetik, nincs unió. Istenem! hát ennyire megfeledkeztél őseidről: Ellák nemzetsége ? Hány ízben állott már fegyverben a’ fejedelmek idejében ellenetök a’ szászok földje ? ’S most még is elvesztve hinnétek azon ügyet, melly mellett az Isten is csa­tára szállt a’ camarilla ördögei ellen. Nem, nem polgárok! ne csüggedjetek el, mert Szebent Bem ostromolja, azon tábornok, kit ti „öreg atyátoknak“ szoktok nevezni, és király hágontulról annyi testvéretök jövend az ő zászlója alá, veletök kezet fogan­dó, valamennyit a’ Tisza vizével táplál. Szeben nem ország, ’s Puchner csak egy háládatlan mostoha fiú, kinek már nem annyira meggyőzéséről, mint el nem szökhetéséről kell gondoskodnotok. Székely Ádám, „Kossuth“ vadász ezred székelyföldi rendezője. *) E’ közlést baráti kéznek köszönjük. Szerk. 127 * VEGYES HÍREK. (A’ „Honvéd“ után.) Mikor Bem tábornok urnak jobb keze közép ujját ellőtték, a’ gyógyítására megjelent sebésznek igy szólott: „Vágja le, úgy sem vettem még haszná­t.“ Nagy Oklos vidékén, a’ kémlelésre kiindult czirkáló csa­pat előtt egy vidai oláh leány félelemből az Aranyos vizébe ug­rott. Oda ugrott néhány egerbegyi mozgó csapatban szolgáló nemzetőr és a’ leányt a’ jégtorlaszok alól kimentették. E’ tettnek és annak, hogy az akkor elfogott oláhok szabadon bocsáttattak, azon következménye lön, miszerint a’ vidaiak folyó hó 10. To­­roczkóra önkéntesen bemenytek, a’ magyar alkotmányra hitet le­teendők. Mi 11-kén meg is történt, 11 lándfát is vittek ma­gokkal. Megyesen állomásozott egy század helyőrségünket He­y­dt­e őrnagy megtámadván, az viszszavonulni kényszerittetett. Z­s­u­r­­m­a­y, Vilmos huszár őrnagy, másnap onnan kikergette Heydtet és Megyesre, a’ Heydte tiszteletére történt világítás dijjául, 2000 p. ft adót vetvén visszahúzódott Maros-Vásárhelyre. Heydte 300 emberrel megint az üres fészekbe akarván telepedni, a’ Stadt- Hahn elébe ment és circumspectus modorban igy szólt hozzá : „Ha el akarja foglalni Megyest, jöjön nagyobb erővel, mert a’ megyesiek nem akarnak min­den nap 2000 ft. fizetni; ezt a’ 300 embert nem eresztik be Megyesre.“ És úgy lett.

Next