Köznevelés, 1967 (23. évfolyam, 1-24. szám)
1967-01-13 / 1. szám
és korszerű tud lenni. Addig vagyunk igazán nevelők, amíg érdeklődésben, egyre gyarapodó tudásban, korszerű műveltségben a növendékek előtt járunk. Ma, amikor egy műveltségében emelkedő ifjúság és nemzet áll körülöttünk, az elszürkülés végzetessé válhat. A sémába, szólamba, frázisba csontosodott marxizmust kétellyel, benső idegenkedéssel fogadja ifjúságunk, de a gazdag, korszerű műveltség anyagába iktatott világnézeti állásfoglalásra fogékonyan felfigyelnek diákjaink. Nevelésünk hatékonysága attól is függ, menynyire látszik rajtunk, hogy a munkahely, tehát az iskola parancsát, kötelezettségét nagyon komolyan vesszük. Harcolnunk kell annak a tanártípusnak a sokasodásáért, amelyik arra törekszik, hogy szellemi értékeit, energiáját az iskolában ossza, szórja szét. Az legyen a követendő tanáreszmény, amelyik elsősorban „csak” tanár akar lenni, aki azért okvas és tanul, hogy minél többet adhasson tanítványainak; arra törekszik, hogy szívét és esszét, egész énjét vigye az osztályba, iskolába; az a vágya, hogy a szó nemes értelmében tanítványai legyenek, akik vonzásába kerülnek, az általa sugallt eszmék rajongóivá válnak. Akinek az éltető eleme az iskola, s nyugtalanságának okozója, hogy vajon eleget adott-e, miatta nem kallódik-e el valamelyik tehetség, segített-e azokon eleget, akik a kedvezőtlen körülmények nehézségeivel még most is birkóznak. Aki igényességével, következetességével, emberséges fegyelmező erejével akar magának tanítványai körében megbecsülést szervezni, és attól irtózik a legjobban, hogy engedékeny puhasága, hibák felett szemet húnyó restsége, kényellme szerezze meg neki az olcsó népszerűség múlékony, dicsőségét. Azokra a tanárokra figyeljünk, akik valójában élik a tanári munkát, érzik az iskola parancsát, kötelezettségét, s nem „órára pillantgató hivatalnokokként” sietnek be az iskolába és loholnak el onnan. A nevelés hatékonysága megköveteli, hogy a dicséretet és elismerést a következetes, szívós, „hétköznapi” oktató-nevelő munkának adjuk. Iskoláinkban egyidőben a szembeötlőre, a látványos külsőségekre helyeztük a hangsúlyt. Az iskola épületébe lépő idegent már a kapualjban hangzatos hirdetések, faliújságok fogadták, hivalkodóan mutatván,hogy az iskolában tartalmas mozgalmi, kulturális élet zajlik. A folyosókon még a virágtartók is piros színben ékeskedtek, hirdetvén, hogy itt internacionalizmusra nevelnek. Persze, nem az iskola esztétikus külseje ellen beszélünk; nem a szépséget, hanem a látszat ürességét, a külsőség lényegét, tartalmat pótló jellegét kell száműznünk maradéktalanul iskoláinkból. Több figyelmet és nagyobb jelentőséget kell tulajdonítanunk a naponként megújuló „egyszerű” munkának, amelybe csendesen, de szívósan beszüremlik egy-egy tanári törekvés minden értéke, amely atmoszférát teremt és idővel kialakítja az iskola belső karakterét, szellemi stílusát, magatartást formáló erejét. A behúzott zsalugáterek minden hangot fölerősítve továbbítottak. — Olyanok, mint a lehallgatókészülékek — gondolta Kutasi, aki a szobában feküdt a díványon, egyenesen, elől összekulcsolt kézzel, s a homályból figyelt a külvilág zajaira. — A japánok használták először vagy az olaszok? Mindegy. Nem sokat ért. Csibék szaladtak el csipogva az ablak alatt, fáradt kukorékolás hallatszott, majd egy pillanatig csend lett. Azután gyors kattogás töltötte be a szobát. Kutasi elmosolyodott. — A harkály. Úgy dolgozik, mint a gépfegyver. Tisztán kivehette a száraz ág zörgését, és érezte az egész szőlőhegyet átható zsongást, amely a legforróbb délutánokon sem szűnt meg. Ilyenkor, ebéd után, amikor a bogarak a földbe bújtak a nap elől, ilyenkor szokott lefeküdni, de nem aludt el rögtön, hanem figyelt, fülelt. Néhány éve még minden repülőgépzúgásra összerezzent, hátha jelent valamit, de újabban inkább kedveli a gerléket meg a csendet. A menye nyitott be, az összehajtott asztalterítőt tette a fiókos szekrénybe. — Látod — szólalt meg a díványon Kutasi —, mindent elvehetnek tőlem, de a csendet nem. A fiatalasszony arcán a mosogatás heve fénylett. Kedvetlenül támaszkodott az ajtónak, százszor hallotta már ugyanezt. Türelmetlen mozdulattal simította hátra a haját. Látszott, hogy hóna alatt átizzadt a pongyola. — Tudom, apósnak a csend az élete, de mi bizony szívesebben laknánk a városban. — Nem akart veszekedni, ezért válaszolt csak a maga szintén százszor elmondott szavaival. — Micsoda hőség! — sóhajtotta, és kiment. Kutasi dühösen motyogott, hogy nem érti, pedig már megtanulhatta volna, hogy ezt nem lehet elvenni. Az is eszébe jutott, hányszor elmondta: a csend az életem, s a menye már végig sem hallgatja, hanem belevág a maga mondókájával, hogy a városban így meg úgy, olyanok egymás mellett, mint két nyomtató ló, mindegyikük csak megy a maga körében Ezért kénytelen idegeneknek kitá- SÁVOR OTTÓ: 2